Marczius Tizenötödike, 1849 (2-67. szám)

1849-05-08 / 16. szám

62 i­ lyebb bánattal fájlalja, s osztozik azon keserves meggyőződésemben, hogy e baleset országos csa­pás. A vallás szolgái kötelességüknek tartandják, a népek istenéhez, a szabadság mindenható vé­dőjéhez nyilvános imákkal járulni, — mellyekben minden magyar szive mélyéből osztozik,­­ hogy adja vissza Damjanichot, szabadságunk dicső baj­nokát, minél előbb helyreállított erővel hazánk­nak. Az orvosi tudomány ne ismerjen szentebb és magasztosabb feladást, mint őt ép egészségbe minél hamarabb és biztosabban visszaállítni; vi­téz hadserege pedig, azon hadsereg, melly az ő vezérlete alatt a „semper victrix“ (min­dig győző) nevet kiérdemlette, ismerje dicső­sége kellékének, folytonos győzelem által vi­téz vezérének szivét megvigasztalni. Debreczen május 4-kén 1849. Kossuth Lajos, kormányzó. Bem altábornagy urnak a honvé­delmi bizottmányhoz irt levele. Kiűzvén az ellenséget egész Erdélyből, min­den gondomat arra forditottam, hogy ez ország védelmét kellőleg organizáljam, s hogy személye­sen Magyarországba menjek azon sereggel, melly Erdély biztosságának koczkáztatása nélkül, kívül használható. Hátra volt még Hátszeg völgyének és Déva vidékének megtisztítása az oláh csordák­tól, kik e környéket nyugtalaníták, minélfogva jónak láttam, szétszórni zászlóaljaimat, miket ma­gammal akartam hozni, hogy pusztán átmenetünk hatása által tisztítsam meg tájat. E szerint had­seregem egy részének a dévai nagy után kelle ki­­jőnie, s másik részének a vaskapui szoroson. Az első csapatot Bánffi ezredes urra bíztam, s a má­sodikkal magam mentem Karánsebesre, mellynek elfoglalása reánk nézve a legnagyobb fontosságú volt, minthogy biztosította számunkra a vashá­mor birtokát, melly egész hadseregünket ellát­hatja golyókkal, s minthogy kettévágja az Orso­va és Temesvár közti egyenes közlekedést. Koránse­esen kaptam Kossuth elnök úrtól s a hadügyminiszertől figyelmeztetést arra nézve, hogy használni fognék az országnak, ha mielőbb előhaladnék, s kitakarítanám a Bánátot, mint tettem Erdélylyel. Mind a ketten szerencséltettek annak megírásával, hogy az Aradon levő Vécsei tábornok az 5. hadtest parancsnoka, 3 vagy 4 ezer emberrel azon esetben segítheti hadi működésemet. Szinte Koránsebesen tudtam meg, hogy az Erdélyből kiű­zött austriai hadsereg egy része, melly a veresto­ronyi szorosnál menekült ki, már átkelt Orsová­­nál, s útban van Temesvárra, s a többiek, kik Brassón túl a tömösi szoroson szöktek át, foly­vást érkezőben voltak Orsovára, onnan hasonlag Temesvárra menendők. Teljes szívvel helyeselvén a kormány kivo­­natait, s érezvén, milly nagy fontosságú, hogy meggátoltassék ezen segítség érkezése azon erős helyre, mellynek akkor csak 6000 védője volt, azonnal azt határozom, hogy Temesvárnak me­gyek a Puchner-csapat maradékának, melly pár nap alatt megérkezendő volt. Nem volt tehát egy elveszteni való pillanat sem, s ámbár akkor csak mintegy 1200 emberrel s 12 ágyúval rendelkez­hettem, kettőzött marssal Lugoson termettem fo­lyó hó 19-kén reggeli 7 órakor. Az ellenség, melly mintegy 1000 emberrel s 5 ágyúval tar­totta elfoglalva e várost, kétségkívül azt gondol­ván, hogy nagy erővel jöttem, Temesvár felé hú­zódott vissza Leiningen csapatához, melly Kövé­­resen állott a temesvári garnisonnak mintegy fe­lével. E merész marsot azon meggyőződésből te­vem, hogy könnyen magamhoz vonhatom mind­azon csapatokat, mellyek számomra voltak ré­szint Vécsei tábornok hadtestéből, részint a ma­gam seregéből, melly Dobra felől közeledett- Nyílt, rendeleteket küldtem ki tehát a két irány­ban, hogy a parancsnokokat, kik azokat megkap­ják, fölhívjam, miszerint rögtön Lúgoson terem­jenek. Az 5-ik hadtestbeli Villám­ alezredes, ki Radnán kapta meg rendeletemet, egy pillanatot sem veszítve el, másnap Lúgosra ért a csapattal, mellyet vezényelt, s melly néhány száz emberből s 6 ágyúból állt. Ha Vécsei tábornok ugyanezt tette volna azon csapatokkal, mellyekkel rendel­kezhetett, azonnal Temesvárhoz mehettem volna, s működési tervemet végrehajthatom vala. De e tábornok, a helyett hogy kötelességét teljesítette volna, melly minden katonára nézve abból áll, hogy az ellenség elé menjen, ha alkalom van reá, nem csak meg nem érkezett, sőt ellenkezőleg irt nekem, s Villám alezredesnek azon rendeletet k­üldé, hogy ez tüstént visszatérjen Aradra, sőt még le is tette őt a dandár-parancsnokságról, a­miért előre jött. Vécsei tábornoknak tehát ezen tette késlel­­tető, sőt talán le is vontá azon eredményt, melly­­hez olly könnyen juthattunk volna, ha ő köteles­ségét teljesiti, mert alkalmasint bele telik még egy néhány nap, mig zászlóaljaim Lugosra érnek olly számmal, melly elegendő lesz előhaladá­­somra. Jogom van tehát és kötelességemnek is tar­tom, Vécsei tábornokot a kormány előtt vagy ha­zaárulónak nevezni, vagy olly gyáva és minden tehetség nélküli tisztnek, kire soha többé semmi­féle hadi parancsnokságot nem kell bízni, úgy hiszem, adtam jeleit a nemeslelkű ma­gyar nemzet és kormány iránti teljes áldozatkész­ségemnek; úgy hiszem, kötelességem, figyelmüket arra irányozni, a mit tennünk kell még, hogy ki­űzzük az austriai hadserget, melly még Magyar­­országban van, s melly felényire sem olly erős, mint a mi hadsergünk száma. Katonáink kitűnő­ek, jó tisztek sem hiányzanak, de a gyávákat el kell küldeni, s a hadsereg élére olly tiszteket kell tenni, kik tan­ságot tettek bátorságuk s ügyszeretetükről. Ennélfogva van szerencsém kérni Vécsei tá­bornok letételét, és Villám­ alezredesnek ezredes­sé neveztetését. Lugos, april 23. 1849. B­e­m. (Honv.) az érd. hadsereg fővezére. Szenvedésünk napjai eltűntek, s a szabadság órája ütött. Sok gyötrés után a komor felhők át­vonulván , az újonan született szabadság napja bíbor színben festé láthatárunkat, és szebb haj­nalra viradtunk , hol lerázván rablánczunkat, négy hó eltelte után először élvezhetjük e szabad élet gyönyöreit. Négy hónapig sintődtünk a bör­tönben, hol régi inquisitio alakjára, kemény vizs­gálat alá vetve, sokan az igaz ösvényről eltérvén, büszkén tiporták szét szívérzelmeiket, s a ma­gyarnak magyar árulója lett ! Többé hogy ne kényszerittessünk e szoros vizsgálat napjait eltűrni, fő teendőnk legyen, azon okok eltávolítása, mellyek hazánkat veszélyezte­tik. Itt szemügyre ajánlom a papi statust, melly természete és belszerkezeténél fogva mindig a kormánypártot s leghatalmasabb reactiót képez­te, s mint ollyan szükségkép meg is fog maradni hacsak belszerkezetén üdvös módosítás nem tör­ténik, mert ez saját javára tekintvén, egy kis czi­­mért vagy jövedelmes hivatalért hazáját elárul­ni nem irtózott! ! — *) Hogy állításom valóságáról meggyőződjünk, vizsgáljuk a papi status belszerkezetét. A káplán minden tekintetben függ plébáno­sától, ki tetszése és önkénye szerint személyéről felsőbb helyen relatiót tesz. A káplán, kinek nem szándéka szerencséjét koczkára vetni, 60 sor. vál­tó s rész koszt mellett, mindenben hódol plébá­nosának. A plébános a káptalan kedvében járván, természetesen azon elveknek, mellyek felebaráti szeretetet, emberi nemnek jólétét s honunk fölvi­rágzását ön föláldozással követelik,barátja nem lehet, minthogy ezek a káptalan czéljával ellenkeznek, kik az ezrek bezsebelésére szokván, mindenre készek, csak jogaik s jövedelmeik ne bán­­tassanak ; mert jövedelmük csökkenésében az egy­ház pusztulását látják! Ha pedig találkoznék is egyén, ki a közjóért saját jogairól lemondana, azt a káptalan mint rebellist, liberálist, hivatalától megfosztva, az elaggottak vagy bolondok intéze­tébe pro corre­ctione viteti!! Ne mondja nekem senki, hogy hazánk oltárá­ra a papok is sokat áldoztak, mert a sokból igen keveset, Káinnak példáját követvén, a nemzet és hon által úgy­szólván kényszerítve, nem pedig jó szándékból s szívesen áldoztak. Ne mondja sen­ki, hogy hazánk ellen nem működtek, mert sokan épen tespedések s részvétlenségök által megbo­­csáthatlan hibát követtek el, midőn szent ügyün­ket még csak szónokin­­kkal sem segítették!! — (Kivévén a kiveendőket, kik a nagy számú papi egyének között majdnem elenyésznek.) *) Igazságosak akarunk lenni s megvalljuk,hogy a magyar cleras­ minden osztályaiban szá­mos és dicső kivételeket mutatott, kiket csak ma­gasztalhat e kárhoztatás, de meg kell váda­­unk a szerzővel, hogy az ajá­nlott reform szük­séges magában is, de kivált a nagyobb viselete miatt, mert fájdalom igen sok tagja a clerus­­nak nem tudja, vagy nem akarja tudni, hogy Krisztus volt földünk legnagyobb reformátora nem csak vallási, de politikai, társadalmi s pol­gárosodási tekintetben is. A szerk.

Next