Marosvidék, 1877 (7. évfolyam, 1-52. szám)

1877-04-08 / 14. szám

mint 40 polgár kérést intézett a közgyűlés­hez, melyben az előadottakat bővebben ki­fejtve, azon kívánalmukat fejezték ki, hogy a barom­ tér részére más és alkalmasabb he­lyet jelöljön ki a közgyűlés. De ez a kére­lem sohasem jutott a gyűlés elé. Kérdi te­hát : van-e tudomása a polgármesternek ezen kérelemről ? Mi történt azzal, hogy mindez ideig nem jutott el a közgyűléshez ? S szán­dékozik azt mentől hamarább ide beter­jeszteni ? A polgármester sem azt nem tudja, hogy ilyen kérés létezne, sem azt, hogy mi tör­tént azzal. A kérés ugyanis ezelőtt 2 évvel adatott be, akkor tehát, midőn ő még nem volt polgármester. Ez okból a gazdasági elő­adóra utal, de ez a tárgy régi volta miatt szintén nem emlékezik reá s ezért távozik, hogy a vonatkozó iratokat tekintse meg. A gyűlés azonban eltekint a fennforgó kéréstől s a tanácsot utasítja­, hogy a jövő gyűlésre mélhatlanul terjesszen be egy megfelelő tervet. Z. dr. Knöpfler Vilmos második inter­­pellációja által arról óhajtott tudomást sze­rezni, hogy tett-e valamely intézkedést a polgármester arra nézve, hogy a múlt évi nagy tűz által károsultak az 1876. évi 15. t. sz. kedvezményéhez képest egész évi adó­­elengedésben részesíthessenek ? Erre a polgármester jelenté, hogy ő a maga részéről mit sem mulasztott el a végre, hogy a károsultak adó­elengedésben része­süljenek. Ugyanis bizottságot küldött ki, mely a károkat sietőleg felvette s munkála­tát beterjesztő. Ezen munkálat áttétetett a a kolozsvári pénzügyigazgatósághoz, hol az esedékes adók bizonyos összege csakugyan le is íratott annak folytán. Ha a leírás nem oly mérvben történt, mint kellett volna, arról mit sem tehet, de az tény marad, hogy ő a lehetőt megtette. A gyűlés tudomásul veszi a választ, de miután interpelláló több körülményt hozott fel, melyek azt tanúsítják, hogy a tűzkáro­­sultak az illető pénzügyi hatóság részéről nem részesültek kellő figyelemben, megke­resni határozza a közigazgatási bizottságot, hogy a tűzkárosultak ügyét igyekezzék le­hető tekintetbe venni Végül Szöllősi Samu intézett egy kér­­dezvényt a polgármesterhez, mely által azt akarta megtudni, hogy visszavétetett-e a vá­ros kőmalma Baruch Adolf volt bérlőtől? S miután a polgármester azt válaszolta, hogy az még azon napon megtörtént, melyen a közgyűlés kimondd a visszavételt .• Szöl­lősi arról is felvilágosítást kért, hogy minő módon értékesíti a tanács a malom mellett levő lakosztályt? Erre a polgármester azt válaszolta, hogy azon lakosztály jelenleg egy család részére ingyen van átengedve, de a tanács kénytelen volt így járni el, minthogy a malom belszerkezetének megőrzése csak azon után volt elérhető. A közgyűlés tudásul vette a választ, azon­ban utasíta a tanácsot, hogy Szent-György­­napon túl igyekezzék értékesíteni azon lak­részeket. Ezzel napirendre tért át a gyűlés s egy­másután 3 belügyminiszteri rendeletet inté­zett el, illetőleg vett tudomásul. Ezek egyike a polgári iskola költségvetését hagyja hely­ben, másika a szesz- és pálinka-korcsmár­­­lási jog k­é­li kezelését engedélyezi, a 3-ik pedig a kőmalom visszavételére nézve volt bérlő Baruch Adolffal létre­jött egyezményt erősíti meg. A pénzügyminisztérium az adófelszólam­­lási bizottság megalkotását rendelvén el, mi­után abba Maros-Vásárhely egy rendes és egy póttagot kellett hogy válasszon, rendes­nek Z. dr. Knöpfler Vilmos, póttagnak Pat­­rubány Miklós választottak meg, mindkettő felkiáltással. A Maros szabályozására és az azzal kap­csolatos vízművekre vonatkozó mérnöki terv felterjesztet­i határoztatok a közmunka- és közlekedésügyi minisztériumhoz, egyidejűleg a tanács utasíttatott, hogy a 46.013 frt költ­ség beszerzésére tegyen a közelebbi alka­lommal ajánlatot. Nyitramegye feliratát, melyet a magyar­­nyelvnek a népiskolákban kötelező tantárgya tétele czéljából intézett a képviselőházhoz, továbbá Nagy-Várad város feliratát a nép­oktatási törvény revisiója végett s végül Alsófehér megye feliratát a szőlő-dézma kár­pótlási igények bejelentési határidejének meghosszabbítása iránt­­ feliratilag fogja pártolni a közönség. Az első átalános érdekeltséget keltett föl, a második mellett Kovács Ferencz és a 3-ik mellett Lázár Ádám szólaltak fel, mind­ketten melegen és igen szépen. Továbbá a közelebbről megtartott pénz­tárvizsgálat eredményéről beterjesztett jegy­zőkönyv és a pálin­ka-korcsm­árlási jog ke­zelőinek kimutatása a február havi nyere­ményről (1400 frt) tudomásul vétetett. Ez utóbbi ötletéből a sör­fogyasztási adó keze­lése is ezen bizottság teendői közé adatott. Végül egy magán­kérvény intéztetett el s azzal a gyűlés 6 óra után eloszlott. TÁRCZA: Egy mosolyért. . . Egy mosolyért ajkad bíboráról Megtagadtam volna életem, S fölkerestem volna azt a tájat Ahol örök boldogság terem. Nem kérem én mosolyodat többé Habár most is, most is szenvedek. Ifjúságom ringató dajkája: Szép remények, isten veletek! Egy csókodért mit az ébredő szív Szent zálogul nyújtott volna át, Elorzottam volna a nagy égnek Minden éjjel, minden csillagát. Nem kérem én csókjaidat többé, Oh! pedig még most is szenvedek: Ifjúságom ringató dajkája : Szép remények, isten veletek! Szerelmedért széttiportam volna Szivem, lelkem drága álmait, S fürteidhez fűztem volna ékül Hír, dicsőség fényes lombjait. . . Nem ! nem kérem szerelmedet többé ; Sírhalomra a virág minek ? Ifjúságom hitelen dajkája: Szép remények, isten veletek! Kök­ny. 106 Utolsó akarat, Rajz. Irta: FiaDN­yánszky Gyula. A szobában kétes félhomály van. De nem a virradat oszló köde az, hanem az alkony egyre növekvő árnya. És ez a félhomály oly aggasztó, oly nehéz, hogy a lélek önkényte­lenül a halálra gondol. A halálra, e hófehér szellemre, mely gyöngéden karjára vesz­i mint gondos dajka a síró csecsemőt, úgy ringat el az örök álomra. Miért is ejtjük ki oly rettegve nevét? Hiszen ő a mi leg­nagyobb jóltevőnk ! S­ok mily könnyű, mily szalid lehet annak a halál, a­ki boldog volt ! Nem kell a múlt hervadt kertjében a meg­maradt fűszálakat keresnie, mert a gazdag jelen virágait szedheti. S m­íg lelke a jövő fényes képein csüng : valami titkos kéz szé­pen, lassan lezárja két szemét örökre. Csak a ki született és nem élt, a­kinek a ma több bút és gyötrelmet hozott, mint a tegnap, az nem halhat meg nyu­godtan, annak arczán jelenik meg az a sá­padt lázas verejték, mely a végső küzdelem kínos perezeit hirdeti. Jöjjetek Sömlér ágyához, nézzétek a szegény agyot, mint vergődik lelke a halál­tusában ! Szólni akarna, de ajka kiszáradt. Szemeivel is mondana valamit, de azok el­veszték fenyőket. Kezeivel is intene, de azok a párnára hanyatlottak sárgán, tehetetlenül, úgy szeretné ökleit az égre emelve meg­rázni, de hiába erőködik, csak gyermekei fájdalmát növeli. Ott térdelnek előtte: az erő és gyöngédség: Béla és Jolán. A gond­viselés megtagadta tőlök a könnyeket e szo­morú órában. Mikor az első ibolyát meg­látták tavasz,szál, fölcsillant egy drága csepp szemeikben az­­ örömtől. S most a gyász órájában nem jelenik meg az enyhülés fé­nyes követe. Mint a kiégett üszők, oly ri­degen, oly sötéten bámulják az árny játé­kát a falon, a máskor oly élénk szemek. Mit mondjanak egymásnak ? A­mit látnak : fájdalom, veszteség, sehol vigasztalás, sehol egy reménysugár! Végre mozdul a haldokló. Fölemeli lan­kadt ősz fejét, az elfojtott vihar kitör. Meg­ismeri gyermekeit. A hideg ajkak megnyíl­nak s a láz pirosra festi a fonnyadt arczot. Ezek az utolsó pillanatok. A szív még egy­szer feldobog, aztán örökre néma lesz. Az élet még egyszer visszatér a vonagló testbe, aztán soha többé. Itt már csak imádkozni lehet. Sömlér föltekint utoljára és beszélni kezd. Ezt az öntudatot már a halál adja neki. „— Oh hagyjatok pihennem, szegény öreget! — és hányja-veti magát az ágyon, — hisz egyetlen vágyam volt, hogy valaha nyugalmat találjak. Imádtam Istent, szeret­tem embert és világot; harczoltam a szép. Színház és művészet. Molnár György Sal­viliiről, Molnár György Kaposvárról, hol a legfényesebb mű­vészi sikerrel vendégszerepelt, Bécsbe ment, hogy tanulmányozza ott Salvinit, a nagy olasz tragikust, kit a kritikusok Rossi fö-

Next