Magyarság, 1930. június (11. évfolyam, 123-145. szám)
1930-06-01 / 123. szám
ELŐFIZETÉSI ÁRAK: FÉLÉVRE 24 PENGŐ, NEGYEDÉVRE 12 PENGŐ, EGY HÓRA 4 PENGŐ, EGYES SZÁM ÁRA HÉTKÖZNAP 16 FILL, VASÁRNAP 32 FILL, AUSZTRIÁBAN HÉTKÖZNAP 30 GARAS. VASÁRNAP 40 GARAS FELELŐS SZERKESZTŐ: MILOTAY ISTVÁN SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓ HIVATAL: BUDAPEST, V. KERÜLET, ARADI UTCA 8. SZ. TELEFON: AUTOMATA 294-81, 294—32, 294—33 LEVÉLCÍM: BUDAPEST 71. POSTAFIÓK 1* MEGJELENIK HÉTFŐ KIVÉTELÉVEL MINDEN NAP BUDAPEST, 1930 JÚNIUS 1. VASÁRNAP XI. ÉVFOLYAM, 123. (2783.) SZÁM Az orosz szfioksz írta: Micotay István Van egy félelmetes orosz közmondás, amely azt mondja: az ember mindig ott érzi magát legjobban, ahol nincs ott. Ebben az egyetlen mondásban benne foglaltatik az egész orosz irodalomnak s száz évre visszamenőleg az összes orosz politikai mozgalmaknak lelke és legmélyebb tendenciája. A titokzatos, ellentmondásokkal küzdő, egyensúlyba jutni nem tudó orosz lélek ezen az irodalmon s ezeken a politikai mozgalmakon át ezt a legfőbb, ezt a legmélyebb, ezt az elérhetetlen vágyát keresi; ott lenni, oda elérkezni, ahhoz a megközelíthetetlenhez, ahová soha el nem juthat s ahol végre igazán jól érezné magát. De talán soha semmiféle Oroszországra nem illett jobban ez a jelmondat, mint arra, amely most saját hazájától távol visszavágyik oda, mert ott érezné magát legjobban, ahol nincs ott s ahová talán soha többé vissza nem juthat. Ez az emigráns, saját magából, ősi otthonából kiüldözött Oroszország egy egész világ. Egy Szergej Makrov nevű volt cári tisztnek érdekes könyve jelent meg nemrégiben, amelynek előszavában a szerző, aki jelenleg egy nemzetközi vasúti hálókocsi társaság alkalmazottja, úgy írja le az emigrációnak ezt a birodalmát, mint egy valóságos külön országot, amelynek földje nincs ugyan többé, államilag és diplomáciailag sincs elismerve, nincsenek többé határai, nincs látható feje, nincs kormányzati vagy közigazgatási apparátusa, de amely mégis él azoknak a százezreknek szolidaritásában és öntudatában, akiket a sors a közös nevezet alatt, közös mártíriumra kárhoztatott. Ez az emigráns Oroszország, a régi oroszság elitjének ez a társadalma, ott él tízezres tömegekben Berlinben, Párisban, vagy Newyorkban, az orosz irodalom, filozófia, művészet és szaktudomány ezernyi ezer képviselőjével, akiknek neve és munkássága azelőtt is túlhatott Oroszország határain. Ebben az emigrált orosz irodalomban tovább él és tündöklik az orosz lélek minden zsenije és sokoldalúsága. A berlini vagy prágai egyetemeken ezerszámra nő fel az emigrált orosz értelmiségnek ifjú generációja, szívében az apáktól örökölt Oroszország képével és ideáljaival. Régi orosz ezredek a világba szerteszórva, ellentétes égtájak alatt, a legellentétesebb egzisztenciák gyanánt továbbra is ápolják és fentartják egymás között a jövendő reményét, tettrekészségét. És ez százezernyi orosz értelmiség az egész világra szétszórva továbbra is a maga külön szellemi életét éli, a maga hazulról hozott ellentétjeivel, erkölcsi, politikai, művészi áramlataival és irányzataival, az egész polgári Oroszország, az arisztokráciától le a radikális intellektuellekig, sőt le a legszélsőbb szocialistákig és anarchistákig, az a világ, amely Dosztojevszkij, Turgenyev, Tolsztoj és Gogoly munkáiban otthon élt, most talajától elszakítva, az idegenbe kivetve, szétszórva éli azt az Oroszországot, amelynek számára otthon nincs többé hely, mert ezzel az otthonnal megalkudni nem tud és benne idegenebbnek érezné magát, mint a távoli világ bármelyik megéli a sarkában. A politikai vagy társadalmi emigráció ekkora mértékére talán még sohasem volt példa a történelemben. A zsidók expatriálása lehetett ehhez hasonlatos, akiket Cyrus annak idején Babilonba telepített. De mi volt ehhezségére nézve a francia legitimista emigráció, vagy a cári uralom emigránsainak élete, vagy a mienké 1849 után. Mindez csak töredékek, politikai csoportok emigrációja volt, de itt egy egész kultúra, egy egész társadalom, egy egész történelem s egy egész nemzeti lélek lett hontalanná és gyökértelenné. És ennek az összességnek, válasszák el bár belülről még olyan ellentétek, egyetlen izzó, gyötrő, halálos vágya van; még egyszer visszatérni oda, ahonnan vézetett. Nincs lélek, amely saját néprajzi vagy geográfiai határain túl más környezetben anynyira idegennek érezné magát, mint az orosz, s annyira beteg tudna lenni a hontalanságtól. Jókai Mór beszél egy helyen visszaemlékezéseiben a Svájcban tengődő magyar menekültekről, egykori nagy urakról, akik óriási dominiumokat hagytak odahaza s most nincs egy talpalatnyi földjük, ahol fejüket lehajthatnák s esténkint egymás szállásán összegyűlve az utcán fölszedett és megszárított lótrágya füstje mellett álmodják vissza a hazai táj, az alföldi puszták kéményfüstjének illatát, lelkét és hangulatát. Ennek a hazulról elszakított oroszságnak is minden szellemi és érzelmi megnyilvánulása az ősi orosz föld füstjét lélegzi. Alapjában véve mind az orosz érzékenység, képzelőerő, lelki vívódás hősei, akiket egy másik véglet, a mechanizált Oroszország, amely most odahaza a szovjet falanszter formájában é kti magát, kivetett magából és hazát-Micsoda tragédia ez! Az orosz polgári forradalmi lélek száz éven át álmodott a revolucióról, játszott a francia nagy forradalom orosz utánzatának ködképeivel, hogy eljusson ehhez a revolucióhoz s benne és vele önmagát is fölégesse és megsemmitse. Száz éven át küzdött vagy próbált küzdeni a cári zsarnokság ellen, hogy forradalmi erőfeszítéseinek végeredménye, melyekkel a szabadságot megközelíteni akarta, hogy a cári abszolutizmusnál sokkal borzalmasabb zsarnokság legyen. Hol van megváltás ebből a helyzetből, van-e még rá mód, hogy ez a számkivetett Oroszország diadalmasan hazatérhessen s hogy az a másik oda- haza kiemelkedhessél abból a mélységből, ahová önmagát taszította, s amely, egy orosz szociológus szavaival élve, a banalitás és az unalom iszonyú ürességével gyilkolja meg a lelkeket? Az orosz emigráció egy részében tragikusan élnek és ismétlődnek azok a révedezések, amelyek minden emigrációt hatalmukba szoktak keríteni, álmok és tervek, fantasztikus remények egy katonai beavatkozás, egy külpolitikai válság, egy belső forradalom esélyeiről. Katonai és politikai frakciók kovácsolóják ezeket az ellentétes terveket, anélkül, hogy egységre tudnának jutni bennük, pedig még ha egyetértésre jutnának is, hol maradna még mindig a kivitel az elképzeléstől? Mások, az emigráció szellemi vezérei és megszemélyesítői közül sokkal mélyebbre nyúlnak, azzal a kíméletlenséggel, amely annyira sajátja az önmagát sanyargató orosz léleknek, a megváltást, a belső, érzelmi, szellemi és erkölcsi megújhodás kálváriaútján keresik. Ezekre az utakra nézve se értenek egyet egymás között, Mereskovszkij, a nagy regényíró az orosz jövőt az emberiség'fb-a látja s Napóleont ünnepli egyik legutóbbi munkájában, mint kiválasztott embert és mártirt, aki ennek a nagy gondolatnak előharcossa és áldozata volt. Nikolajevics Szergej, Trubeckoj herceg, a világhírű etnográfus és filológus egyik munkájában (Europa und die Menschheit. Drei Masken VeracaKBW min hwi w niiwh—b—— Családi öröm Irta: Raggamby András Régen, még vidéki lakos koromban történt. Késő éjszaka volt A tavaszi hold ezüstöt szitált az alsó városkára, — a porlepte kocsiút olyan volt, mint egy opálpatak, mely füzek helyett virágzó akácfák sorfala között folyik tova lassan, mesebeli némasággal. A fák árnyéka alá húzódott gyalogjárón elgondolkozva ballagtam hazafelé. A néma éjszakában hirtelen különös neszre figyeltem fel. A hátam mögött gyors, ütemes egymásutánban mintha marékszámra szórna valaki apró kavicsokat a gyalogút aszfaltjára. Megálltam, megfordultam. Két hatalmas kutya vágtatott egymás nyomában, őrült iramban, most már vadul ugatva felém. Az ő száguldó körmeik alól kerekedett a különös csattogás... Megvallom, feldöbbent bennem a szorongás. Ennek fele se tréfa! Két kisborjúnagyságú, dühöngő vadállat — és én bot nélkül, fegyver nélkül, csupaszegyedül.... Félreugrottam. A két kutya rám .. Nekem estek. Felorditottam .. És a két, rövidtávú szememmel csak akkor ismertem meg őket, mikor örömükben már majdhogy fel nem döntöttek . .. Hiszen ez a Filemon és a Baucis! Egy jóbarátom két dobermanje, akik éjszakai csatangolásuk közben felismertek és üdvözölni kívántak. Kiörvendeztük magunkat s menni akartam tovább. Filemon azonban az elsőérzésem után elém kanyarodott s féloldalazva nekihevert a combomnak Megfogtam a nagy busa fejét, megrázogattam az állát és félretoltam: — No, öregem elég volt a barátkozásból. Késő van. Illik néha le is feküdni. És nekiindultam újra. De se Filemonnal, se Baucissal nem lehetett bírni. Úgy nyüzsögtek körülöttem, előttem, szinte a két lábamon, a combomnak szorulva, hogy minduntalan beléjük botlottam, alig tudtam tőlük haladni.’ Most még csak mulattam a kellemetlenkedő barátságon, de amikor Filemon megunva az egyszerű lábatlankodást, rám ágaskodott és a két első lábával is bizalmaskodva nyomkorászni kezdett, egészen megmérgesedtem és durván ellöktem magamtól: — Az ördög belétek! Takarodjatok innen! A kemény hangra a két kutya leforrázva meghökkent, megtorpant. Mehettem nyugodtan tovább. A saroknál viszszanézve láttam, hogy szorosan egymás mellett állnak és várakozó mereven figyelnek utánam ... A sarok utáni első kapu már a lakásom kapuja volt. Éppen megálltam előtte a kulcsot keresve, amikor viharozva újra mellém robogott Filemon. Úgy tettem, mintha nem venném észre s a kulcsot beletaszítottam a zárba. Ebben a pillanatban Filemon hangosan felnyögött. De olyan keserűen, olyan panaszosan, olyan szemrehányóan, olyan szivighatóan, hogy megállt a kezemben a kulcs, nem tudtam elfordítani. — De hát mi van veletek? — kérdeztem enyhült szeretettel. — Akartok valamit? Filemon a két hátsó lábát megeresztette, a fejét megemelte és a két okos szemét rámszegezve, újra panaszosan felnyögött. Érezhetően fájt neki, hogy nem bírja emberi szavakba önteni azt, ami a szívét szorítja. Baucis — aki időközben odaporoszkált — volt a leleményesebb. Megfogta fogaival a felöltőm szárnyát és céltudatos, határozott mozdulattal vonni kezdte visszafelé. Megértettem végre: a két kutya csakugyan akar valamit tőlem. Ezért jöttek utánam, ezért állták el az utamat. Visszahúztam a zárból a kulcsot: Filemon örvendező vakkantással a magasba ugrott. Baucis húzását követve megindultam visszafelé. Filemon, mintha megbolondult volna, úgy szökdécselt viháncolva melettem. Boldog volt, hogy az a buta ember végre nagy nehezen megértette őket. — No jó, gyerünk! — mondtam mosolyogva és kieresztettem a lépést. Filemon éleseket szökkelve vágtatott előre meg vissza, Baucis pedig látva, hogy a visszainduló szándékom komoly és végleges, elbocsátotta a kabátomat és hálásan felmosolyogva rám — egészen komolyan láttam, hogy hálásan mosolyog! — hűségesen mellettem lépegetett. — No Baucis, hát mit akartok tulajdonképpen? — kérdeztem kedveskedve. — És mért vagy olyan megfontolt, olyan méltóságteljes? De csakugyan, mert vagy olyan különös? Mert jól megnézve, valóban nem volt a régi. Szélesebb, testesebb, óvatosabb mozgású, mint azelőtt. — Ó, persze! — villant fel egyszerre bennem a megismerés. — Persze! Hiszen jól látható volt már, hogy Baucis titokzatos, nagy esemény előtt áll: apró dobermanekkel volt Filemont megajándékozandó . .. Filemon ide-oda cikázó vezetése mellett odaérkeztünk a közel szomszédban lakó jóbarátom kapuja elé. A kapu két oldalán jó kétméteres kerítés terpeszkedett. Filemon most a kocsiút közepén megállt, felcsaholt diadalmasan, azután nekirugaszkodott és zugó lendülettel, gyönyörű ívben szinte repült keresztül a magas kerítésen. A következő pillanatban bent az udvarban harsant fel a diadalmas csaholás és Filemon a magasból újra elénk repült. Baucis ezalatt a kapuban ágaskodott a kilincset billegetve s várakozásteljesen nézett felém. Most már mindent megértettem. A két kutya, a barátom tilalma ellenére, esténként mindig csatangolt egyet. Könnyen tehették, mert mi volt nekik az a kétméteres kerítés! Egy szökkenés ki, egy szökkenésbe, — csak senki észre ne vegye. Mert ha észrevették, korbácsot kaptak. A csatangolásról nehéz leszokni, — viszont még nehezebb, sőt lehetetlen hazaugrani a kerítésen át akkor, ha valaki — mint Baucis jelen esetben —a családi reményteljesség okán el van kissé nehezedve. Már pedig Baucis nem maradhat a kapun kívül! Mert ha észreveszik, verés, jár érte. És az a vidéki kapu is olyan különleges. Nincs ugyan bezárva sohasem, hiszen két kutya van az udvaron. a kilincse azonban fondorlatos: nem lefelé nyílik, mint más rendes kilincs, hanem felfelé. És az ilyen ravasz kilincset még egy doberman ü ügyességü kutya se tudja kinyitni. Odaléptem tehát Baucishoz, a kilincset felbillentettem s a kapu kinyílt. Filemon és Baucis rám ágaskodtak, hálásan végigcsókolták az arcomat és beviharzottak az udvarra ... Mehettem nyugodtan hazafelé. Amikor találkoztam a barátommal, elmeséltem neki az éjszakai kalandot. Barátomnak ragyogott a szeme, eddig is sokat tartott a kutyái eszére, most szinte dagadt a büszkeségtől. rára a képes I I melléklettel együtt 32 fillér