Magyarság, 1933. október (14. évfolyam, 223-248. szám)
1933-10-01 / 223. szám
Jenő, Csávolszky vagy Verhovay, politikusok, mint Irányi Dániel, vagy Herman Ottó ezt az álláspontot elfogadtatni ezzel a zsidósággal, hogy ha bűn történt, az egyeseknek, egyéneknek a bűne, vagy egy olyan lelkiségé, amelytől a magyar zsidóságot áthághatatlan távolságok választják el. Hiába hangoztatják, hogy senki se akarja őket felelőssé tenni azért, ami történt, ha igaznak bizonyulna is. Ez a zsidóság szinte egy gombnyomásra vagy egy láthatatlan intésre, egyetlen vészjelre, az első tanúvallomásokra, az első nyomokra, mint egy ember odaszegődik az eszlári vádlottak mellé. A liberális magyarság kérlelésére az a felelet: vagy vállaljátok az eszláriakat is, vagy szembetaláltok magatokkal bennünket is mindnyájunkat Eszlártól Budapestig és ha kell, Budapesttől Newyorkig és Londonig. S miközben ez a magyar jóhiszeműség, ez a közvélemény így fáradozik, a másik valami mindent túlszárnyaló agilitással valami égő türelmetlenséggel, valami eget-földet megrázó hisztériával mintha csak négyezer esztendő közös titkáról, közös esküjéről lenne szó, amelyet a lelepleztetéstől életre-halálra meg kell védelmezni, a sorompóba lép vizsgálóbíróval, a tanúk, a bizonyítékok erejével, a vérükből való vér vallomásaival szemben, hogy mindezt elnyomja, túlharsogja, megzavarja, megállítsa vagy megfélemlítse. Ekkor és itt lép először porondra az a sajtó, amely személyében mar meg, gyanúsít, vádol, leleplez, rágalmaz, terrorizál mindenkit, aki az ügyben ellenkező véleményen mer lenni. Családi anyagi, erkölcsi érdekében, egzisztenciájában rohanja meg a per nyomozó hatóságait, a bírákat, a papokat, a magyar intelligenciát, az egész megyei társadalmat, az egész közigazgatást. Ázsiai színek, ázsiai erkölcsök, ázsiai elmaradottság vádjával és szégyenével elborítva kerülnek mindnyájan a nagyvilág, az európai közvélemény, a műveit nyugat vádlottak padjára. Memorandumok, beadványok, vezércikkek, tudósítások árasztják el a világsajtót a magyar kegyetlenség*, a zsandár- és csendbiztosuralom, a táblabiró-gonoszság rendszeréről. Köztiszteletben álló állattárt magyar funkcionáriusok mint démoni öszszeesküvők, mint egy alföldi kukusklán tagjai rajzoltatnak meg és pellengéreztetnek ki, hogy olyan magyar írók, mint Mikszáth Kálmán vagy Rákosi Viktor, elborzadjanak a ferdítés, az ördögi invenció ilyen féktelenségén. Mai szemmel olvasva úgy hat az egész, mint egy óriási előgyakorlat ahhoz a világot át-fogó hadjárathoz, melyet a kommunizmus után a fehér terror ürügye alatt még nagyobb tökéletességgel, még kiterjedtebb, még vadabb hangszereléssel hajtottak végre ellenünk esztendőkön keresztül, olyan bűnök eltussulására és leplezésére, amelyek az eszlári szörnyűséggel egy lélekben és egy anyaméhben születtek. Az a kép, melyet ez a sajtó, ezek a panaszok, ezek a följelentők Magyarországról, a magyar társadalomról a nagyvilág elé terjesztenek, később, évek, egykét évtized múlva úgynevezett realista és naturalista irodalommá válik a Bródyak, Lengyelek és Szomoriak kezén s tudományos szociológiává Jásziék, Kunfiék és Szende Pálék munkájában. És azokból, akik ezt a harcot vívják és akikért vívják, lesznek huszonöt, harminc, ötven esztendő múlva az új magyar nagybirtok, a magyar kapitalizmus, a nagyindusztria, az értelmiség, a színház és művészet új tényezői, egész új világa, kiterjeszkedve és mindent elborítva az elhallgatott, megtévesztett és megfélemlített régi Magyarország felett. És ezzel a világgal társul, akarva akaratlanul szövetségre lép a Tisza-féle liberális kormányzatnak, politikának, uralmi érdeknek az a világa, melyet a romló vagy romlott, hanyatló dzsentri képvisel. A gründolás, az iparfejlesztés, a vasútépítés, az állami kölcsönök, a gyarmati kapitalizmus gyorsan burjánzó aranykorszaka ez, mikor mint állam szinte először jutunk érintkezésbe Rotschildok világot dirigáló, már Bécsig kinyújtott és Budapest felé tapogatódzó számításaival és érdekeivel. Pénz kell uj és új kölcsönök s nem kompromittálhatjuk magunkat a nagy világ előtt, hatalmi, kormányzati, a politikai és pártérdek beavatkozása az igazságszolgáltatás menetébe egyszerre brutális valósággá válik, összefüggésben olyan idegen érdekekkel, amelyekről azelőtt malomalatti magyar szemlélet csak mesékből értesült. És mindez összefog és összehat egyetlen erő, egyetlen Személy, egyetlen áldozat ellen, a nyomorult kis parasztlány vádoló, sovány, fejletlen alakja, agyontaposott, agyontépdesett árnyéka ellen, aki mint egy ártatlan kis állat elesett és eltűnt ennek az apokaliptikus dulakodásnak örvényeiben, őt is, ügyét is, igazságát is elnyomták, leterrorizálták, elföldelték, gúny, szégyen, megvetés, babona tárgyává avatták, hogy évtizedek múlva senki említeni se merje. És, ime, ötven év múlva mégis kikel ismeretlen sírjából és egy rettentő könyv lapjain fölnyitja szemét, fölemeli segítséget kérő kezét az utókor itélőszékéhez. Hitvány kis perkál ujjasában, kopott, rongyos, kék szoknyájában, piros keszkenőjében itt áll ezrek és ezrek előtt, mintha csak ártatlan, mindenkitől elhagyatott önmagunkat szimbolizálná. Nem jó a Bary József könyvét elolvasni.. Csak a lándzsája van fából, — ez az ember olyan most itt közöttük, igaz-e, mint valami mesebeli király. Nekem legalább ilyen . . . neked is? Akkor jó, ha így gondolod te is, ezt a szálegyenes, szikár embert, nomádkirálynak, pásztorfejedelemnek, Ázsia fiának, mint mi vagyunk . . . Most figyelj, de ne nevess, szent dolog ez, ha furcsa is, ha idegen. Azért hajol rá az állatok fejére, hogy elűzze a rossz szellemeket, azokat a kicsi, egészen apró törpéket, melyek seregestől élnek ezen a földrészen. Elhalt lappok szellemei, kicsi testben megbújva és ha kérdeznéd tőle, mekkorák: felemelné a hüvelykujját, nem nagyobbak. Odatelepednek a rén homlokára, vitetik magukat síkságon, hegygerincen át és a rénszarvasok nem mernek lehajolni, nem mernek a hó alá túrni hanga és moha után. Leesnének és bosszút állnának, dühös kis lények, szent igaz . . . Igen, az a fény az éjjeli nap fénye, félóra múlva megint sötét lesz. Túlságosan északra van ez a sátorfalu és én tudom, már hogyne tudnám, Janknak indulásra készülődik. Figyeld, varázsköröket ír a levegőbe, két nagyobb és egy kisebb kört az állatok homlokára. Indulás előtt így készülődik a lapp. Ez a zizegés, amit most hallunk, nemcsak a szél zúgása, vágtatása a hómezőn. Ó, a varázskötők hatalma nagy és az elhalt lappok szellemei rohannak most innen el. Apró lábaikkal belerúgnak a hókristályokba, megbotlanak, elhasalnak, meg összeakaszkodnak, azért a hónak ez a porzása és mondom, nemcsak a szél zúgását hallani. Janknak hümmög, karját a magasba emeli és mondd, nem olyan most ösztövér alakjával, mint ezek a karókkal égnek meredő sátrak? Hogy miért kiabál?. Ébresztő van barátom, náluk így szokás. Ez a kevés fény elegendő arra, hogy lebontsák otthonukat, szánkóra bugyulálják a gyerekeket, az asszonyokat és elinduljanak valamerre, ahol több élelem van a hó alatt... így van ez, öregem, így utazgatok, nézelődöm a világban, ha másként nem lehet. Nekem a térkép valóság, a lámpa lénye mindent megvilágít, idegen földeket és ismeretlen embereket. Magad is láthattad: nincsen benne semmi misztifikáció, vannak valóságok a gondolatban is, nemcsak a szemed előtt. Bennem erősen él Ázsia, olykor sámándobok szólnak a fülembe, hallom a tabun, a ménes vágtatását és hiszem, érzem, Ázsia, elhagyott messze földünk, egyszer feltámad még! Nekünk támad fel, mert mi lehet a cél, miért vándorolnak egyre azok a lappok, mire vár ott napkeleten az a sok embermillió? Most még csendben, de magad is tudod, valamire vár! Ok nélkül semmi sincs ezen a földön és amikor a Wanderbiltelmék jachtjuk van, Rockefellernek májbaja és fejedelmi vagyona . . . akkor nomád hordák vándorolnak erre-arra, valamire várva. Bárki bármit is mondhat, testvér, itt valami nincs rendjén, ezek az edzett izmok egyszer összekapaszkodnak és az lesz az igazi hejehuja! Amikor Ázsia Újból elindul és nagytakarítást rendez ezer esztendő után! No, jó, pihenjünk keveset. Látom a szemeden, fáradt vagy, nehéz utón jártál, iramszarvasok között, hidegben, hóban, nem csoda. Addig, míg pihensz, mesélni fogok valamit Taklamakán térképéről. Csak egy pillanatra nézz ide: ez itten Kasgár, a főváros, amott van Jarkend és Khotan. Ennyi már elég, dőlj hátra, a lámpát is lezárom és ha elalszol, annyi baj legyen. Az álom szép, az álom jó és ott is lehet utazni, én tudom. Szóval, a Taklamakán! Ha nagyon neki vagyok keseredve, idemenekülök. Ha sok már a villamos zaja, az utcák forgataga, a nagyvárosi szédület, elő ezzel a térképpel és minden mentve van!... Van itt egy jó cimborám, Kassán Alénak hívják, származásra fekete kirgiz, mesterségre pásztor. Ilyenkor, esténkint ott ül a tűz mellett és énekelget. Víg fickó egyébként, örökösen nevetésre áll a szája és ügyet se vet a szélre, a viharra, az elszáguldó ménes kavargására. Múltkor láttam így a térképen, hogy eliramodott a ménes. Valami állat jött le a hegyekből, talán farkas, vagy mit tudom én, a lovak felkapták fejüket s hajrá, neki Taklamakán felé. Hassán Álé dudorászni kezdett, holmi harcos kis nótácskát a bátor emberekről és felkapott a lovára Taklamakán felé. Most magad is tudod, hogy megy ez a vándorlás a térképen és elhiheted: öröm volt elnézni ezt az embert, ezt az igazi férfit, ahogy rohant a tabun után, karjában erő és a száján nótaszó . . . Egymagában él a pusztán, körülötte napfény, vagy csillagos éjszaka és a távolban, lilás párázatban, hófödte sarkával Tien-San, az ég hegyei, öltözéke szakadozott, fövegét megette a homokos szél, de a lelke merő kacagás és a szive nótaszó. Mondom (és ha akarod, magad is megláthatod, hunyorítsd öszsze a szemed, így), mondom, ott ül a tűz mellett, körülötte a ménes, felette csillagos ég. Olykor valamelyik ló odavetődik a tűzhöz, megtorpan és bámul, majd felnyerít. Hassán Alé ránéz: — Talán megijedtél, Bajbicse? Bajbicse eltrappol és ha megfigyeled, hallhatod, milyen zajtalan ezeknek a pusztai félvad állatoknak a járása. Nem ismerik a patkót . . . Hassán Álé Kasi gárra gondol, láthatod az arcán, a fővárosra, ahol évenkint egyszer, bérfizeés idején, összetalálkozik cimboráival. Azért néz így a tűzbe, mert lát valamit, talán egy leányt, a híres kötéltáncosokat, akik fenelegények, vagy a birkózói sátrakat, ahol odateremtette egyszer a társát, Oruz bejt. Azóta nem is néz az rája, haragszik, epéskedik és várja a legközelebbi találkozót. Múltkor itt haladtak együtt a pusztán és a két pásztor csak úgy szemszögből méregette egymást, nem szólt, nem beszélt. Majd Kasi gárban a bérfizetés idején ... Álé most erre gondolt, belenevet a tűzbe, himbálja magát, hogy hó-hó-hó, a régi nóta jó... és kedve lenne felpattanni, belesuhintani, ha itt lenne, Oruz bej arcába: — Nevess te is cimbora! г 1933 október 1. vasárnap ÚJ HÁBORÚ ELŐTT ÍRTA: PETHŐ SÁNDOR Sehol se uralkodik akkora Szellemi nyugtalanság az 1920-as békediktátumokkal szemben, mint annak a nagyhatalomnak közvéleményében, vagyis inkább vezető rétegeiben, amelynek politikai, katonai és anyagi masszívuma egyedül áll ellen a tényállapotot mindenünnen ostromló erőkkel és amelynek vállai egyedül tartják egy leszakadni akaró égődrótát rettentő súlyát. A francia szerzőktől megjelent Trianon-ellenes irodalmi és politikai műveknek minősége és menynyisége messze meghaladja a többi világnyelveken írt könyveknek szellemi és számbeli jelentőségét egyaránt. A francia politika még látszólag rendületlenül silbakol a magános szirtfokon, amelyen a trianon—saint-germaini békeművek büszke obeliszkje áll. Ám a francia szellem, amely azért vezette évszázadokon át Európát, mert legönzőbb hatalmi érdekei se mosták el megfigyelőtornyának láthatáráról az eszmei fejlődés, a jogérzet és a humanizmus örök csillagait, a politikai tényállapot jégpáncélja alatt egyre dúsabban árasztja magából azokat a hőforrásokat, amelyeknél valaha elnyomott nemzetek és letiport népek találtak égő fájdalmaikra biztos gyógyulást. Ezek sorában díszes polcot érdemel Henri Pozzi francia politikai írónak, a legelőkelőbb párisi lapok munkatársának hatalmas vádirata Délszlávia, azaz a pánszerb gondolat ellen (La guerre revient... Paris, Edition Paul Berger), amely csak néhány nappal ezelőtt jelent meg s amely alighanem óriási riadalmat LD a közel 20 éves cs. és k.r. udv. szállító cég -UTCA 8» (a Lipótvárosi Casino melett) tovább árusítja a raktárra érkezett legfinomabb és legújabb őszi áruit rendkívül olcsón. Átmeneti kabátok, vaglánok P 100.-, 120.-, 140.« Puha és kemény kalapok P 10. -, 14.—, 20.-* Selyem nyakkendők .. P 3.—, 4.—, 0.— Legdivatosabb pizsamák P 12.—, 14.* 20.— Házi kabátok és köntösök P 20.—, 25.—, 30.— Fehér és színes egész finom ing P 8.80, 9..Ю.Diszes hálóing................. P 7.—, 8.—, 0.— Finom alsónadrág ............................... P 5.— Magas divatharisnya .. P 3.50, 5.—, 8.— Divatzokni .................... P 1.50, 2.—, 3.— Zsebkendők ................. P 1.—, 1.50, 2.— Ernyők* fesztyűfe, legfinomabb spooimellények és pulloverek nagyon olcsón. Mértékutáni íngrendelések meBterizsbástunk szerint fog kelteni a belgrádi diktatúra és a szerb katonai kamarilla politikai érdekszövetségének úgynevezett közvéleményszövődményeiben. Pozzi két fiának s a francia ifjúságnak ajánlja könyvét, az európai lelkiismeretnek ezt a felszakadt jajkiáltását, a francia lélek legjavából vétetett ezt a vértől és üszőktől párolgó vádiratot, amelyben a pánszerb hóbortok után esztelenül nyargaló párisi politikát idézi tanú és bűnrészes gyanánt, ha majd az elkerülhetetlen háborúban újra eret vágnak a fiatal gall nemzedékeken. Pozzi a hivatalos francia politika közömbösségét és nemtörődömségét, elcsigázott s öntudatlan szolgai epigonizmusát is a vádlottak padjára ülteti. Azt francia politikát, amely a szerb katonai szövetség túlzott értékelésének kábulatában vakon és siketen hagyja magát vezettetni a belgrádi kalandorok és orgyilkosok pórázán. Ne gondoljuk, mintha Pozzi szerbellenes célzatokkal írta volna meg művét. Jónéhányszor beárta a régi és az új Szerbiát. Személyes barátságokat kötött vezető állásban levő tisztekkel és politikusokkal, magasztalja a szerb nép erényeit, szorgalmát, vad energiáját, nyers erkölcsét, izzó faji öntudatát és fanatikus nemzeti érzését. De semmiféle szubjektív tekintetek nem zavarhatták meg éleslátását, tárgyilagosságát és főképpen nem homályosíthatták el igazságérzetét. Pozzi nem a szerb nép ellen ad ki vádiratot, hanem azt a becsleten, vakmerő és sötét tiszti és politikai hordát hurcolja a nyilvánosság elé, amely Látod, így utazgatok akkor is, ha magamba vagyok. Egy kicsit elmegyek a nomádok közé, a testvéreim közé, ahová én is tartozom. Hogy a városban élek, házak között, udvarra néző ablaknál, az mind nem számít. Ez csak külső köpenyeg, nem igazi öltözék és úgy aggatták rám, akarva, nem akarva. De a lelkem az mindig messze jár és ezért van az, ha kiteregetem a térképeiket, nézelődök bennük, egyszerre megváltozik ez a világ. Elindulok, lóra ülök, vagy gyalog baktatok, de megyek arra, ahová a szívem szólít, minden akadály és útlevél nélkül, szabadon. Holmi királysága ez ázsiai vérünknek és múltúnknak nagy ajándéka. Kicsit nomádok vagyunk, pajtás és mondom, hiába minden, ház és egyéb városi cifraság, a lelkünk messze jár, ha úgy akarjuk! Így van ez, pajtás!