Magyarság, 1926. február (7. évfolyam, 26-48. szám)
1926-02-02 / 26. szám
1926 február 2. felüli Ára 3000 korona Pudapest, VIL évi» 26. (1499.) sz. Előfizetési árak: Félévre 300.000 korona. Negyedévre 150.000 her« Egy hóra 50.000 korona. Egyesszám ára hétköznap 2000 korona« Vasárnap 4000 korona« Isztriában hétköznap 30 garas, vasárnap 40 garas« Felelős szerkesztő: MILOTAY ISTVÁN Szerkesztőség és kiadóhivatal Budapest, VII. Miksa utca 8. szám. Telefonszántók : Jéssef 68 90, József 68-91, Jószei 68-92. Levélcím : Budapest 741, Postafiók 19. szám. Megjelenik hétfő kivételével mindennap. Trianon szigyetei Írta: Pethő Sándor Amikor az olasz félsziget fölött egy tucatnyi kis államhatalom osztozkodott s amikor az északi birodalmak rettentő malomkövei között szétporlott a lengyel nemzet politikai egysége, a XVIII. század végén egyszerre olasz és lengyel kalandoroktól hemzsegett Európa. Életük súlypontját vesztett egzisztenciák, pályájuk nehézkedési törvényéből kibillent egyének — olaszok és lengyelek — özönlötték el az európai kancelláriákat és fejedelmi udvarokat, hogy hullott bolygók gyanánt új égitestet kereshessenek és új planéta körül keringhessenek. Nyughatatlan elmék, könnyelmű, merész és vállakozó szellemek, örök számkivetettjei a konszolidáció világrendjének, akik nem szűntek meg konspirálni a filiszterpolitika, azaz az emberek többségét védő, őket viszont mindenből kifosztó államkeretek ellen. Anélkül, hogy ez a meghatározás erkölcsileg érintené őket, a lengyel és olasz vándorok teljességgel antiszociális elemek voltak, ha egyikmásikuk mindjárt békésen eltengődött is azokon az izgalommorzsákon, amelyek protektoraik dús asztaláról hullottak tarisznyáikba, azoknak a házi lengyeleknek, akik megitták gazdájuk borát és mulattatták háziuruk társaságát. Egy összetört nemzetnek két világra szétgurult atomjai, akiknek nincs otthonuk, pihenőjük, családjuk. Szerencsétlen, szétszóródott szilánkjai egy még szerencsétlenebb népközösségnek, akik nem bírták már odahaza a muszka kancsukat, az osztrák uralom atyáskodó bestialitását, vagy azoknak a tizedrangú zsarnokoknak megalázó sds szekatúráit, akik emberi méltóságuk és nemzeti önérzetükön csiklandozták végig a maguk politikai tudományát. Furcsa, szánandó, elesett lények, ezernyi ids lidérclángok egy borzasztó nemzeti tragédia posványa fölött, elítélve arra a kárhozatra, hogy beláthatatlan időkig csatangoljanak az erkölcsi törvény és a kriminalitás keskeny mesgyéjén. Szétszóratásukban is megérezték és tudták egymás személyes sorsát, amely egy nemzet egyetemes szerencsétlenségéből kovácsolódott. Külön ösztöni életet fejlesztett bennük életük reménytelen abnormitása: a szabálytalanság és a diszharmónia nagy törvényének motora zúgott át szétroncsolt életük idegpályáin. Mert ime, ha valahol szétpattant annak a világnak jégpáncélja, amely rádermedt nemzetük aspirációinak hévizeire, a nagy rianás tudtul adta nekik a világ minden zugában, hogy oda kell rohanniok, ahol a természetnek és a történelemnek ez a halotti szemfedője széthasadt, hogy sorsuk súlya alatt beszakadjon az egész jégtakaró s hogy a megnyílt réseken át ujongó erővel törhessen fel a lefojtott boldogtalanság és az átokba dermedt nemzeti gondolat. Európa békés társadalma rettegte és gyűlölte ezeket a furcsa lényeket, akiknek a zűrzavarokból csak nyerni és semmi vesztenivalójuk se volt s akik most kimozdultak az árnyékból, kezükben a végzet megjavításának legvégső szerszámaival, a meztelen vassal, a pokolgéppel, a bombával, a tőrrel, hogy segítsék eltemetni azt az Európát, amely temetővé változtatta hazájukat. .Olaszok és lengyelek vére festette pirosra a harci mezőket, vagy az utcai torlaszokat,valahol csak egy ököl próbált lesújtani a zsarnokságra, ott küzdött mindig, néha egyedül csak a lengyel küzdött a szabadságért. A trianoni békével még senki se sejtette, hogy a nemzet szerencsétlenségéből mennyi és mekkora egyéni szerencsétlenségek származnak. A megmaradt országrész népe, ha mély részvéttel fogadta is a megszállt területekről ideáradó nyomorúságot és a gyökerestől kiszakított életek mély húrokat rezegtettek is meg szívében: sokáig azt hitte, hogy az egyetemes és könyörtelen végzet elől meghúzódhatik a maga szerény, sötét és kicsiny önzésének vackában. Az orkán majd csak elvonul feje fölött, anélkül, hogy lesodorná hajlékáról a fedelet. Hatalmas káprázatok is erősítették benne ezt a könnyűvérű optimizmust. A katasztrófa óriási kábulata, a délibáb őrjöngő kergetése az értéktőzsde mérhetetlen papiros-siványain, valami beteges csodavárás rögeszméje s mindezek eltűntével a szanálás ígérete, amelyet naiv képzelődésében s betűszerinti értelemben magyarázott s amelyben a reményeiből kifosztott magyar valami deus ex machinát látott, vagy valami nagyszabású állampolitikai Montecarlót, ahol az utolsó kártyalappal még visszahódíthatja a szerencsét. Most mindennek vége. A csonka haza népe ott gubbaszt egy roppant romhalmazon, s miután mindenben megcsalódott, arra a megismerésre döbbent, hogy minden tudományának és minden reménységének végére jutott s hogy Európának alapjábanvéve hekuba az egész magyar ügy, hogy egyedül van a bizonytalanság kietlenében, s mellette nincs más, mint a hasonló sors alatt vacogok hangtalan rémülete. A magyar nem konspiráló fajta.. Nem ismeri az összeesküvés mély hagyományainak pszichológiáját. Megértetlen titok előtte a carbonarizmus, a maffia, a camorra. S nem bírja el, hogy lengyelmódra élje a hontalanság méla bánatát s nemzeti szerencsétlenségének vércseppjeiből valami romantikus és elviselhető vándorsorsot desztilláljon magának. Esztendők óta azt a politikai bölcsességet hallja, hogy nem mehet fejjel a falnak. Az egyetemes szerencsétlenségből fakadó egyetemes elhatározás helyett tehát arra az útra lökődött, hogy eloldja magát hazája sorsától s az egyéni érvényesülés hajszájában próbálkozzék a nagyvilágban. Megszállott részekről a magyart, elhajtja nemzeti önérzete, amelyet nem tud áruba bocsátani egyéni haszonért, s a csonka hazából, ahol magyar maradhatna, elkergeti az egyéni életlehetőség szerencsekovácsolásának kategorikus parancsolata. A magyar értelmiség nem élhet meg Erdélyben és a Felvidéken, mert magyar. Idehaza pedig fölösleges emberré tette műveltsége, diplomája, tudománya. Nincs ma boldogtalanabb és reménytelenebb lény a nagyvilágon a magyar intellektuálisnál. Nem csoda, hogy a világvárosok fénye, épp úgy csábítja, mint a harci zaj, ahol még ez ellen a képtelen és kegyetlen európai konszolidáció ellen eldördül egy puska. Akarva-akaratlanul a XX. században átörökölte a XVIII. század bolygó olaszának s a XIX. század lengyel bujdosójának szerepét. Kisázsia sóstói mellett éppúgy találkozol a hontalan magyarral, mint a Riff-hegyek vadrengetegeiben, a Villé Lumiere sötét sikátoraiban, csakúgy, mint Amerika ipari hercegeinek domíniumain, Brazília őserdőit irtja, vagy katonája a délamerikai zavarok condottiere-hordájának, s küzd olyan munkában, amelyhez semmi köze, amelynek minden verejtéke másé, s vérzik olyan célokért és érdekekért, amelyeknek lobogója alá sodorta az a balsors, amelyet a történet — úgy látszik — kitéphetetlenül beleszőtt életébe s amelytől talán sohase fog megszabadulni. Buckle állíttotta fel azt a rettenetes tételt, hogy az emberek bizonyos számának az élet bizonyos körülményei között menthetetlenül öngyilkosnak kell lenni. Trianon arra ítélte fajunkat és nemzetünket, hogy megoldott kéve gyanánt szóródjunk széjjel a nagyvilágban, hogy a magyar értelmiség egy részének szükségképpen kalandorrá, aranyásóvá, vagy öngyilkossá kell lennie, hogy ebből a szörnyű vízözönből valahogy elmenthesse pucér életét. A frankhamisítás nyilván nem az utolsó fejezete ennek a szörnyű rémregénynek. Az emberen — mondja Hugo Victor — éppúgy elboronghat valami komor feketeség, mint az égen. Nem kell más hozzá, csak hogy élbe borítsa valami. Az ügyészség vádat emel Windischgraetz, Jánosy, Baross, Zadravetz és társaik ellen — A Magyarság tudósítójától. 1789 július 14-én este XVI. Lajos ezt írta naplójába: „Ma rossz napom volt, elpártolt tőlem a vadászszerencse, nem lőttem semmit“. A francia király ugyanis aznap, amikor a párisi csőcselék lerombolta a Bastillet és a Saint- Antoine-negyed dárdásai szivendösték a régi rendszert és az Isten kegyelméből való királyságot, vadra cserkészett a Versailles erdőben. Olyan égzengés és földindulás volt Párisban ezen a napon, hogy a viharharangok kongását meghallhatta volna a király is Versaillesben, ha valahol nem ül hosszú, méla lesben a versaillesi platánok tövében. Reméljük, hogy Bethlen István gróf miniszterelnökhöz kegyesebb volt Szent Hubertus, a vadászok pártfogója s a lillafüredi cserkészet naplója eredményesebb adatokat jegyzett fel, mint XVI. Lajosé, ha nem is olyan szenzációsakat, mint Jankovich ezredes naplójának második és bővített kiadása. A miniszterelnök úr egy irigylésreméltó képességgel mindenesetre rendelkezik az országvezetés művészetéből: pompás idegei vannak, ujjai rezzenés nélkül tudják érinteni a puska ravaszát és szemei hibátlanul eltalálják a célt akkor, amikor a királyi ügyészség elkészítette és nyilvánosságra bocsátotta vádlevelét — egy végig nem nyomozott bűnügyben — oha nem Windischgraetzék és Nádassyék ellen csupán, hanem az egész Bethlen-rendszer ellen. Minek ehhez még parlamenti bizottság párhuzamos vizsgálatai S vájjon mit fog még kideríteni az a rendőrségi pótnyomozás, amelyet a franciák préseltek ki tőlünk? Micsoda fölösleges erő- és időtékozlás, hogy egy parlamenti bizottság a frankügy politikai vonatkozásainak megállapításaival foglalkozik napról-napra? Mi haszna van még pucérabbra vetkőztetni azt a hatalmi rendszert, amelynek felelős képviselőit egy ilyen vádlevél terheli? — hála Istennek — csak a politikai felelősség súlyával. Mert rettenetes volna, ha ez a felelősség mélyebbé és közvetetlenebbé válhatnék. Olyan őrült abszurdum s olyan nemzeti katasztrófa lenne még csak a lehellete is egy szélesebb szférákban mozgó feltevésnek, amire gondolni annyi,mintha a butaságot látnánk szent szövetségben a tébollyal, hogy egyesült erővel tegyék tönkre az országot. Hát hogy is állunk csak? Hetek óta kószálnak a legbőszebb és a legképtelenebb vad hírek. Testesebb kacsák nem úszkáltak még a magyar közélet vizesgödreiben, mint amekkorákat költött a vaklárma, a rémület, a fontoskodás és a hirharang. Szegény félhivatalos alig győzte lepuskázni ezeket a mendemondákat, amelyek annál frissebb és furcsább formákban keltek új életre, minél több és határozottabb cáfolat akarta kiölni még csírájukat is egy beteg közvélemény hisztériájából. Háromszor jelentették hivatalosan, hogy a nyomozást teljesen befejezték s hogy mindent földerítettek. És valami ismeretlen és félelmig erő avatkozására újra folytatni kellett a már háromszor befejezett nyomozást, hogy az ország példátlan megaláztatása után — most már a vádirat közzététele után — még egy utolsó, sőt legutolsó pótnyomozás pengéjével vágják ketté a frankügy gordiusi csomóját. Azután az mondatott: Bethlen István gróf miniszterelnöktől egy levél fekszik el a bűnügy iratai között. Amikor ennek a levélnek lehet egy bécsi újság világgá röpültté, akkor a címzett ezt a levelet megcáfolta, hogy azután a következő napon valami rugalmas tartalmú levél létezését mégis elismerjék. Néha azt hittük, hogy az ellenmondásoknak, a cáfolatoknak és az új híreknek ebben a pokoli ciklonjában a miniszterelnök mrílikjelenléte is felmondja a szolgálatot. Attól tartottunk, hogy ezeknek az eseményeknek logikátlan és vad sodrában kimerülnek és elernyednek Bethlen István gróf idegei. A lillafüredi vadászat után — Istennek hála — nem kell ilyen rossz következményektől tartani. Derekas, edzett idegek ezek: bírják a nagy galoppot az események váratlan és megdöbbentő kifejtésének száguldó iramával. A vádirat mégis csak felette kellemetlen. Isten őrizz, hogy keresztkérdésekkel zaklassuk ennek a hivatalos aktának rémregénybe illő fejezeteit. Ha hatalmunkban állana, legjobban szeretnék az engesztelődés és a feledés szemfödőjével eltakarni rut sebeinket, borzasztó együgyűségünket és célbatévesztett vakmerőségünket. A frankpartiet elvesztettük abban a pillanatban, amikor valaki az asztalra csapott és arcunkba vágta, hogy ezt a szembekötősdit nem játssza velünk tovább. A frankpartiét elveszítettük. S a vesztesnek fizetnie kell. A kérdés már csak az, nem fizetünk-e sokkal többet, nem szenvedünk-e jóvátehetetlen károkat, ha a magyar sors kártyáival tovább is azok a kezek játszanak, amelyek már nem partnerei, hanem csak bábjai vagy szolgái annak az ellenfélnek, aki ezt a haláljátszmát diktálja nekünk. Windischgraetz a tettes, Nádosy és társai bűnsegédi bűnrészesek A budapesti királyi ügyészségen Makkai Jenő ügyészségi alelnök a múlt hét folyamán elkészítette a vádiratot a frankhamisítási bűnpörben. Vasárnap azután az ügyészség a Magyar Távirati Iroda útján közzétette a vádiratot. A vádirat Windischgraetz Lajos herceget, mint tettest, Gerő László mérnök altanácsnokot, Virágh Jánost, az állami térképészeti intézett fényképészeti osztályának vezetőjét, Parragh Ferencet a térképészeti intézet főművezetőjét, Haála Józsefet az intézet főelőadóját, Ágoston Árpádot az intézet művezető tisztviselőjét, Kiss Lajos Kornéit az intézet tisztviselőjét, Velösy Béla térképészeti segédművezetőt, Scharf Nándor térképészeti intézeti tisztviselőt, Hampel Ferenc térképészeti intézeti művezetőt, Spanning László térképészeti intézeti művezetőt, Nádosy Imre állásától felfüggesztett magyar királyi államrendőrségi országos főkapitányt, Rába Dezső magántitkárt, Hajts Lajos nyugalmazott vezértanácsnokot és Harts Sándort a térképészeti intézet főtanácsnokát mint bűnsegédi bűnrészeseket a Btk. 203. §-az 1. pontjába ütköző pénzhamisítás büntette címén azzal vádolja, hogy Windischgraetz Lajos herceg 1923., 1924. , 1925. években, közelebbről meg nevt