Magyarság, 1930. május (11. évfolyam, 98-122. szám)

1930-05-25 / 118. szám

nr. wamstte 1930 május 23. » MARK TWAIN KAMÉLEONJA ÉS EGYEBEK A NAGY HUMORISTÁRÓL Húsz esztendeje múlt, hogy a nagy ame­rikai humorista elköltözött az élők sorából, azonban a nevével kapcsolatban még ma is sok vidám história kering. A nagy írónak kedvenc állata volt egy fiatal kaméleon. Ha villájának terraszán dolgozott, a hűséges kis állat ott strázsált az Íróasztal szélén s nagy buzgalommal fogdosta a kellemetlenkedő legyeket. Amikor aztán vendégei érkeztek, nem mulasztotta el, hogy be ne mutassa a dédelgetett jószág tudományát. A szivárvány minden színe képviselve volt abban a se­­lyemkendő-gyűjteményben, amely ehhez a produkcióhoz szükséges volt. Egyenkint te­regette az asztalra a színes kendőket Twain s ráhelyezte a kis kaméleont, ha vörös volt a kendő színe, pillanatok alatt vöröses színt öl­tött a kis állat, sárgává változott a sárga­­szinűi kendőn vagy zöld, kék, lila szint öl­tött, aszerint, hogy milyen árnyalatú volt a kendő, amelyre helyezték. Egy estén, amikor a szokásos kártyaparti után hazatértem, — beszélte az író, gazdasz­­szonyom szomorú ábrázattal, könnyezve kö­szöntött. Am­ikor érdeklődtem szomorúságá­nak oka felől, az asszony nagy busán el­mondta, hogy a kis kaméleon elpusztult, nyil­­ván szívszélhüdés végzett vele. Az történt ugyanis,­­ folytatta a bőbeszédű néni, hogy vendégem érkezett, aki egy százszínű, úgy­nevezett sottis-sal viselt a nyakában. Ez az átkozott sottis-sál lett a kis állat végzete. A vendégem szórakoztatására előhoztam a színes kendőket, ráhelyeztem a kaméleont, pontpásan ment a produkció egészen addig, amíg vendégemnek nem támadt az a bolond ötlete, vájjon hogyan reagál a színjátszó állat, ha a százszínti sálra helyezzük? Egy darabig nézte, nézdegélte a „kami“ a sok­színű kendőt, meg is próbálta asszimilálódni a színeihez, azonban kevés sikerrel. A kék, zöld, citrom, narancs-sárga, vörös, zöld, lila s ördög tudja, még hány szin, végkép za­varba ejtették s annyira felizgatta a sikerte­lenség, hogy szívszéthülés érte s kiszenve­dett . . . A tanulság mindebből az, — fűzte hozzá a humorista, hogy még a kaméleon sem ké­pes versenyezni színváltozás terén a politi­kusokkal, akik a szpektrum minden színét könnyen imitálják. * Egy alkalommal vacsorára volt hivatalos Twain, egyik pénzarisztokrata ismerőséhez. Pompás hangulatban folyt a vacsora s a je­les humorista kifogyhatatlan volt az ötletek­ből, úgy hogy valósággal permanens volt a hahota. Twainnel szemben egy termetes úr foglalt helyet, akiről kiderült, hogy egyik­­petróleum­,,király“; ez a nehézsúlyú vendég volt talán a leghangosabb, olyanokat neve­tett a sikerült ötleteken, hogy patakban folytak a könnyei. Telehullatott már két zsebkendőt a humor örömkönnyeivel, ami­kor zsebében a harmadik zsebkendő után kotorászva, megszólalt: — No kedves Twain úr, maga igazán ,pom­pás humorú ember! — Vannak ezeknél még humorosabb his­tóriák is, még pedig megtörténtek, nem köl­töttek, — válaszolt az író. — Halljuk! Halljuk! — zúgott a kórus, amelyben a prímet a még mindig zsebken­dőjét kutató termetes vizavi vitte. — Ilyen hihetetlenül humoros eset, — vála­szolta mosolyogva Twain, — látni egy pet­róleumkirályt, amikor nem a fogyasztók, hanem a saját zsebében kotorász. * Valami névnapi ünnepséget rendeztek egyik kirándulóhelyen, amelyre hivatalos volt Twain is. Sok mindenről folyt a szó, végre at­ étkezésre került a sor. Egyik ven­dég nagy elkeseredéssel panaszolta, hogy a vendéglősök kevés gondot fordítanak újab­ban az ételneműekre, vele például megtör­tént, hogy egyik vendéglőben kolbászt ren­delt s étkezés közben et darabka gumi akadt a fogai közé, amely bele volt vag­dalva a kolbászba. A társaság tagjai tamáskodva fogadták a tői fénleket, s azt vitat­ták, hogy bizo.. . al saUwaely porcos rész volt az, amaly a fogai közé került A póruljárt kolbászevő azonban hajthatatlan maradt s akár esküvel is haj­landó lett volna bizonyítani, hogy az idegen anyagú kolbásztöltelék csakugyan pneuma­­tik-hulladék volt. A vita talán hajnalig is eltartott volna, — annál inkább, mert abban az időben még nem tiltotta a „száraz törvény“ az ilyenfajta eszmecserékhez múlhatatlanul megkívánt b­orocskát, — végre is Twain közbeszólása helyezett pontot a disputára. — Csodálom, hogy az urak annyira lehe­tetlennek találják, hogy valaki gumit talál­jon a kolbászában, pedig évtizedek óta hir­detem magam is, hogy a pneumatik­ kiirtja minden téren a lovat, még a kolbászból is... RABIMDRAMTIJ TAGORF AGRONÁNÁL Páris, május hó Túl a Montparnasson, messze az Avenue du Maine kis házai között vezet az utam. Az udvarokból itt-ott fehérfürtös makácvirá­gok bólogatnak, fehérségük még kirívóbb a szürkéskék háttér mellett, amelyet bravúros festői technikával csoportosítottak a házak mögé az esőterhes, komor fellegek. Közben csöpörögni kezd az eső, riadtan menekül mindenki, még annyi ember sincs az utcán, akitől útbaigazítást kérhetnék. Pedig szüksé­gem volna rá, mert bizony az idő rozsdája nemcsak Budapesten, hanem itt is lemarta a pléhtáblás házszámokat. Türelmes felfe­dező út után, végre rábukkanok a házra, amelynek emeletén, kis műtermében dol­gozik Arya K. Chaudhuri, a hindu piktor, Rabindranath Tagore unokaöccse. Az üvegfalakat selyemvásznak borítják, mindegyiken festmény, csupa indiai motí­vum. A selyemszöveteken áttetszik a fény s valami furcsa, opálos lazurt kölcsönöz az exotikus festményeknek. — Tudom, hogy nem a művészetem ér­dekli, hanem az a körülmény, hogy Tagore­­nak vagyok a rokona ... •Az udvarias magyarázkodásra időm sem jutott, szives házigazdám máris folytatta: — Talán nem is illik, hogy én, a rokon, nyilatkozzam Tagore nagyságáról, s arról, mit jelent munkássága a hindu irodalomban. Európai ember gyakran meg sem érti, vagy ami ennél is rosszabb, félreérti nagyszerűsé­gét, annál az egyszerű oknál fogva, mert a fordítások sohasem tudják visszaadni az eredeti báját, dallamosságát és lebilincselő erejét. Olyanformán vannak vele, mint a szob­rász, aki bronzban gondolta el szoborművét, számolva a fém minden finomságot vissza­adó képességével s ennek ellenére merev mészkőből faragták ki a megmintázott portrét . . . Elvégre szobor ez is, de az ere­deti elgondolásnak csupán érdes felületű mása .. . Amhogy most már a művészetek mesgyé­­jén jártunk, hamarosan rá­terelődött a szó a festészetre is. Megkérdeztem, régen for­gatja-e az ecsetet? — Nem, sőt, relative véve igen rövid idő óta. Nálunk, Indiában ugyanis minden jobb­­módú szülőnek álma, vágya, hogy a fia or­vos, mérnök vagy ügyvéd legyen. így tör­tént nálunk is, néhai atyám ügyvédi gya­korlatot folytatott s azt kivánta, hogy én is jogot végezzek, ezért kerültem a Cambridge-i egyetemre. Tudnia kell, hogy bárminő véle­ménnyel is legyünk Angliával szemben, a felsőbb iskolákat mégis a szigetországban végzik honfitársaim, Párist csupán művé­szeti szempontból, no meg szórakozás céljá­ból szokták felkeresni. Én is csupán az egyetem elvégzése után kerültem ide, azóta sokat tanultam és tapasztaltam, azonban nem engedem magamat befolyásolni a világ egyetlen nagymesterétől sem. Haladok a ma­gam utján, élő modellem soha sincs, exoti­kus hazám szolgáltatja ma is képeim tár­gyát s magában a technikában is eltérek min­denkitől. — Amint láthatja, áttetsző nyersselyemre dolgozom, akvarell festékkel. Nehéz tech­­nika, amely nem engedi meg a korrigálást, asm a iifad­. Szerettem volna megtudni, milyen véle­ménnyel van Tagore Gandhi­ ról s milyen je­lentőséget tulajdonít a nagy festő a Gan­­dhiék akciójának. Ezekre a kérdésekre azon­ban nem kaptam kielégítő választ. — Nagybátyám kétségtelenül nagyra be­csüli Gandhit — hangzott a felelet —, azon­ban Rabindranath Tagore poéta, míg Gandhi politikus. Mindkettő a hinduk büszkesége, az útjük ellenben nagyon eltér. De nem is volna helyes, ha egy utón járnának. El­végre a szabadsághősök sohasem voltak poétalelkű emberek, azokat az erő, néha­­ erőszak jellemezte, más eszköz a kard éa megint más a fant... Ezzel véget is ért az intervium, s alkony­­homály borult a műteremre s amikor ki­gyulladtak a villanyfények, még misztiku­­sabban hatottak a falakról lefüggő piktúrák. Az útleírásokban látott indus templomok tömjénfüstös áhítata sugárzott köröttem ■ fürkésző szemem a nagy Buddha szobor­­mását kereste. K- L. A KIRÁLY KISASSZONY KARPERECE Jó néhány esztendeje annak, hogy Liszt geniális tanítványa, Menter Zsófia,*) a vi­lághírű zongoraművésznő diadalútjában Bu­karestbe is ellátogatott, hogy ott két hang­versenyt adjon, óriási sikert aratott. A hangv­ersenyen a a királyi páron és az udvaron kívül ott volt az ország „szine-java“. Maga a királyné, Carmen Sylva adta meg a jelt a tapsra, amely azután valóságos orkánná fajult. A királyasszony kitűnően zongorázott és pom­pásan hárfázott. Értett tehát a zenéhez és Menter Zsófia páratlan művészete annyira elragadta, hogy a szünetben magához kérette a művésznőt és lelkes szavakban fejezte ki előtte elismerését és köszönetét. Egyben pe­dig kedves közvetlenséggel csevegni kezdett vele és azt tudakolta tőle, meg van-e elé­gedve a bukaresti diadalával és nincs-e va­lami óhajtása? Menter Zsófia kijelentette, hogy nagyon hálás a nagyszerű fogadtatásért és elisme­résért s csak azt sajnálja, hogy zongorája, amin játszani kell, sok kivánni valót hág­’ hátra és igy nem tud olyan eredményt elérni vele, amilyent szeretne s nem tudja bemu­tatni őfelsége előtt teljes tudását A királyné mosolyogva hallgatta végig, majd így szólt: — Ezen könnyen segíthetünk. Jöjjön fel holnap hozzám és válassza ki az én zongo­ráim közül azt, amelyik ennek a legmegfele­lőbb. A második hangversenyen azután játsszon azon. Én szívesen átengedem. A művésznőt nagyon meghatotta ez a ki­rályi kegy és másnap pontosan megjelent a palotában a meghatározott időben. Carmen Sylva rendkívül barátságosan fo­gadta és segített neki a zongora kiválasztásá­ban. Mikor ezzel elkészültek, arra kérte Menter Zsófiát, hogy játsszanak egy kicsit négy kézre. És játszottak... Jó későre járt már az idő, mikor a művésznő egy végtele­,­nül kedves délután emlékével eltávozott a palotából. A második hangversenynek még sokkal nagyobb sikere volt, mint az elsőnek. Menter Zsófia valósággal felülmúlta önmagát. A si­kerben nem kis része volt a nagyszerű zon­gorának, mely teljes egészében érvényre juttatta a művésznő csodálatos játékát. Másnap reggel már korán tovább utazott az ünnepelt új diadalok és új dicsőség felé. Bukaresti sikerei­nek­ az emléke azonban még sokáig ott élt lelkében és mindenkor hálás szívvel gondolt vissza a jóságos király­­asszonyra. Néhány év múlva újból Bukarestbe vitte az útja s már előre örült, hogy újból játsz­­i, kegyes pártfogója, a költői lelkületű királyné előtt. Elérkezett a hangverseny es­téje. A terem most is zsúfolásig megtelt. Egy gombostűnyi hely sem m­aradt üresen benne, de a művésznő mégis üresnek találta. Hiány­zott belőle a királyi pár . .. Pedig ott időzött Bukarestben . . . Hiába volt a zajos siker, az ünnepeltetés, Menter Zsófiát rendkívül hán­tolta ez az elmaradás. Lehetetlennek é­tte, hogy a felséges asszony ne tudott volna hangversenyéről, hiszen hetek óta egyébről sem beszéltek a fővárosban . . . Beteg sem volt... Amellett pedig annyira rajongott a zenéért... Hiába törte azonban a fejét, nem tudta megoldani a rejtélyes távolmaradás okát. Az is igaz, hogy nem volt sok ideje a tanakodásra, mert másnap már továbbszólí­­totta hivatása. De ez alkalommal sértett ön­érzettel távozott a Dimbovita melletti Pá­­risból... Újból eltelt néhány esztendő. A Szajna melletti Párisban Menter Zsófia egy alkalommal összetalálkozott Bibesco hercegnővel és beszéd közben szóba kerültek a bukaresti sikerek. Ekkor a művésznő nem állhatta meg, hogy el ne panaszolja, meny­nyire rosszul esett neki az, hogy a királyné, aki az első alkalommal oly kegyes volt hoz­­zá, második ottlétekor tudomást sem látszott venni róla, holott ő semmivel sem szolgált reá erre a kegy­vesztésre ... Bibesco hercegnő felhúzta a szemöldökét: — Gondolja, hogy nem szolgált reá? —­­kérdezte vontatottan. — De hiszen ön nem köszönte meg a királyné ajándékát... Ez azt hiszem, elegendő volt arra, hogy őfelsége nehezteljen önre ... Menter Zsófiával forogni kezdett a világ. Miféle ajándékról volt szó!? Ő nem ka­pott semmit... — Arról a csodaszép gyém­ántos karkötő­ről — világosította fel a hercegnő, — amit akkor küldött önnek a felséges asszony, mi­kor az ő zongoráján hangversenyezett! A művésznő csak a fejét rázta és folyton csak azt hajtogatta: — Nem tudok róla, én nem kaptam sem­­mit . . . A hercegnő nem tágított: — Emlékezzék csak vissza ... Lehetetlen, hogy megfeledkezett volna róla, hiszen olyan gyönyörű karkötő volt... Csupa gyémánt,é­s okvetlenül meg kellett kapnia, hiszen ma­gam láttam és hallottam, mikor őfelsége az­zal a meghagyással adta át a szolgálattevő kamarásnak, hogy adja át önnek emlékül a bukaresti diadalokra . . . Menter Zsófia azonban ezek után sem tu­­dott emlékezni.. . Állhatatosan megmaradt továbbra is amel­lett, hogy ő nem kapott semmit sem a ki­rálynétól, de most már halványan derengeni kezdett előtte, hogy minek köszönheti kegy­vesztettségét ... * Bibesco hercegnő másra terelte a beszédet. Nem sokkal ezután a találkozás után pedig visszautazott Bukarestbe. Hogy volt, hogy nem, arról nem beszél a fáma, de annyi bizonyos, hogy alig érkezett haza a hercegasszony és alig foglalta el új­ból helyét a királyné mellett, a kamarás urnák útilaput kötöttek a bocsk­orára ... így olvastam ezt én nemrégiben egy sok-sok esz­tendővel ezelőtt megjelent újságban. I­gy látszik, hogy a vér nem válik vízzé az alma nem esett messze a fájától. Azóta megnövekedett az üzem és karperecek he­lyett egész országrészek sikkadnak el az utó­dok kezén ... Márki Mária Szeretnék holdas este mezőre futni meztelen lábbal. Friss füvön járni nesztelen. Virággal lekötni lengő hajamat, Kitárni az éjbe fehér karomat !F­elkapni Karcsú ujjakkal amott a lezuhanó ezüst csillagot. Ratta. Margit so ui*, ebe« n­lszoba ke áru raktárimé m.­r*ktr'fie'«. r a téf­i kedve­zmény­e 42 éves

Next