Magyarság, 1930. május (11. évfolyam, 98-122. szám)
1930-05-25 / 118. szám
nr. wamstte 1930 május 23. » MARK TWAIN KAMÉLEONJA ÉS EGYEBEK A NAGY HUMORISTÁRÓL Húsz esztendeje múlt, hogy a nagy amerikai humorista elköltözött az élők sorából, azonban a nevével kapcsolatban még ma is sok vidám história kering. A nagy írónak kedvenc állata volt egy fiatal kaméleon. Ha villájának terraszán dolgozott, a hűséges kis állat ott strázsált az Íróasztal szélén s nagy buzgalommal fogdosta a kellemetlenkedő legyeket. Amikor aztán vendégei érkeztek, nem mulasztotta el, hogy be ne mutassa a dédelgetett jószág tudományát. A szivárvány minden színe képviselve volt abban a selyemkendő-gyűjteményben, amely ehhez a produkcióhoz szükséges volt. Egyenkint teregette az asztalra a színes kendőket Twain s ráhelyezte a kis kaméleont, ha vörös volt a kendő színe, pillanatok alatt vöröses színt öltött a kis állat, sárgává változott a sárgaszinűi kendőn vagy zöld, kék, lila szint öltött, aszerint, hogy milyen árnyalatú volt a kendő, amelyre helyezték. Egy estén, amikor a szokásos kártyaparti után hazatértem, — beszélte az író, gazdaszszonyom szomorú ábrázattal, könnyezve köszöntött. Amikor érdeklődtem szomorúságának oka felől, az asszony nagy busán elmondta, hogy a kis kaméleon elpusztult, nyilván szívszélhüdés végzett vele. Az történt ugyanis, folytatta a bőbeszédű néni, hogy vendégem érkezett, aki egy százszínű, úgynevezett sottis-sal viselt a nyakában. Ez az átkozott sottis-sál lett a kis állat végzete. A vendégem szórakoztatására előhoztam a színes kendőket, ráhelyeztem a kaméleont, pontpásan ment a produkció egészen addig, amíg vendégemnek nem támadt az a bolond ötlete, vájjon hogyan reagál a színjátszó állat, ha a százszínti sálra helyezzük? Egy darabig nézte, nézdegélte a „kami“ a sokszínű kendőt, meg is próbálta asszimilálódni a színeihez, azonban kevés sikerrel. A kék, zöld, citrom, narancs-sárga, vörös, zöld, lila s ördög tudja, még hány szin, végkép zavarba ejtették s annyira felizgatta a sikertelenség, hogy szívszéthülés érte s kiszenvedett . . . A tanulság mindebből az, — fűzte hozzá a humorista, hogy még a kaméleon sem képes versenyezni színváltozás terén a politikusokkal, akik a szpektrum minden színét könnyen imitálják. * Egy alkalommal vacsorára volt hivatalos Twain, egyik pénzarisztokrata ismerőséhez. Pompás hangulatban folyt a vacsora s a jeles humorista kifogyhatatlan volt az ötletekből, úgy hogy valósággal permanens volt a hahota. Twainnel szemben egy termetes úr foglalt helyet, akiről kiderült, hogy egyikpetróleum,,király“; ez a nehézsúlyú vendég volt talán a leghangosabb, olyanokat nevetett a sikerült ötleteken, hogy patakban folytak a könnyei. Telehullatott már két zsebkendőt a humor örömkönnyeivel, amikor zsebében a harmadik zsebkendő után kotorászva, megszólalt: — No kedves Twain úr, maga igazán ,pompás humorú ember! — Vannak ezeknél még humorosabb históriák is, még pedig megtörténtek, nem költöttek, — válaszolt az író. — Halljuk! Halljuk! — zúgott a kórus, amelyben a prímet a még mindig zsebkendőjét kutató termetes vizavi vitte. — Ilyen hihetetlenül humoros eset, — válaszolta mosolyogva Twain, — látni egy petróleumkirályt, amikor nem a fogyasztók, hanem a saját zsebében kotorász. * Valami névnapi ünnepséget rendeztek egyik kirándulóhelyen, amelyre hivatalos volt Twain is. Sok mindenről folyt a szó, végre at étkezésre került a sor. Egyik vendég nagy elkeseredéssel panaszolta, hogy a vendéglősök kevés gondot fordítanak újabban az ételneműekre, vele például megtörtént, hogy egyik vendéglőben kolbászt rendelt s étkezés közben et darabka gumi akadt a fogai közé, amely bele volt vagdalva a kolbászba. A társaság tagjai tamáskodva fogadták a tői fénleket, s azt vitatták, hogy bizo.. . al saUwaely porcos rész volt az, amaly a fogai közé került A póruljárt kolbászevő azonban hajthatatlan maradt s akár esküvel is hajlandó lett volna bizonyítani, hogy az idegen anyagú kolbásztöltelék csakugyan pneumatik-hulladék volt. A vita talán hajnalig is eltartott volna, — annál inkább, mert abban az időben még nem tiltotta a „száraz törvény“ az ilyenfajta eszmecserékhez múlhatatlanul megkívánt borocskát, — végre is Twain közbeszólása helyezett pontot a disputára. — Csodálom, hogy az urak annyira lehetetlennek találják, hogy valaki gumit találjon a kolbászában, pedig évtizedek óta hirdetem magam is, hogy a pneumatik kiirtja minden téren a lovat, még a kolbászból is... RABIMDRAMTIJ TAGORF AGRONÁNÁL Páris, május hó Túl a Montparnasson, messze az Avenue du Maine kis házai között vezet az utam. Az udvarokból itt-ott fehérfürtös makácvirágok bólogatnak, fehérségük még kirívóbb a szürkéskék háttér mellett, amelyet bravúros festői technikával csoportosítottak a házak mögé az esőterhes, komor fellegek. Közben csöpörögni kezd az eső, riadtan menekül mindenki, még annyi ember sincs az utcán, akitől útbaigazítást kérhetnék. Pedig szükségem volna rá, mert bizony az idő rozsdája nemcsak Budapesten, hanem itt is lemarta a pléhtáblás házszámokat. Türelmes felfedező út után, végre rábukkanok a házra, amelynek emeletén, kis műtermében dolgozik Arya K. Chaudhuri, a hindu piktor, Rabindranath Tagore unokaöccse. Az üvegfalakat selyemvásznak borítják, mindegyiken festmény, csupa indiai motívum. A selyemszöveteken áttetszik a fény s valami furcsa, opálos lazurt kölcsönöz az exotikus festményeknek. — Tudom, hogy nem a művészetem érdekli, hanem az a körülmény, hogy Tagorenak vagyok a rokona ... •Az udvarias magyarázkodásra időm sem jutott, szives házigazdám máris folytatta: — Talán nem is illik, hogy én, a rokon, nyilatkozzam Tagore nagyságáról, s arról, mit jelent munkássága a hindu irodalomban. Európai ember gyakran meg sem érti, vagy ami ennél is rosszabb, félreérti nagyszerűségét, annál az egyszerű oknál fogva, mert a fordítások sohasem tudják visszaadni az eredeti báját, dallamosságát és lebilincselő erejét. Olyanformán vannak vele, mint a szobrász, aki bronzban gondolta el szoborművét, számolva a fém minden finomságot visszaadó képességével s ennek ellenére merev mészkőből faragták ki a megmintázott portrét . . . Elvégre szobor ez is, de az eredeti elgondolásnak csupán érdes felületű mása .. . Amhogy most már a művészetek mesgyéjén jártunk, hamarosan ráterelődött a szó a festészetre is. Megkérdeztem, régen forgatja-e az ecsetet? — Nem, sőt, relative véve igen rövid idő óta. Nálunk, Indiában ugyanis minden jobbmódú szülőnek álma, vágya, hogy a fia orvos, mérnök vagy ügyvéd legyen. így történt nálunk is, néhai atyám ügyvédi gyakorlatot folytatott s azt kivánta, hogy én is jogot végezzek, ezért kerültem a Cambridge-i egyetemre. Tudnia kell, hogy bárminő véleménnyel is legyünk Angliával szemben, a felsőbb iskolákat mégis a szigetországban végzik honfitársaim, Párist csupán művészeti szempontból, no meg szórakozás céljából szokták felkeresni. Én is csupán az egyetem elvégzése után kerültem ide, azóta sokat tanultam és tapasztaltam, azonban nem engedem magamat befolyásolni a világ egyetlen nagymesterétől sem. Haladok a magam utján, élő modellem soha sincs, exotikus hazám szolgáltatja ma is képeim tárgyát s magában a technikában is eltérek mindenkitől. — Amint láthatja, áttetsző nyersselyemre dolgozom, akvarell festékkel. Nehéz technika, amely nem engedi meg a korrigálást, asm a iifad. Szerettem volna megtudni, milyen véleménnyel van Tagore Gandhi ról s milyen jelentőséget tulajdonít a nagy festő a Gandhiék akciójának. Ezekre a kérdésekre azonban nem kaptam kielégítő választ. — Nagybátyám kétségtelenül nagyra becsüli Gandhit — hangzott a felelet —, azonban Rabindranath Tagore poéta, míg Gandhi politikus. Mindkettő a hinduk büszkesége, az útjük ellenben nagyon eltér. De nem is volna helyes, ha egy utón járnának. Elvégre a szabadsághősök sohasem voltak poétalelkű emberek, azokat az erő, néha erőszak jellemezte, más eszköz a kard éa megint más a fant... Ezzel véget is ért az intervium, s alkonyhomály borult a műteremre s amikor kigyulladtak a villanyfények, még misztikusabban hatottak a falakról lefüggő piktúrák. Az útleírásokban látott indus templomok tömjénfüstös áhítata sugárzott köröttem ■ fürkésző szemem a nagy Buddha szobormását kereste. K- L. A KIRÁLY KISASSZONY KARPERECE Jó néhány esztendeje annak, hogy Liszt geniális tanítványa, Menter Zsófia,*) a világhírű zongoraművésznő diadalútjában Bukarestbe is ellátogatott, hogy ott két hangversenyt adjon, óriási sikert aratott. A hangversenyen a a királyi páron és az udvaron kívül ott volt az ország „szine-java“. Maga a királyné, Carmen Sylva adta meg a jelt a tapsra, amely azután valóságos orkánná fajult. A királyasszony kitűnően zongorázott és pompásan hárfázott. Értett tehát a zenéhez és Menter Zsófia páratlan művészete annyira elragadta, hogy a szünetben magához kérette a művésznőt és lelkes szavakban fejezte ki előtte elismerését és köszönetét. Egyben pedig kedves közvetlenséggel csevegni kezdett vele és azt tudakolta tőle, meg van-e elégedve a bukaresti diadalával és nincs-e valami óhajtása? Menter Zsófia kijelentette, hogy nagyon hálás a nagyszerű fogadtatásért és elismerésért s csak azt sajnálja, hogy zongorája, amin játszani kell, sok kivánni valót hág’ hátra és igy nem tud olyan eredményt elérni vele, amilyent szeretne s nem tudja bemutatni őfelsége előtt teljes tudását A királyné mosolyogva hallgatta végig, majd így szólt: — Ezen könnyen segíthetünk. Jöjjön fel holnap hozzám és válassza ki az én zongoráim közül azt, amelyik ennek a legmegfelelőbb. A második hangversenyen azután játsszon azon. Én szívesen átengedem. A művésznőt nagyon meghatotta ez a királyi kegy és másnap pontosan megjelent a palotában a meghatározott időben. Carmen Sylva rendkívül barátságosan fogadta és segített neki a zongora kiválasztásában. Mikor ezzel elkészültek, arra kérte Menter Zsófiát, hogy játsszanak egy kicsit négy kézre. És játszottak... Jó későre járt már az idő, mikor a művésznő egy végtele,nül kedves délután emlékével eltávozott a palotából. A második hangversenynek még sokkal nagyobb sikere volt, mint az elsőnek. Menter Zsófia valósággal felülmúlta önmagát. A sikerben nem kis része volt a nagyszerű zongorának, mely teljes egészében érvényre juttatta a művésznő csodálatos játékát. Másnap reggel már korán tovább utazott az ünnepelt új diadalok és új dicsőség felé. Bukaresti sikereinek az emléke azonban még sokáig ott élt lelkében és mindenkor hálás szívvel gondolt vissza a jóságos királyasszonyra. Néhány év múlva újból Bukarestbe vitte az útja s már előre örült, hogy újból játszi, kegyes pártfogója, a költői lelkületű királyné előtt. Elérkezett a hangverseny estéje. A terem most is zsúfolásig megtelt. Egy gombostűnyi hely sem maradt üresen benne, de a művésznő mégis üresnek találta. Hiányzott belőle a királyi pár . .. Pedig ott időzött Bukarestben . . . Hiába volt a zajos siker, az ünnepeltetés, Menter Zsófiát rendkívül hántolta ez az elmaradás. Lehetetlennek étte, hogy a felséges asszony ne tudott volna hangversenyéről, hiszen hetek óta egyébről sem beszéltek a fővárosban . . . Beteg sem volt... Amellett pedig annyira rajongott a zenéért... Hiába törte azonban a fejét, nem tudta megoldani a rejtélyes távolmaradás okát. Az is igaz, hogy nem volt sok ideje a tanakodásra, mert másnap már továbbszólította hivatása. De ez alkalommal sértett önérzettel távozott a Dimbovita melletti Párisból... Újból eltelt néhány esztendő. A Szajna melletti Párisban Menter Zsófia egy alkalommal összetalálkozott Bibesco hercegnővel és beszéd közben szóba kerültek a bukaresti sikerek. Ekkor a művésznő nem állhatta meg, hogy el ne panaszolja, menynyire rosszul esett neki az, hogy a királyné, aki az első alkalommal oly kegyes volt hozzá, második ottlétekor tudomást sem látszott venni róla, holott ő semmivel sem szolgált reá erre a kegyvesztésre ... Bibesco hercegnő felhúzta a szemöldökét: — Gondolja, hogy nem szolgált reá? —kérdezte vontatottan. — De hiszen ön nem köszönte meg a királyné ajándékát... Ez azt hiszem, elegendő volt arra, hogy őfelsége nehezteljen önre ... Menter Zsófiával forogni kezdett a világ. Miféle ajándékról volt szó!? Ő nem kapott semmit... — Arról a csodaszép gyémántos karkötőről — világosította fel a hercegnő, — amit akkor küldött önnek a felséges asszony, mikor az ő zongoráján hangversenyezett! A művésznő csak a fejét rázta és folyton csak azt hajtogatta: — Nem tudok róla, én nem kaptam semmit . . . A hercegnő nem tágított: — Emlékezzék csak vissza ... Lehetetlen, hogy megfeledkezett volna róla, hiszen olyan gyönyörű karkötő volt... Csupa gyémánt,és okvetlenül meg kellett kapnia, hiszen magam láttam és hallottam, mikor őfelsége azzal a meghagyással adta át a szolgálattevő kamarásnak, hogy adja át önnek emlékül a bukaresti diadalokra . . . Menter Zsófia azonban ezek után sem tudott emlékezni.. . Állhatatosan megmaradt továbbra is amellett, hogy ő nem kapott semmit sem a királynétól, de most már halványan derengeni kezdett előtte, hogy minek köszönheti kegyvesztettségét ... * Bibesco hercegnő másra terelte a beszédet. Nem sokkal ezután a találkozás után pedig visszautazott Bukarestbe. Hogy volt, hogy nem, arról nem beszél a fáma, de annyi bizonyos, hogy alig érkezett haza a hercegasszony és alig foglalta el újból helyét a királyné mellett, a kamarás urnák útilaput kötöttek a bocskorára ... így olvastam ezt én nemrégiben egy sok-sok esztendővel ezelőtt megjelent újságban. Igy látszik, hogy a vér nem válik vízzé az alma nem esett messze a fájától. Azóta megnövekedett az üzem és karperecek helyett egész országrészek sikkadnak el az utódok kezén ... Márki Mária Szeretnék holdas este mezőre futni meztelen lábbal. Friss füvön járni nesztelen. Virággal lekötni lengő hajamat, Kitárni az éjbe fehér karomat !Felkapni Karcsú ujjakkal amott a lezuhanó ezüst csillagot. Ratta. Margit so ui*, ebe« nlszoba ke áru raktárimé m.r*ktr'fie'«. r a téfi kedvezménye 42 éves