Marczius Tizenötödike, 1849 (6-79. szám)
1849-03-22 / 32. szám
125 Debreczen, márczius 22. Még felejteni se kezdettük az örömet, mit Szeben bevétele okozott, midőn az öreg Bem új hírekkel lepett meg. De ne hidjétek, hogy az erdélyi drámának vége van. Még egy felvonás hátra van belőle. Hanem ollyan ez, mit könnyen és biztosan kiszámíthat az, ki figyelmesen végig nézte a többieket. A kígyó feje Szebennél megtöretett, tagjai már még csak naplementéig rángatódzhatnak. Nem kell félni, sokáig nem tart az. A szászság porba van verve, terve, facttoi semmivé téve, serege szétszórva, de ne higye senki, hogy jelleme megváltozott volna. Midőn Bem bevette Szebent, a muszkákat a falak alatt megvervén, a capituláló város lakói protestatiot nyújtottak be a muszka interventio ellen. Ki hiszi, hogy nem épen a város népessége volt, mely ezen alávaló de gondolatlan lépést tette: ez interventiot sürgetni s eszközölni? Ki hiszi, hogy nem épen a polgárság volt (mert hisz annak fejéből állott elé a factio minden terve) — mely hogy az austriai sergek im Felde szabadon mozoghassanak, a város oltalmára muszka segítséget kért? Fordul a koczka — ők készek saját eljárásuk ellen protestálni s bevallani ez által annak bűnösségét. És ki nem emlékszik a nemes szász nationak Erdély országgyűlésein oly számtalanszor kitüntetett jellemére, arra az alattomosra, arra a szennyesre. Mi, egyszer Erdélyben utaztunk alatt egy pár hetet töltünk az akkor éppen Szebenben tartott országgyűlésen. Olvastuk a kolozsvári országgyűlések történetét, jegyzőkönyveit. Jól emlékszünk, és speciális eseteket tudnánk felemlegetni — de nem szükség — s jelen czélünkhoz legkevésbé sem tartozik. Csak arról beszélünk, hogy a szász jelleme meg nem változott most is. Kutyából nem lesz szalonna. A párducz az ő tarkaságát.... írja az öreg Bem, hogy a vidékről számtalan fegyvert kap. Képzelem, hogy csak úgy özönlik be a sok puska. Mintha látnám, hogy e nép, mely egy kalán vízbe eloltaná a magyart, mely nem irtózott lelkére venni annyi vért, annyi lángot, annyi — még csak hallomásban is kebellázitó iszonyt, e nép a mily szemtelen volt felfuvalkodottságában, ép oly szemtelen most megalázódása hízelgéseiben s farkcsóválásában. Óhogy a teremtés olly kíméletlenül rányomott egy egy typust némely népre. Ne higyjétek azért, hogy a szász megváltozott, megbánta bűneit, megtért. Volt ő még alázatos másszor is, kötötte ő az ebet a karóhoz, nyalta még a magyarnak talpát, s hitvány alázatossága után vérrel festette be Erdélyt. És mit mondjunk a másik népfajról, melly úgy áll még a harcz iszonyuságai s kegyetlen képei mellett is, mint egy fene szörnyeteg a szelíd bárány mellett, mint emésztő és fojtogató kéntüz a melengető családi tűzhely mellett? — mellynél iszonyúbban vadat nem tud az emlékezet, nem ismer a régiség története sem. Fog-e valaha az oláh és magyar e nemzedéke, csak valamit is feledhetni gyülölség és boszuból. És ha felejtene egész tengernyit, még egy tengernyi maradna emlékezni. így állanak, igy fognak állani soká még a népfajok azon kis országban, melly a Királyhágón túl nyílik fel a szemnek. Most épen a valóságos perez van. Ha a harcz fáklyája kialszik , nehezebb lesz segítni mint most. Erdélyben a legtöbb ember irtó háborúról beszél, mit az oláh és szász nép ellen kellene folytatni, az utolsó ivadékig. A prima furia sokat mondat az emberrel. Erdély egy év alatt egészen puszta lenne Egy öngyilkossághoz készülő költőnek, egy a habokba futó Shelleynek sötét képzelődése nem tud olly iszonyú képet teremteni, minő Erdély lenne. És Bem épen azért hirdetett (de megjegyzem csak bizonyos feltételek alatt) amnestiát, hogy elejét vegye az átalánosan elterjedt hiedelemnek, hogy irtóháboru fogna kezdetni. Mások ismét Szebennek s a több szász városoknak földig romboltatását óhajtják. Igaz, hogy a Jehova tüzet bocsátott Gomorkára végveszedelemül, s igaz, hogy Szeben is megérdemelné e sorsot. De tekintsetek, kérlek a következményre. Hanem ne higyjétek — hogy én feledni akarnám a bűnöket s még az önvédelem fegyvereit is elakarnám vetni. Alázzátok meg, verjétek le a földporáig a szászokat, úgy is mint egyeseket, úgy is mint nemzetet. Vessetek rá adót, minőt csak megbir, következőlegminek mennyiségétől eliszonyodjék, s csak a feje felett lebegő pallos kényszerítése miatt adjon meg. Azon szász nemzeti cassát mellynek millióiból az alacsonság tervei kivitelére, a vadság eszközei hizlalására, s a machine infernal tüzének szitására mentek a kamatok, — vegyétek el egy utolsó krajczárig. Sok, nagyon sok a nyomorult ember Erdélyben — azoknak kenyér és ruha kell. Még fedelük sincs az eső ellen. Azután majd engedjetek a szászoknak csak olly közéletet, hogy kárt a státusnak ne tehessenek. Mindenki tudja, hogy Erdélyen csak magyar gyarmatosítás segíthet. De azért ne beszéljünk irtóháborúról, mert aki arról szól nem gondolta jól meg e szó értelmét. Ezt mi mondjuk — kik pedig forradalmi időben nem irtózunk olly nagyon a terrorizmustól, mert azt