Magyarság, 1971 (47. évfolyam, 1-48. szám)
1971-10-01 / 35. szám
1971. október 1. (Folytatás az 1. oldalról) küzdőkkel nem mint katonákkal, hanem mint útonállókkal bántak el. Nem megölni akarták akkor országunkat, hanem meggyalázni; világgá kirelölték, hogy az aradi vár foglyai nem nemzeti hősök, hanem rablók, akik nem is érdemlik meg a katonákat megillető halált, hanem a bitófát. Egy gyászos nap ilyenekben amúgy sem szegény történelmünkben, melyből azonban a nemzet erőt merített, reményt és hitet a jövőre. Meghalhat-e az oly hon, melynek ilyen fiai vannak, nem kell-e jobbra fordulnia az oly ügynek, melynek ily áldozatai vannak? Ez a, nap, ez a kezdete a sötét éjszakának,ez tanította a nemzetet bízni, hogy megvirrad még valaha, nem lesz mindégéjszaka! Mikor Világosnál véget ért a baj ez, a kamarilla tagjai ekkor kiadták a jelszót, hogy az országot teljesen meg kell semmisíteni. S ehhez a legjobb út volt a magyarok ügyének leghősibb védelmezőit — kivégeztetni. A “Macht der Sieger”-t, a győztesek hatalmát ne emlegesse senki, nem ők győztek lenünket. Ausztria soha egy győzelmet sem vív ki, ha az oroszokat segélyül nem hívja. Becsületes ellenség ily megtorló eszközöket nem is használ; csak a tehetetlen, a gyáva, ki dühében fogát csikorgatja, de egyebet nem tehet, az veri arcul az idegen segítséggel megölt becsületes ellenséget! Az az aradi hadbíróság, amely kimondta az ítéletet, nem az elítélteket, hanem önmagát bélyegezte meg; az a hyena Haynau, akit a kamarilla azért, küldött ide, hogy gyilkoljon, pusztítson, véres ítéleteivel, csak ügyünk igazságát bizonyította be a külföld előtt. Nem tartózkodhatik sehol. Ahol felismerik, ott kővel hajigálják meg, akár Londonban van, akár Párisban. És megismerik a népek mindenütt, elárulja, a hozzátapadt vérszag, a magyarok vére. Nem tudom, menny igaz belőle, mennyi nem de elég jellemző, hogy mily bestiának tartotta és tartja, a magyar nép ezt az embert. — Baranyában az a, hit van elterjedve, hogy Haynaut elérte az isten büntetése gaztetteiért: hétszer halt meg. Uaynau ugyanis borzasztó fejgörcsökben szenvedett s egy görcsös roham alkalmával az orvosok már halottnak tartották, boncolni kezdték s a boncolás alatt adta ki a lelkét! Akkor hajc meg! Akkor sóhajtotta az utolsót!” people in Amercia are better off, than the rich people in Hungary.” Szóval, — gondoltam,-----mégiscsak lesz majd valami a magyarokról is... — De később azután Barbara Holsopple írásában megdöbbenve vettem észre, hogy őnagysága minket, magyarokat simán ‘besuszterolt’ a szlávok közé, — a “The Slavis People” c. terjedelmes, irreális meséjébe... Nem ismerem a hölgyet, de a lelkem-galambom alighanem sokat hiányzott, amikor a “híg-school”-ban esetleg a magyar történelmet akarták buksi fejébe erőltetni. Máskülönben megtanulhatta volna, hogy a “szláv” és a “magyar” bizony nem mindegy! ‘Jó’ újságíró lehet, akit írás közben a tények semmit sem zavarják... — Ilyen felkészültségű írnokok szokták összetéveszteni a két fővárost: “Bukarest”— “Budapest”.... Mi a különbség? — ugye!Úgy látom, a 4 hónapos szünet a szerkesztőnek is ártott.. A lap pittsburghi olvasói több figyelmet vártak volna! Tisztelettel: Aláírás. A “The Pittsburgh Press” szíves figyelmébe! c/o Mr. John Patterson ! A magyar nem „Slavic People” Motto: AKI NEM TUD ARABUSUL, NE BESZÉLJEN ARABUSUL, MERT AKKOR A MAGYAR BÚSUL! A következő levelet kaptuk: ‘Kedves Szerkesztő Úr! A “The Pittsburgh Press” múlt vasárnapi számának egyik melléklete a “Roto” ezt a címet viselte: “ETHNIC GROUPS IN PITTSBURGH” Érdeklődéssel vettem a kezembe az elég durva címlappal megjelent “special issue”-t, vagyis különkiadást, mely aztán már a 2. oldalon lévő tartalomjegyzékével is idegesíteni kezdett, mert gyors átfutás után megállapítottam, hogy magyar, vagy ‘Hungárián’ nincs benne. Csak ilyen alcímek, hogy: “The Slavic People”, “The Italians”, ‘The Blacks”, “The Irish”, “The Polish”, “The Germans”, ‘The British”, “The Jews”, ...... “The Small Groups” etc. Sehol sem volt: “THE HUNGARIANS”... Jobban átgondolva, nem is bántam, mert ugyan mi dicsőség lett volna, hogyha egyik-másik mellé sorozzák be? Aztán átnéztem a mellékletet és egy kis elégtétellel láthattam egy egészoldalas képet, mely alatt ez állt: “Michael Bányász” Vagyis: “Bányász Mihály”, akiről kiderült, hogy 1904-ben jött Pittsurghba, de már egy mukkot sem tudott magyarul, amikor tavaly decemberben elköltözött az élők világából s ezt hagyta meg gyermekeinek: “Even the poor MAGYARSÁG A helytállás hősiessége c. cikkben írta vitéz Duska László a “HADAK ÚTJÁN”-ban: “Mi a különbség a hősiesség és bátorság között ? ” Háborúban egy bajbajutott harccsoport parancsnoka lényegileg három elhatározás között választ. Vagy megadja magát,ez esetben a körülmények és az ésszerűség felmenthetik a gyávaság vádja alól, vagy bátran felveszi a harcot, ami még reménytelennek látszó helyzetekben is sikerre vezethet, vagy pedig az átérzett feladat és a nagy cél érdekében hősiesen kitart, harcol, a saját élete megmentésének minden reménye nélkül, mint azt Zrínyi Miklós tette Szigetvár védelmében. A mindennapi életből egy tipikus példa a bátorságra. Az esti órákban egy boltos asszony egyedül van az üzletben. Férje csak pár perce távozott. Egy ember lép be, pisztolyt fog az asszonyra és pénzt követel. Az asszony azonban nem ijed meg, hanem egy vasdarabbal fejbevágja a betolakodót, aki meglepetve kereket old. — Imponáló az asszony lélekjelenléte és bátorsága. De mert csupán saját életének és vagyonának a védelmét szolgálta, cselekedete nem hősiesség, hanem személ ly©s bátorság. Ki tehát a hős? — Hős az, aki saját félelmét legyőzve berohan az égő házba, beugrik a jeges vízbe, hogy gyermeke, rokona, vagy idegen embertársa életét megmentse. Hősök azok, akik mentőexpedícióra vállalkoznak tengeren, lavinás hegyekben, árvíz vagy földrengés sújtotta vidéken. Hősök azok az ápolók, orvosok és papok, akik lepra, sárgaláz, kolera és más járványok áldozatai közé viszik a gyógyulást, a hitet és a reményt, egyes egyedüli felebaráti szeretet nevében. Semmivel sem kisebb hősük azok, akik életükből éveket, évtizedeket áldoznak fel embertársaikért, fajtájukért, kitartó szívós munkával, céltudatos akarattal, elismerés helyett a gáncsoskodók hazug rágalmaitól és gúnykacajától kísérve, de mégis megtorpanás nélkül, fiaetés nélkül, sőt saját fizikai és anyagi képességeik megfeszítésével, nem ritkán súlyos, vagy egyenesen végzetes eredménnyel saját egészségük életük kárára De éppúgy hősök azok a szülők, akik gyermekeikért adják önmagukat a mindennapi élet őrlőmalmában, szívós, folyamatos helytállással és egy egész életen át nyújtott példamutatással. A magyar emigrációban több a helyzet magaslatán álló szülő, mint más emigrációs csoportoknál. Bizonyíték erre nem egy ország vezető férfiainak megállapítása, akik megtiszteltetésnek veszik ma is, ha egy-egy magyar megmozduláson vendég gyanánt részt vehetnek. Ők állapították meg, hogy a magyarok között úgy látszik az ifjú generáció nem szakadt el a szülőktől. — És miért nem? — Mert a szülők életszemlélete, de mindenekelőtt önfeláldozó példája soha nem marad nyom nélkül a gyermekekre. A magyarság fennmaradásáért és jövőjéért az emigrációt súlyos felelősség terheli. Ebben a küzdelemben a legfontosabb eszközök a szellemi értékek folyamatos továbbadása a fiatal generációknak és az anyagi összefogás. Mindkettőnek az alapja az önfeláldozó helytállás és a hősi életszemlélet.” A MAGYAR SZABADSÁGHARCOS SZÖVETSÉG pittsburghi szervezete az 1956-os szabadságharc 15. évfordulójára “Kultúr délutánt”rendez a Duquesne University hangversenytermében, 1971. október 31-én, vasárnap délután 3 órai kezdettel. A pittsburghi Professional Club és az Irodalmi Kör, valamint a pittsbughi és környékbeli egyházak és egyesületek is támogatják a kultúrdélutánt, melyen Tollas Tibor, a neves szabadságharcos költő is szerepel. 3. oldal Akár hiszi,— — akár nem... EH TITO, Jugoszlávia diktátora elmondhatja magáról, hogy burokban született. Az élet egyik legnagyobb adománya valaki számára, hogyha esze van... S ebben Titónál nincs hiány. Ha bajban van, mindig tudja, hova kell fordulnia. Egész pontosan ide, Amerikához! — Ennek az immár rögeszméjévé vált elgondolásának legújabb jeleként máris kiküldött az USA-ba egy öttagú tiszti bizottságot. És ez az ‘illusztris’ társaság, Veljko Kadijevic vezérőrnagy vezetésével meglátogatta az amerikai Honvédelmi Minisztériumot s egyéb fontos amerikai “berendezkedéseket’...... A sok tárgyalás, barátkozás eredményeként, már egészen nyílt titok, hogy Amerika közel 300 millió dolláros segítségben fogja részesíteni a jugoszláv kommunista diktatúrát. A ‘demokrácia’ szellemében, — természetesen. — Ráadásul az Egyesült Államok “keresi a módjait annak, hogyan duplázhatja meg a jugoszláv hússzállításokat s bútorbeszerzést” a No- Németországban állomásozó amerikai katonai erők jobb ellátása érdekében...Mert hát az ottani katonáinkat gyerekkorukba az asztal körül kergették, ha nem akartak jugohúst enni/ és most lelki gyötrődésben szenvednének, hogyha nem lenne jugoszláviai fából faragott bútoruk. Mindez abban a naiv hitben történik, hogy a labdázással s lóversennyel és ‘számozással’ elfoglalt amerikai közönség észre sem veszi. /Ebben van valami igazság! Talán még azt se venné észre, ha a délvietnámban harcoló amerikai erők hússzükségletét valami bölcs kereskedelmi lángészek magából Hanoiból szállítaná az USA Army harcoló csapataihoz, hiszen már a szállítás is olcsóbban jönne ki a jól kiépített Ho-Chi-Minh útvonalon... orírt levelek a Daily News-ből “Szóval Kennedy Edward szenátor azt akarja, hogy a Kent State-ban eldördült lövésekkel kapcsolatos jelentéseket hozzák nyilvánosságra... Szabad legyen megkérdeznem a nagyrabecsült szenátort, hogy vájjon miért tartották a Chappequiddick-i kihallgatásokat zárt ajtók mögött s azon incidenssel kapcsolatos jelentéseket miért nem zárták ki a közönség felé?” "Madarat tolláról, kommunistát barátjáról!" .