Magyarság, 1926. november (7. évfolyam, 249-272. szám)

1926-11-03 / 249. szám

ELŐFIZETÉSI ADA KI FÉLÉVRE 300.000 K. NEGYEDÉVRE 130.000 K FELELŐS SZERKESZTŐ: EGY HÓRA 30.000 KORONA. EGYESSZÁM _________ ARA HÉTKÖZNAP 3000 K, VASÁRNAP 4000 K MILOTAY ISTVÁN AUSZTRIÁBAN HÉTKÖZNAP 30 GARAS, VASÁRNAP 40 GARAS SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL, BUDAPEST, VIIL. JÓZSEF-KÖRÚT 3. SZÁM TELEFON: JÓZSEF 68-90, JÓZSEF 68-91, JÓZSEF 68-01 LEVÉLCÍM­ BUDAPEST T41, POSTAFIÓK IS MEGJELENIK HÉTFŐ KIVÉTELÉVEL MINDEN NAP BUDAPEST, 1926 NOVEMBER 3. SZERDA­­I VII. ÉVF­OLY­AM 249. (1722.) SZÁM Kétszinű­ játék A novemberi házbéremelés váratlanul az érdeklődés homlokterébe lépett. Exner Kornél nyugalmazott államtitkár és a budapesti egyetemen a pénzügyi jog ta­nára, a napokban megjelent nyilatkozatá­ban rámutatott arra, hogy a háztulajdo­nosok, ha most november 1-én élni fog­nak a lakbér­rendelet­ben megengedett lakbéremelés jogával, erre az emelésre nagyon rá fognak fizetni, mert ez esetben nemcsak ezt a bértöbbletet veszi el tőlük adóban a kincstár, hanem ennek legalább a kétszeresét kifacsarja belőlük. Előállott tehát az a ritka helyzet, hogy a téli gon­doktól keservesen szorongatott lakóknak és a béremelésre annyira éhes háztulaj­donosoknak teljesen egybevágóan egyaránt az az érdeke, hogy a házbéremelésnek a népjóléti minisztérium által felkínált ke­serű poharát ezúttal tökéletes egyetértés­ben visszautasítsák. Kiderült ugyanis, hogy a novemberi emelés többletéből a lakó egyetlen egy fillért sem fizetne a háziúrnak, hanem az egész a kincstárhoz vándorolna, sőt a lakóktól béremelés leple alatt beszedett adóösszegen felül a pénz­ügyi kormányzat még a háziárakon is alapos erőt vágna, nagyösszegű házbér­adót szedvén be tőlük olyan bérjövedelem után, amelyet egyáltalán nem kaptak meg. De még mielőtt a háziurak elhatá­rozták volna magukat arra a józan lé­pésre, hogy ily körülmények között nem vállalják a házbéremelés ódiumát, illető ket helyről megjelent egy zűrzavaros, kusza nyilatkozat, amely egyenesen retor­ziókkal fenyegette meg a háztulajdonoso­kat arra az esetre, ha nem élnek most a béremelés jogával. E hivatalos köz­lés nyomán egyszerre világossá vált mindenki előtt, hogy mily kétszínű játék volt az,­amidőn a kormány a lak­­béremelések erőszakolását okolta meg, hogy ezzel a háziuraknak módot kell nyújtani arra, hogy omladozó házaikat kijavítsák és másrészt ezzel a tőkét ösztö­nözni kell arra, hogy a házépítést, mint biztosan jövedelmező tőkebefektetést, újra felkarolja. Mert, íme, a házbérren­­delet burkoltan a legbrutálisabb adó­emelés célját szolgálja akkor, amidőn másrészt a kormány bejelenti, hogy a köz­terheket le akarja szállítani és véget kí­ván vetni a túlzott és igazságtalan adóz­tatás évek óta dúló tatárjárásának. Hogy a kormány ígéretei és tettei között mily nagy űr tátong, semmi sem mutathatná meg szembevágóbban, mint a háziurak­nak a kormány részéről fenyegetésekkel való kényszerítése a házbérek emelésére, csakhogy a kincstár egyre fokozódó bevé­telhez jusson a legsúlyosabb és a leg­igazságtalanabb adónemből: a házadóból. És teszi ezt a kormány néhány milliónyi adóbevétel kedvéért, amikor a folyó költ­ségvetési évnek már az első, leggyengébb negyede is felesleggel zárult és amikor a külföldi kölcsönből még 82 millió ren­delkezésre áll! És teszi ezt akkor, amidőn hangzatos szavakkal hirdeti, hogy a kor­mány elindult a szociális politika és a nyomasztó közterhek csökkentésének út­jára! A kormány megdöbbentő eljárásá­nak teljes megvilágítására az alábbiakban közöljük Exner Kornélnak, a kiváló pénz­ügyi jogásznak és adópolitikusnak, ezt a kérdést részletesen ismertető és közérdek­lődésre méltán számot tartó, szakavatott fejtegetését.* A novemberi házbéremelés adóügyi kiha­tásáról hozzám intézett szerkesztői kérdésre akként nyilatkoztam, hogy ha a háztulajdonos november 1-én emeli a házbért, közterhekben legalább is kétszeresen ráfizet. Ennek oka házadótörvényünknek az a hibája, amely a házadó alapjául nem az előző egész év bér­összegét, hanem csak egy önkényesen kisza­kított időszakban, az utolsó évnegyedben, járó házbérjövedelemnek egy teljes évre át­számított, vagyis néggyel megszorzott össze­gét teszi. Minthogy pedig Budapesten a ház­adó és járulékai (azaz: a községi pótadó, a a házbérfillér, a szemétfuvarozási illeték, az út­adó, a betegápolási és gyermeknevelési járu­lék, végül a rokkantellátási adó) a nyers ház­bérjövedelemnek 46,16 százalékát szívják föl, az emelkedő bérjövedelem pedig duzzasztja a háztulajdonos jövedelmi és vagyoni adóalap­ját is, arra az eredményre jutunk, hogy a házbérjövedelemre — mérsékelten számítva — 50 százalékos közteher nehezedik. Figye­lemmel arra, hogy a háztulajdonos a novem­beri lakásbértöbbletet csak egyszer kapta meg (mert hiszen novemberi emelés nélkül is nyitva áll számára a februári béremelés lehe­tősége), holott az az adóemelés alapjául négy­szeresen szolgál, világos, hogy a novemberi béremelésre duplán ráfizet. Erre az eredményre azonban csak akkor jutunk, ha minden túlzást kerülve, mérsékelt átlagokkal számítunk. Én ugyanis a jöve­delmi adó kulcsát csak 3,5 százalékkal, a vagyoni adóét pedig a jövedelemre átszá­mítva, csupán 0,34 százalékkal állítottam be, noha a jövedelmi adó kulcsa egy százaléktól progresszíve 44 százalékig, a vagyoni adóé pedig (a vagyon után 0,1 százaléktól fokoza­tosan 1 százalékig) — a vagyon ötszázalékos jövedelmezőségét föltételezve (amitől pedig még a házak átlagban messze elmaradnak) — a jövedelem egy százaléktól 20 százalékáig növekszik. Ha tehát ezeket a maximumokat veszem számításba, a nyers dgiázbérjövedelem közterhei (46,16 + 44 + 20) 110,16 száza­lékra rúgnak. Ha azonban egészen szabatosak akarunk lenni, úgy még az egyházi adót és Budapesten az inségadót is tekintetbe kell vennünk. Az egyházi adó vallásfelekezeten­ként különböző, de mindenütt eléggé súlyos. A római katolikusoknál Budapesten jelenleg a jövedelem félszázaléka, az insegadó pedig a jövedelmi adó 8 százaléka. Ezeket is számbavéve (110.16-1-p2~1~3.52), 114.18 száza­lékban jelentkezik a házbérjövedelem összes maximális közterhe. Van tehát reá lehetőség, hogy ezt a 114,18 százalékot a novemberi bér­emelés összege után négyszeresen kell a ház­tulajdonosnak közterhekre elfizetnie, ami a novemberi bérnövekedés 456,72 százalékát, azaz a valósággal húzott bértöbbletnek több, mint ötödfélszeres összegét jelenti. Mindenki előtt szembetűnő példa lehet ez arra, hogy mily elviselhetetlen ez az adóteher és hogy adórendszerünk mennyire reformra szorul az igazságos és arányos adóztatás ér­dekében. Ezen nem segít az 1920. évi XXIII. tör­vény 112. §-ának az a jámbor rendelkezése, amely szerint az adózó igényelheti, hogy ösz­­szes egyenes adói jövedelmének 75 százalékát túl ne haladják, mert ez a rendelkezés végre­hajthatatlan. Nem is tudok rá egyetlen esetet sem, hogy hat év alatt, amióta ez a rendkívül furcsa, de adóügyi politikánkra oly igen jel­lemző jogszabály létezik, azt alkalmazták volna. Sajnos, ez a helyzet ma, tisztán, világosan, ferdítések nélkül, a törvények alapján, a csal­hatatlan számtan szerint. Ámde, mint min­dent, ezt is el lehet csavarni, sőt a törvény szerint eljáró háztulajdonost meg is lehet fe­nyegetni, ha november elsején nem él a bér­fölemelés fakultatív jogával, amint ez az „il­letékes“ helyről most vasárnap kiadott nyilat­kozatból kitűnik. Holott a törvény alapján semmiféle jog­hátrány nem érheti a háztulajdonost, ha most novemberben nem él a házbéremelésnek csu­pán fakultatív jogával. És az sincs úgy, hogy jövő februárban sem emelheti a házbért az a háztulajdonos, aki no­vemberben nem emeli. A lakás- és üzletbérek fokozatos emelheté­­sének megengedése ugyanis a magatulajdon szabadságának progresszív visszaállítása érde­kében történt. Az emelés megengedett mértéke viszonylatban áll az 1917. évi november 1-én fizetett évi bérnek egy bérnegyedre eső részé­vel, az úgynevezett alapbérrel, amelyet a tör­vény aranykorona-értékűnek tekint. Ez ala­pon az 1926. évi novemberi bérnegyedben a lakásbér az úgynevezett alapbér 55 százalékáig (az üzleti helyiségbér pedig 68 százalékáig) terjedhet. Ez a lakásbérnek tízszázalékos emelkedését jelenti a közvetlenül előző év­negyeddel szemben (amikor a maximális bér az alapbérnek 50 százaléka volt). A törvé­nyes felhatalmazáson nyugvó kormányrendelet (5200/1926. M. E. 4. §-ának 2. bekezdése) már most megszabja, hogy 1927 februárban a lakásbér még mindig nem lehet több, mint az úgynevezett alapbér 55 százaléka (és az üz­leti helyiségnél 75 százaléka). Az a háztulaj­donos tehát, aki most novemberben már ki­meríti a lakásbér felemelés jogát, az 55 száza­lékos maximumig, az már februárban nem emelheti azt tovább. Ellenben éppen az a ház­­tulajdonos, aki novemberben nem emeli a lakásbért, hanem az alapbér 50 százalékán hagyja azt, lesz abban a helyzetben február­ban, hogy az alapbér 55 százalékáig felmen­jen. Az 1927 májusában azután mindkét ház­­tulajdonos felmehet 60 százalékig, augusztus­ban 65 százalékig és novemberben 75 száza­lékig, a megengedett felső határokig. A hivatalos (7) és illetékes (?) helyről jövő és cáfolni próbáló közlés ezzel szemben azt igyekszik bizonyítani, hogy a háztulaj­donos mégis jól jár anyagilag, ha most, no­vemberben, emeli a bért, mert az emelés át­hat a jövő évre és ha a novemberi többletet kétszeresen el is kell fizetnie, a köztar­tozásokra a „novemberi béremelés kétsze­res összege feltétlenül megmarad a tu­lajdonosnak tiszta haszonképpen“. Erre csak az a válaszom, hogy ha a tulajdonos az emelést februárra halasztja, úgy az eme­lés háromszoros összege marad meg neki. Arra a számításra pedig, amely azt akarja kimutatni, hogy ha a háztulajdonos novem­berben emeli a bért, arra nem fizet rá két­szeresen, hanem a bérnek még hatvan szá­­zaléka az ő nyeresége lesz, a kifejtettek után mást már nem feleltetek, mint azt, hogy valóban nagyon érezhető csonka hazánkban a számolás elemeire kioktató népiskolák hiánya. A gyöngébbek kedvéért azt is meg kell jegyeznem, hogy a „házadót“ nem a „pénz­ügyminisztérium veti ki“, mert ez elsőfokon a községi és városi közegek hatáskörébe tar­tozik, másodfokon pedig a pénzügyigazgató­ságok határoznak, ahonnan a jogorvoslat útja a közigazgatási bírósághoz vezet. A pénzügyminisztérium tehát sohasem vethet ki házadót. Mindezekből világos az is, hogy nemcsak „az a háztulajdonos fizeti a régi adóalap sze­rint a házadót, aki a további negyedekben is lemond öt (?) százalék béremelésről“, ha­nem az is, aki a jövő évben a megengedett határig emel, mert hiszen a „megállapított házadót a bérjövedelemnek évközi emelke­dése vagy apadása nem érinti“. (Hiv. össze­állítás 26. ?.), hanem azt mindig az utolsó évnegyedben élvezett házbér négyszerese után kell fizetni. Végül arra a fenyegetésre, amely szerint törvényhozási úton megvan a kormánynak a módja arra, meg erre... igénytelen meg­jegyzésem csupán az, hogy törvényhozási úton mindenre megszerezhető a jog, amit a törvény megenged, minden előtt meg kell hajolnia a törvénytisztelőnek, amit a tör­vény kimond. A törvény mindenek fölött áll és bármit kimondhat. Mint ahogy az an­gol trónöröklési törvény és a magyar prag­­matica sanctio a leányból fiút csinált. De az ilyen törvényalkotáshoz mindenekelőtt meg­felelő törvényalkotó fórumot kell szerezni. Olyan törvényhozó testület pedig, amely a házadónak és járulékainak mai roppant ter­hét még növelné, illetve a házadót nem a tényleg szedett bérösszegek, hanem a lakbér­­rendeletben előírt béremelés nagyságához képest szabná meg, nálunk nem lesz kap­ható. * .~C“­ . ; W V Ara 2000 kor. Mussolini ellen Bolognában revolveres merényletet követtek el Az olasz minisz­erelnök seb­ellen maradt — A me­rénylőt a felen­volt tömeg másodpercek alatt kivégezte Véres il­­tetések Olaszországban — A Magyarság tudósítójától — Mussolini bombamerénylőjének bűn­ügyi aktáit még el se készítette a római ügyészség, máris újabb gyilkos merény­letet követtek­­ a Duce ellen. Mussolini vasárnap este a bolognai ünnepségek után a pályaudvarra hajtatott, amikor a Via Rizzoli és az Indipendenca közötti fordulónál egy fiatalember kiugrott a tö­megből és kétszer rálőtt az autóban ülő miniszterelnökre. Az a csodálatos sze­rencse, amely az olaszok diktátorát az eddigi merényleteknél kísérte, most sem hagyta cserben. A merénylő kitűnően cél­zott, de a golyó Mussolini szíve fölött az egyik érdemrendről lepattant, kabátját végighajtva, mellette ülő polgármester karjára esett. Még egy lövést adott le a merénylő, de az már nem talált, mert közben hátulról fejbeverték, megszurkál­­ták, a tömeg úgyszólván másodpercek alatt kivégezte a merénylőt. Csak később tud­ták megállapítani személyazonosságát. Neve Zambori Antal, egy bolognai nyom­dásznak tizenhatéves fia. Egyes jelentések szerint a nép ítélete elhamarkodott volt. Vannak Ryan szemtanúk ugyanis, akik azt állítják, hogy a merénylő egy idősebb férfi volt és a fiatal Zambonit a tömeg összetévesztette vele. Nincs kizárva, az az l­­ehetőség sem, hogy egy megszervezett társaság állt az utak kereszteződésénél, akárcsak a szera­javéi gyilkosságnál. Ami­kor a lövések eldördültek, meglehet, hogy épp a cinkostársak kezdték ütlegelni a fiatal Zambonit, aki akár részese volt, akár nem, életével fizetett a merényle­tért. A merénylet híre egész Olaszországot lázba hozta. Újabb erővel tört ki Milánó­tól Szicíliáig a fasiztaellenes lapok, egyé­nek és egyesületek üldözése s nem egy olasz városból halálos kimenetelű tünte­téseket­ jelentenek. A fasiszta párt vezető­sége mi­nden nagyobb városban plakáto­kon hívt­a fel a lakosságot a rendre és a fegyelembe, hogy elejét vegye az ok nél­küli vérengzésnek. Az olasz miniszterelnököt szerencsés megmenekülése alkalmából a világ min­den tájáról s­zerencsekívonatokkal halmoz­ták el,­­töb­bek között az olasz király, a pápa, Horthy Miklós Magyarország kormányzója, s az összes európai államok kormányai. Az olasz lapokban ismét megindult az agitáció a Franciaországban tartózkodó olasz kommunisták ellen, mert a Mussolini elleni negyedik merénylet tervét szintén az emigránsoknak tudják be. A merénylet közelebbi részleteiről eddig az olasz rendőrség hivatalos jelentést nem adott ki.

Next