Magyarság, 1937. április (18. évfolyam, 72-97. szám)

1937-04-02 / 73. szám

6 Harlem „elfoglalása“ Newyorknak 400.000 színes lakosa van. Sehol a földön nincs még hely, ahol ily népes néger település volna. A fenti szám azt teszi, hogy Newyork minden tizenkettedik lakosa fekete, vagy fekete vér is folyik ereiben... A 7. és a 8. avenue közt a 138. és a 139. utca hosszában két sor ház áll, melyeket White Stanford építész tervezett. Ezeket a házakat még a néger, beáramlás előtt építették és a városnegyed büszkeségei voltak. Még nem is ,túlságosan régen a jobb középosztályhoz tartozó családok laktak ezekben a házakban. A házak ma is ugyanúgy sorakoznak egymás mellé, mint régen, de ma már kizárólag négerek laknak benne. S legtöbb olvasónkra meglepően fog hatni, hogy az erkélyen és az ablakokban ma több a virág. Az ablakok függönyei, redőnyei tarkábbak, színesebbek. A négerré lett Harlem ma ránk barátságosabb, vidámabb benyomást tesz, mint régen. Annak a története, hogy mint költözködtek be a déli négerek e házakba, Harlemnek a története. Ez a történet a déli négereknek északra való vándorlásával kezdődik. Abban az időben, mikor a 78. avenue közti 59. utca annyira túl volt zsúfolva négerekkel, mint valami szardínia doboz. Harlemben lakáskrízis lépett fel. A közönség egyre nagyobb számban költözködött ki az öreg házakból, amelyek legnagyobb részben hidegek és sötétek voltak és Bronxba és más városrészekben bérelt lakást. Nem volt Harlemben ház, amelyikben egy két lakás ne állott volna üresen. Tulajdonosaik azonban vonakodtak ezeket a lakásokat négereknek adni cserébe. Végül az egyik háztulajdonost gazdasági okoki-,rákényszerítették, hogy előítéletét leküzdve az egyik lakást bérbe adja egy mulatcsaládinak. Egy hónap múlva a ház többi lakója mind felmondott A következő hónapban az egész házban négerek laktak. Hamarosan a szomszédos házakból is kiköltöztek a fehérek, akik nem akartak a négerekszomszédságában lakni. A tél beállta előtt már az egész városrész fekete volt s miután a tulajdonosok a négerektől nem tudtak olyan nagyságú házbért kapni, mint a fehérektől, eladták házaikat a négereknek, vagy olyan fehéreknek, akik a négerekkel egyetértettek. így vonultak ki a fehérek sorra egyik utca után a másikból, helyükbe négerek költözködtek. A fehérek úgy menekültek a fekete lavina elől, mint valami országos csapás elől s végül alig volt ház, melyben fehér ember lakott.. Legtovább állt ellen a Stamford-White-házak. Végül a bank, amely a kölcsönt adta ezeknek a házaknak az építésére, elhatározta, hogy leromboltatja a házakat s a telkeket eladja. Ehelyett azonban a bank rábeszélésre kényelmes fizetési feltételekkel eladta a Stamford-White-házakat jómódú négereknek és ezzel Harlem „elfoglalása“ teljessé vált. Harlem, a fekete város, önálló életet él. Egy látogatás Harlemben mindenkit meggyőzhet róla, hogy Harlem lakosai nem lusták és nem elégszenek meg azzal, hogy megszerezzék a legszükségesebbeket, a kenyeret és a vajat. És megmutatja azt is, hogy menynyire érzik ezek a négerek a velük szemben uralkodó előítéletet, mikor megelégszenek azzal, hogy, csakhogy egymás közt lehessenek. Ilyen szűk helyre zsúfolódnak össze, bár ezt az éppen úgy kényszerű, mint önkéntes elzárkózást a túlzsúfolt és ezért egészségtelen lakások miatt gyermekeik életével fizetik meg. Harlemben a gyermekek születési és halálozási száma egyenlő. És Harlem története magyarázza meg legjobban azt is, miért található a feketék közt olyan sok fehér ember is. Nő, férfi egyaránt. Azért, mert ezek a fehérek is feketéktől származhattak és biztos, hogy gyermkeiken ki fognak ütni ennek a leszármazásnak csalhatatlan jelet. Gyakori eset, hogy koromfekete szülőknek fehér gyermeke születik s fehér szülőknek fekete gyermeke. nicamsiG 1937 április 2. pénte-1? GOUNOD, A VIGASZTALHATATLAN Gounod, a világhírű francia zeneszerző, a Faust örökszép muzsikájának költője, röviddel halála előtt bevallotta legjobb barátjának, Brieuxnak, hogy egész élete tele volt csalódással és keserű fájdalommal, ő legszebb dalműveinek „Polynktes“ című operáját tartotta és teljességgel érthetetlen számára, miért bukott meg. De hasonló sikertelenség érte másik operáját, a Sába királynőjét is, amelyet a párisi bemutató előtt Baden-Badenben hoztak először színre, meglehetős részvétlenség mellett. Éppen Baden-Badenből volt hazatérőben Gounod, amikor a párisi vonaton összetalálkozott egyik zenekritikusával, Jouuinnal. — Hová, hová, mester? — érdeklődött a kritikus. — S miért ilyen levert. %4 Parasztok a csárdában Irta: Mórica Pál (Az ivó hagyatékából) Az esztendő árvizes esztendő volt a Nagysalföldön. Olyik tavaszon hatalmasat nyújtózkodott a Tisza folyó, mikor még gátakkal, töltésekkel nem törték rabságba... Hatalmasat nyújtózkodott a folyó s buja testével lomhán megfeküdte a búzaföldeket is.. A halak játszilag kapdosták a kalászos buzafejet s a magyarok még Kisasszony napján is kompon, csónakon jártak Dócba. Geliczó Flórián és Jójjárt Rókus hatházi dohánykertészek is vizi alkalmatosságon k úsztattak a dóci búcsúra. A nap jókedvében sugárnyilakat lődözött a langyos, kövér víztömegre. —* Hej, keli jó volna egy itóka savanyu nyakolaj — sóhajtotta sóvárgón Jójjárt. — Hiszen Biczók sógornál majd csak megöntözzük a garatot, egy-két garasom nékem is kerül — felelte Giliczó, foltos nadrágú, hegyes orrú, sunyi, veres magyar. — Ami azt illeti, egy-két garas az én lájbim zsebében is zötyög ... — Akkor mit busong kend... összeteszszük. Egy-két ircéig csak futja belőle. — No, attól nem megyünk falnak mondta kókkadtan Jójjárt. Az ő idejükben még a kongós rézgaras volt a váltópénz, s az italt is rézkével mérték. — Ha nincs pénz, igyál vézi — Giliczó elmélkedett igy s zsíros karimájával bementett a zavarosan sűrű áradásvizbe, mert a pusztai ember gyomra nem kényes. Akárhányszor az ökörnyomból is kiisszák a vizet, Giliczó is elégülten törölte kétfelé verés bajuszát, majd a víztől csepegő karimás kalapot mosolyogva mutatta oda Jójjártnak... A kalapkarimán belül két piciny halacska vergődött, nem voltak nagyobbak a Giliczó kisujja körménél, Giliczó nevette a piciny halporontyokat. Jójjárt jámborul meresztgette rájuk a szemét. — No, ezeknek megörül a gyerek ... — Persze, hogy persze. Giliczó a lajbizsebbe csúsztatta a kis keszegeket s már a komp is partot ért. A többi bucsussal partraszállott a két dohánykertész is, de alighogy beszagoltak a dóci templom tömjénfüstös levegőjébe, mindjárt a kocsma felé tódultak... Dócon Biczók „sógor“ volt az első kocsmáros, a sokvendégtől zajlott a háza, mint a méhkas. Egyik sötétebb félresarokban meghúzódtak Giliczóék is. Kiparancsolták az itce bort, majd a második, harmadik, negyedik ikcét. A jámbor jól járt az ötödik itce rendelésénél, az asztal alatt, megrugta Giliczó csizmáját: — Sógor!... Oszt nem lesz baj a fizetésnél? -— Már hogy lenne! — Azért mondom, mert négy garasból áll a vagyonom. — Sebaj az... A fizetséget csak bízza ide, sógorom! Giliczó hetykén nyúlt a lajbizsebbe, azután felemelte a bőszájú ircés üveget... Jól járt ámulva sandított Gilieróra, midőn az kemény hangon odaszólt, bütykös hüvelykujjával odaintett a kocsmárosnak: Hé, Biezók! : — No mid feslett sógor? A tekintélyes, kövér kocsmáros leereszkedőleg fordult a kopott, szegény dohányosokhoz, azonban a sovány Giliczó szigorúan végigmérte a tekintélyes, kövér gazdát. — Hé, Biezók... — No, mit hégetsz, te, kukás? — A kocsmáros már némileg sértődötten dühöngött. — Csupán ennyit kérdezek kendtől, de lélekre mondja meg nékem, hogy kend még csakugyan mindig izeével méri az italt? Biczók meghökkent a különös kérdéstől. —Hát ugyan mi a frányával mérném, eladta!Giliczó hegyes, fehér fogsorát kegyetlenül Biczókra vicsorította. — Pedig bizony inkább szűrővel mérhetné kend, mert, hm, amint látom, a kend pincéjébe is becsapott a Tisza vize. — Hejnye, a tagadódat, te zöldfülű paraszt, hát ez meg már miféle bolondbeszéd? — Bolondbeszéd? ... Nono, sógort lassabban a testtel! Inkább nézze csak kend ezt az italt... A konyaku üveg savanykás illatú, verhenyeges levében két izromnyi halacska csapkolódott... — Az áldóját neki. — Biezók félhalk káromlással, mintegy véletlenül leütötte az asztal sarkáról az üveget... A vízzel kotyvasztásban alighanem ludas is volt némileg Biezók, mert suttogásra fordította: — Oszt most azért ne bomoljanak kendtek... Én leszek a gazda! Igyatok, amennyi belétek fér... Giliczó, a hegyesorru, veres fejű Giliczó az asztal alatt megrugta Jóljárt cimborája csizmáját s miközben borért döcögött a kövér Biczók, a két huncut ember egymásra vigyorodott... Az 1830. esztendőben történt ez az eset, midőn is az Alföldön, Szeged város vidékén olyan nagyvizes idők jártak, hogy a kiöntésekből kalappal is merítgették a halat. — Súlyos gyászeset van a családomban, — legyintett szomorúan a zeneköltő. — Elvesztettem azt a nőt, akit a mélységesen, szivemből szerettem s aki a legkedvesebb volt nekem a földön. Most a temetésére megyek Parisba. .Touvin mély részvéttel szorította meg Gounod kezét és udvariasan érdeklődött, hogy hívták az elhunytat. — Sába királynője! — hangzott a megtört felelet. AZ ŐSRÓMAIAK BORBÉLYMŰHELYE Köln közelében, a minapában, egy építkezés alapozására szolgáló ásatásnál ősrómai sírokat találtak, amelyek — a régészek megállapítása szerint — Krisztus után 200 és 300 közötti évtizedekből valók voltak. . Az egyik sírból egy teljes római borbélyfelszerelés emlékei, kerültek elő, meglehetős épségben. Figyelemreméltó volt a leletben, hogy a fölszerelési tárgyak között egyetlenegy olló nem akadt, holott a históriai följegyzések szerint abban az időben az ollót már, régóta ismerték és használták. A régi Róma figarói azonban két éles, különálló kést használtak a hajnyiráshoz, éspedig, a jelek szerint, a tradíciókra való tekintettel. A két késsel történő hajnyirás egészen különös kézügyességet és gyakorlatot igényelt, hogy a két kést, egy kézbe fogva, ollószerűen használják — és éppen ez a kézügyesség volt a borbélymesterség alapja és jellemzője. A PURITÁNOK FÜRDŐJE A mai kultúrember számára a mindennapos fürdő olyan magától értetődő, természetes szükséglet, mint az étkezés és alvás. A XVII-ik századbeli Angliában azonban, a puritánok hazájában, másképpen gondolkodtak még az emberek. A fürdésnek nem a tisztálkodási célja ellen volt kifogásuk, hanem a teljes ruhátlanság, a levetkőzés ellen, még akkor is, ha az tanuk nélkül történik, zárt helyen. Ez a szigorú elv odáig fejlődött, hogy Cromwell Olivér, a XVII-ik század angol diktátora, rendeletet adott ki, hogy fürdőt csak éjszaka, teljesen elsötétített, világosság nélküli, zárt helyiségben szabad venni és tükörnek semmiesetre sem szabad lenni abban a helyiségben. Hogy a rendeletet mennyire tartották meg, arról nem szól a krónika, de egykori feljegyzések szerint Cromwell testőrségének tisztjei odáig mentek, hogy a fürdőt zárt helyen, sötétben és bekötött szemmel vették. Cirkusz a vízben kezd szállóige lenni, hogy az operetteként cirkuszok szerencsecsillaga lehullóban van. Pedig ennek az ellenkezője igaz és legfeljebb arról lehet szó, hogy pillanatnyilag nincs megfelelő produkció, tehát csak a szerző urakat érheti vád, miért oly lusták? Itt van mindjárt egy egészen újszerű attrakció: „cirkusz a vízben!“ Igaz, hogy ez a kitűnő ötlet tudós agyában fogamzott meg. Annak a hatalmas légtömegnek, amely körülveszi földünket, akkora a súlya, hogy minden négyzetcentiméter felületet a földön egy kilogramm légnyomás terhel. Hogy ezt a nyomást mi emberek és egyéb élőlények nem érezzük, annak az a magyarázata, hogy azt teljesen ellensúlyozza a vérben lévő levegő és a sejtek gázainak nyomása. A levegő súlyánál azonban sokkal nagyobb nyomás alatt állanak az élőlények vízben. Ebbecke professzor a víz nyomásának élettani hatásait kezdte vizsgálni és kutatásai során meglepő tapasztalatokra tett szert. A vizibolhák különböző nyomások következ tében valóságos cirkuszi mutatványokat vé geztek kemény acélzatú burájában, amely* ben összepréselta a vizet, majd pedig fel* szabadította a nyomás alól. Ezek a vizi* bolhák apró, átlátszótestű állatkák, a halaid kedvenc csemegéi, amelyek éppen azért élénken úszkálnak ide-oda a vízben. 100— 200 atmoszféra nyomásnál csikómódra ke*denek ficánkolni, 600 atmoszféra nyomás* nál pedig megbénulva sülyednek alá a víz ben. Ha a nyomást csökkentik, újra fürge, akrobata mutatványokat végeznek, ha ha sokáig tartották őket magas nyomás alatt, annak megszüntetése után továbbra is mozdulatlanok maradnak. Valóságos „tetsz* halotti“ mutatványt végeznek, mert bizonyos idő eltelte után újra csak a régi, élénk ész* járású és úszkáló állatkák lesznek. Ha most ezt a nyomásváltozást egész rövid idő alatt végzik, mulatságos cirkuszi szám lesz a „vizibolha“. A tudós menager következő attrakciója a „tengeri pók", amely a viziszőtteseket gyártja a nemárja „Guiridae”r cég kábelében, az összeroggyanás matadorai, már csekély nyomásemelkedésnél összeesnek, közben pe*dig szívdöngető csuklógyakorlatokat végez* nek. Viszont utolérhetetlen „vízizeppelinek“ lesznek a medúzák, szemkápráztató ügyes* séggel kezelik úszóharangjaikat, melyek gyors hátralökésével lendítik előre magukat a vízben. Sebességük a nyomás növelésével fokozható. A vízalatti cirkusz utolsó és egy ben leghatásosabb műsorszáma a „szív* bűvölés“. Erre is csak az a „bolond“ szív kapható. Ebbecke professzor egy béka szívét operálta ki, amely távol a testtől is még tovább élt a vízben. A vízre gyakorolt nyo más nagyságának és időtartamának meg*felelően vert tovább a szív, a nyomás foko* zásánál erősebben, alábbhagyásánál nyugod tabban, sőt még el is állította a dobogást, majd pedig újra becsapta ezt a jó bolond szivet s újra dobogni kezdett. A nagy tudós természetesen dukciókon töri fejét élettani amelyekből máris arra az eredményre jutott, hogy a szervezetünk sejtjeiben lévő folyadékok, ilyen a protoplazma, a legnagyobb nyomásoknak is ellentállnak„ élettani elvál tozásokat alig idéznek elő. Ez a megállapi tás pedig főleg a mélyvízi tudományos kuta tásoknál jön számításba, ahol mindig szá* molni kell a víz óriási nyomásával — a búvároknak. Most még csak az operettek vannak hátra, de erre a célra is van egy kitűnő ötletünk: nagyobb nyomást kell gyakorolni a víz alá bújtó szerzőkre. K. L. újabb pro-kísérleteinél. A TEMZEPARTI TÁJ Whistler, a nagy angol tájképfestő találkozik a londoni strandon egy társaságbeli fiatal asszonnyal, aki lelkendezve állítja meg: — Ma reggel a Temze partján jártam — újságolja — sűrű köd volt és képzelje, mester, az egész táj az ön képeire emlékeztetett. Igazi Whistler-kép volt a Temze-part fa Tja — bólintott komoly arccal a festő —, a természet nagyszerű utánzóképességgel rendelkezik, pompásan le tudja másolni a képeimet.