Magyarság, 1929. június (10. évfolyam, 121-145. szám)

1929-06-01 / 121. szám

ELŐFIZETÉSI ÁRAK» SZERKESZTŐSÉG­BUDAPEST, 1929 JUNIUS 1. SZOMBAT X. ÉVFOLYAM, 121. (2484.) SZÁM FÉLÉVRE 24 PENGŐ, NEGYEDÉVRE 12 PENGŐ, EGY HÓRA 4 PENGŐ, EGYES SZÁM ÁRA HÉTKÖZ­NAP 16 FILL., VASÁRNAP 32 FILL. AUSZTRIÁBAN HÉTKÖZNAP 30 GARAS, VASÁRNAP 40 GARAS MEGJELENIK HÉTFŐ KIVÉTELÉVEL MINDEN NAP FELELŐS SZERKESZTŐI MILOTAY ISTVÁN BUDAPEST, VL ARADI­ UTCA 10. TELEFONI AUTOMATA 252-30, 252-31, 252-40. KIADÓ­­HIVATAL, BUDAPEST, V. KERÜLET, BANK­­UTCA 7. TELEFONI AUTOMATA 294-31, 294-32. LEVÉLCÍM: BUDAPEST 741, POSTAFIÓK 19 Választás győzelem nélkül (M) Angliát váratlan meglepetés elé állította a csütörtöki választás. Ameny­­nyire a pénteken késő délutáni órákig beérkező eredmények mutatják, abszo­lút, vagy az angol politikai élet kedvenc kifejezését használva, munkaképes több­séget sem a munkáspárt, sem a kon­zervatív párt nem kapott; a liberálisok minden reménye meghiúsult és nem sok­kal fognak messzebbre jutni az előző parlamnetben volt negyven mandátum­nál. De azért ez a töredékké szétmor­zsolódott liberális tábor is elegendő ahhoz, hogy megfossza a két nagy pár­tot az abszolút többség elnyerésének minden reményétől, úgy, hogy a helyzet bizonytalansága egyaránt meg fog ma­radni, akár a konzervatívok, akár a munkáspárt kapja is meg viszonylag a legtöbb mandátumot, ha majd mind a 615 kerület mandátumainak sorsa bizo­nyossá válik. Ez az elképzelhető legrosszabb ered­mény, amit csak a választás egyáltalán hozhatott, valószínűleg jó ideig meg fogja bénítani Anglia egész politikai életét. A hosszú háborús koalíció és 1924-ben a félszeg liberális-munkáspárti együttműködés, amelynek Macdonald alig félévi kormányzása után a Zinovjev levél botránya vetett véget, minden an­gol pártot kiábrándítottak a másik párt kegyelméből való kormányzás kiszámít­hatatlan eshetőségeiből. Rothermere lord intő szava, aki a választások közvetlen előestéjén írt cikket a Daily Mailben, buzdítva a polgárság millióinak szava­zóit a szocialisták ellen való össze­fogásra, későn érkezett. Baldwin és Lloyd George­skölcsösen és nem egy esetben égették fel maguk mögött a munkáspárttal való összefogás hídját, bár Macdonald ugyanilyen határozott­sággal utasított vissza minden közele­dési lehetőséget a liberálisok felé. Hogy a duzzogó pártvezéreket más meggondolásra fogja-e bírni a megol­dásra váró helyzet bizonytalansága, azt pillanatnyilag megjósolni nehéz volna. A konzervatív párt iránt rokonszenvvel viseltető, bár magától a párttól függet­len sajtó, így elsősorban Garvin, az Ob­server vezércikkírója, aki ma körül­belül a legismertebb és legnépszerűbb publiciszta Angliában, azt hiszi, hogy a szétszóródott liberális nyáj­­töredéke nem szívesen követné vezérét a mun­káspárttal való bensőbb barátkozás út­ján, mert hiszen Asquithnak öt eszten­dővel ezelőtti munkáskormányt támo­gató politikája alig teszi kétségessé, hogy a párt számára ennek a politiká­­nak megismétlése a gyors és végleges is megsemmisülést jelentené. Jobb sors ugyan a konzervatív táborban sem igen járna a liberális pártra, de az kétség­telen, hogy azok, akik még megmarad­tak a liberális párt keretein belül, több cégükben közelebb állnak Neville Cham­berlain és Churchill progresszív konzer­vativizmusához, mint az iparvidékek és Skócia szélsőbaloldali szocialistáinak po­litikai irányához, amely már nem egy­szer komolyan kacérkodott az osztály­­harcnak Angliában annyira rettegett gondolatával is, tőke­ellenes és a tőkés osztályokat gyűlölő elveiből pedig soha titkot nem csinált. Anglia számára a május 30-ának leg­keservesebb tanulsága az a kudarc, ami­vel a szavazati jognak olyan ad abszur­dum mértékig való kiterjesztése járt, ami Nagybritannia negyvenöt milliós lakosságából huszonkilencmillió férfit és nőt küldött a választási urnák elé. A kísérlet végképp nem vált be. Először azért, mert ennek az irtózatosan nagy választási tömegnek irányítása lehetet­lenné vált még a leggyakorlottabb poli­tikus számára is. Churchill, aki egyéb­ként mestere a politizáló tömegek irá­nyításának, maga is tehetetlenül állt ez­zel a feladattal szemben. A másik ve­szedelmes következmény az lett, hogy a szavazati jognak ilyen felhígítása meg­fosztotta a szavazati jogot minden ko­moly értékétől és a választást intéző menagerek rettegett veszedelme, a sza­vazattól való tartózkodás, valóságos ha­zárdjátékká tette a csütörtöki válasz­tást. A parlamentáris demokráciának ez a válsága, amit május 30-a emlékezetes dátumként fog jelölni Európa politikai fejlődésének történetében, igen nagy hatással lesz valószínűleg a szigetország határain túl is. Azok, akik a munkás­párt ez alkalommal való előretörésében biztos jelét lát­ják annak, hogy az angol politikai élet véglegesen balfelé fog for­dulni, ítéletüket talán már nemsokára kénytelenek lesznek megváltoztatni. A ha­ladó angol konzervativizmus renesszánsza, ami 1922 őszén a Lloyd George-féle há­borúból maradt koalíció felbomlásával kezdődött, még nem ért véget és ha a konzervatív párt kiheveri a mostani válságot, amihez hasonlón, vagy talán még a mostaninál is súlyosabban esett át 1923-ban Baldwin első bu­­kása kort, a most megakadt fejlődés még talán erő­teljesebben fog folytatódni tovább. Ha Macdonald a parlamentben abszolút többséggel rendelkező párttal a háta­­mögött­­kerülne kormányra, akkor az angol konzervativizmus háttérbe szoru­lása könnyen hosszú ideig tartó lenne, bár végleges még akkor sem. Így azon­ban, ha a munkáspárt Lloyd George kel­letlenül megadott támogatásával kerül majd kormányra, valószínűleg újra a bizonytalanságnak az az állandó feszült­sége köti meg a kezét, ami olyan rövid életűvé tette első kormányzását is 1924- ben. Baldwin ugyanezeknek a veszedel­meknek kevésbé lenne kitéve, ha a másik lehetőség válik valóra és június 25-e, a parlamentnek összeillése után, li­berális támogatással mégis csak a kon­zervatív párt marad uralmon. Erre az eshetőségre még a választások előtt fel­merült az a terv is, hogy Baldwin maga visszavonulva és a konzevatívok felé hajló liberálisok megnyerésére a kor­mányalakítást Robert Cecil lord vál­lalná, aki Baldwin kormányából éppen liberális hajlamai miatt vált ki. A sors különös iróniája lenne ilyenképpen, hogy a legdemokratikusabb választói joggal megválasztott parlamentnek peer miniszterelnöke lenne, de ez a megoldás megteremthetné a polgári pártok kö­zötti összhangot és visszaszoríthatná az ország kormányzásától, a lakosság ösz­­szeségét tekintve, mégis csak kisebbség­ben levő munkáspártiakat. Külpolitikai szempontból a választás­nak ez az eredménye még inkább kitolja a reményét és lehetőségét annak, hogy Anglia bármilyen formában is cselek­­vőleg avatkozzék bele a kontinens po­litikai problémáinak rendezésébe. — Csak semmiféle belebonyolódás Európa zavaros politikai viszonyaiba! — ennél népszerűbb és egyöntetűbben elfogadott pont egy sem volt a szavazatokért agi­táló pártok programjában. A béke szi­lárd fentartásáért való erőteljes kül­politikát ezzel szemben mind a három párt többször és igen sokféle formában hirdette, mint programjának lényeges al­kotó részét. Hogy ez a programpont a párisi békeszerződések revíziója nélkül nem valósítható meg, ez még nagyon homályosan él az angol nagy tömegek tudatában és körülbelül függetlenül at­tól, hogy melyik párttal szavaztak. Úgy, hogy a revíziót hozhatja vagy akár el­ejtheti a nagy valószínűséggel kor­mányra kerülő munkáspárt csak úgy, mint a nem sokkal kevesebb valószínű­séggel kormányon maradó és ebben az esetben valószínűleg erős rekonstrukció alá kerülő konzervatív párt. A felszínes és a napi eseményekből gyors következ­tetésekre kész magyar külpolitikai köz­vélemény — ha ugyan ilyesmiről ben­szélni lehet — a legutóbbi időben ugyan gyakran irányunkban ellenséges­­­nek ítélte Chamberlain külpolitikáját; a valóság azonban az, hogy adandó kö-ö­rü­lmények között Chamberlain talán kevesebb akadályt jelentene a magyar revíziós célok elérésénél, mint a Mac-­­donald kormányában külügyi államtit­­kárnak kiszemelt Ponsonby, akit a leg-­ szorosabb politikai barátság szálai fűz­­nek Masaryk és Benes nemzetközileg nagyszerűen megszervezett politikai klikkjéhez. Az angol választásokon egyik párt sem szerzett abszolút többséget A munkáspárt 288, a konzervatívok 253, a liberálisok 52 mandátumot kaptak . Tizenöt mandátum sorsa , még ismeretlen 7 ■ 1­­1 é­v­e­t Londonból jelentik. Csütörtökön reggel a végsői­g fokozott feszültség mellett kezdő­dött meg a választás, amely eldönti, hogy Angliát a jövőben milyen párt és milyen kormány irányítsa. A választási küzdelem az utolsó percig rendkívül heves, de teljesen tiszta és kisebb zavargásoktól eltekintve, nyugodt volt. Baldwin miniszterelnök szer­dán még egyszer szólott a választókhoz a rá­dión és utána tizenkét kerületben beszélt népgyűlésen. A munkáspárt és a liberális párt vezérei ugyancsak az utolsó percig agi­táltak és rengeteg röpcédula és plakát zúdult még szerdán este is a választók nyakába. Reggel már hét órakor kezdődött, a sza­vazás, eleinte különösen a nők szavaztak, akik pontosan akartak munkahelyeikre meg­érkezni. A férfiak már valamivel kényelme­sebbek voltak, kihasználták azt az egy órát, amelyet minden gyár, üzem és iroda alkal­mazottainak engedélyezett, hogy állampolgári jogukkal élhessenek. Az egyes pártok óriási apparátust mozgósítottak, a központi válasz­tási irodák szinte negyedóránként kapták a jelentést arról, hogy a párt által nyilván­tartott szavazók megjelentek-e a választási urna előtt. Londonban és a nagyobb váro­sokban felszalagozott autók robogtak állan­dóan és szállították a választókat pártkülönb­ség nélkül a szavazóhelyiségekhez. Össze­ütközés nem fordult elő, csak a szavazó­helyiségek előtt történt meg néha, hogy is­merősök, egyes családok tagjai is összeszólal­koztak és parázs vitákat rendeztek, ki hová szavazzon és sokszor megtörtént, hogy az asszonyok összekülönböztek a férfiakkal, a gyerekek a szülőkkel, mindegyik máshová szavazott. Számos nő, aki most kapott elő­­­ször választójogot, utólag nagyon panaszko­­­dott, hogy tévedésből rossz jelöltre szavazott, nem arra, akit eredetileg kiszemelt. Estefelé a nagyobb lapok szerkesztőségi palotáin fényszórók és megafonok kezdték tudatni a kíváncsian gyülekező tömegekkel a lassan-lassan beérkező választási eredmé­­nyeket. Mindenekelőtt az ipari jellegű kerü­letekben készültek el a Szavazatok össze­­számlálásával és az innen beérkező jelenté­sek már mutatták, hogy a munkáspárt je­lentékenyen megerősödött. Az újságpaloták előtt és a Trafalgar-téren mindig nagyobb és nagyobb tömegek gyülekeztek össze, akik a villanytáblákon jelzett egyes választási ered­ményeket pártállásuk szerint, hol viharos hurrázással, hol pedig fülsiketítő fütyüléssel és trombitálással fogadták. A sokezerre rugó­ tömegben mindenkinél volt valami szer­szám, amivel zajt lehetett csapni és a londoni polgárok éltek is az alkalommal, hogy ked­vükre kitrombitálják és kifütyüljék magu­kat. Ha napközben nem is volt összeütközés, itt az eredmények hirdetése közben annál gyakrabban előfordult, hogy egyes fütyülő, éljenző és trombitáló csoportok között heves összeszólalkozásra, sőt itt-ott kisebb vereke­désekre is sor került. Chamberlain külügyminiszter csak 43 szótöbbséggel győzött A szavazatokat reggel öt óráig számlálták, akkor a szavazóbiztosok háromórás pihenőt kaptak és nyolc órakor ismét folytatták a munkát. Egymás után váltak ismeretessé az eredmények, amelyek mind azt mutatták, hogy a konzervatív pártnak a munkás­párt­tal folytatott késhegyig menő küzdelmét sok helyütt nagyon megnehezítették a liberális jelöltek. Birminghamben, amely a konzer­vatív pártnak egyik legerősebb vára, tizen­egy mandátumból hatot szerzett meg a kon­­zervtív párt, ötöt a munkáspárt. A kon­­zervatívpárti munkaügyi miniszter itt kibu­kott, Chamberlain külügyminiszter elkesere­dett küzdelem után csupán 43 szavazattal győzött, miután párthívei kívánságára a sza­vazatokat újból megszámolták. Vereséget szenvedett az előző parlament elnöke, Hebe is. Megválasztották Baldwin miniszterelnököt 14.000 szótöbbséggel, de bekerült a parlamentbe Baldwin Olivér, a miniszterelnök fia is, aki apjával ellentétben szocialista programmal lépett föl. Sir Her­bert Sámuel, a liberális párt egyik vezér­­egyénisége, tizenegyévi távollét után, most is­mét bekerült a parlamentbe. Megválasztot­ták Johnson­ Hicks konzervatív belügyminisz­tert, akinek szinte fasiszta­ szellemben tett egyes kijelentései miatt nagyon sok táma­dást kellett kiállnia. Hoare konzervatív lég- Ára 16 fillér

Next