Katolikus Gimnázium, Máramarossziget, 1891

I. Széchenyi István gróf, a nagy magyar, élete. Az emberiség fejlése folyamában kevés nemzetnek jutott a szerencse, egyéni létét önállólag kifejleszthetni, s nevét a népek millióinak nagy könyvébe öröklő vonásokkal beirni. Legtöbben rövid önálló létezés után az emberiség nagy tengerébe beleszakad­­ván, nyomtalanul enyésztek el a föld színéről, s csak nevük tesz tanúságot arról, hogy valaha léteztek. Így jár minden a földön, azzal a különbséggel, hogy míg a nagyobbak, hasonlítva őket csil­lagokhoz, nagyobb körben világítottak, addig a kis nemzetek kis körben árasztották halvány fényeket; az emlékök fönállt egy kis ideig, de azután beállt mindkét helyen a sötétség. Az emberiség minden nemzetfajban egy-egy szellemi egyéniséget bír, melyeknek összegéből alakul a nagy embercsaládnak változatosságban vélet­­len országa, ha egy elvész, az emberiségnek egy élő tagja veszett el. S mi az, mi a létező nemzetek fenmaradását biztosítja? Nem a nyers anyagi erő, nem a fegyver, melynek eredményei úgy fosz­­­lanak szét, mint nyári reggeli köd a nap sugarai előtt; nem ezek azon kellékek, melyek egy nemzetet összetartanak, hanem a szel­lem azon láthatatlan működése, mely a nemzetiség bélyegét minden tetteire rányomja; sok nemzet tűnt el és fog eltűnni nyom nélkül, mint a víz színén megjelenő habok. Egy nemzet maradt fen s őrzi eredetiségét, nevét, az európai népek között, ez a négy folyam közt testvér nélkül élő magyar. „Tény, úgymond, b. Sztojka Imre, hogy Magyarországon nyolcz századon át, csak a magyar tartotta fenn az államot, meg tudván őrizni nyelvét és nemzetiségét, a külön­böző nyelvek bábeli zavarában, bár ebben felülről épen nem istá­­poltatott.“ Fönáll e maroknyi nép annyi csaták után, melyeket száza­dokig vívott, mint az európai civilisátiónak keleti őre a barbárság ellen; mig a többi népek a béke élén az emberiség magasztos föle .

Next