Marosvidék, 1877 (7. évfolyam, 1-52. szám)
1877-04-22 / 16. szám
két reményteljes sarjadéka, kikből az atyai és anyai szeretet mindenáron híres férfiakat akart faragtatni s az én feladatom vala Indali ABC-jét fejekbe önteni. Letenném a tollat, melyet épen egy Konkordiámhoz intézett „Költői levelet“ fejeztem be s nyakkendőmén egyet igazítva, siettem az ebédlőbe. Mindnyájan asztalnál ültek s úgy látszik nem sokat vártak reám, mert már kanalazzák a párolgó levest, midőn én beléptem. Heten voltak az asztalnál, én a nyolczadik. Főhelyen a nagyságos mama, parancsoló tekintetével, vele szemben legalul „kedves férjecskéje“, ami tulajdonképen azt is jelenthette volna, hogy a háznál nem ő az első személy. A mamától jobbra a gouvernante, egy élte delén levő franczia hölgyecske ült, ki vörösbe menő hajával, szeplős beesett képével nem tartozék ugyan a szépségek közé, de hol azon nő, ki magát szépnek ne tartaná? így Madame Mels is abban a boldog hiedelemben ringatta magát, hogy amely férfira szemeit reá veti, már meg van hódítva. Még eddig azonban nem talált arra érdemes egyént. Mellette két növendéke, a 17 éves Irma és a 15 éves Malvina ültek s mindkettőről el lehetett mondani, hogy szépek, miért Konkordiám nem egyszer állott ki féltékenységi rohamokat. A mamától balra én ültem a két urficskával. Midőn helyemet elfoglalom az asztalnál, madame Mels és a két kisasszony elkezdtek jóízűen nevetni. Én abban a hiedelemben, hogy a jó kedv valami előbb folytatott társalgás eredménye: fel se vettem. Míg az ebéd folyt, vis-á-vis-jaim folyvást a legélénkebb hangulatban voltak. Néha-néha észrevettem, hogy reám tekintenek és ekkor még inkább nevettek. Kezdtem gyanakodni, hogy rajtam van valami nevetni való s végig néztem magamat, nyakkendőmet és kráglimat gondosan megtapogatom, de semmi rendkívülit nem vettem észre magamon. Azonban gyanúm nem oszlott el s éreztem, hogy a vér arczomba szökik. Roszos lettem, annyival inkább, mivel a társalgás francziául folyván, én az egészből egy szót sem értettem. Nem adtam volna a cserefalvi domíniumért most egy kevés franczia nyelv tudományt, hogy megtudhassam okát eme jóizű nevetésnek, mely ottan-ottan kaczagásnak is beillett. A nevetés egyre fokozódott. „Ugyan Irma, legyen már eszetek...“ — csitita a mama, de ez csak annyit használt, hogy a leányok még jobban nevettek s még az a kiállhatatlan Madame Mels is. Oh, hogy szerettem volna lemosni a festéket arczáról s én nevetni foltos ábrázatján, de nem volt mit tennem egyebet, mint dühömet magamba fojtani, midőn egy reménytelen fordulat egészen felvidított engemet is. A franczia nyelvből egyszerre a magyarba tértek át, mikor én is beleszólhattam a társalgásba. Bátorságot véve magamnak, megkérdem Irma nagyságát, hogy nem szabadna-e nekem is megtudnom e jóizó nevetés okát? — De igen! — felelt ő vidáman — csak hallja s nevessen ön is. Párizsban jelenleg az a divat, hogy a férfiak fekete orrot viselnek. Mintha ezer évig böjtölt volna, S mintha képén teremne a forma. Sohsem nevet, komoly mind halálig, S ha mézre néz, az eczetté válik. A mosolygását látva, megdermed, S anyja ölén sírni kezd a gyermek. Vajh! mi történt, tán Medúzát látta, S attól fagyott meg minden vonása ? Ő dermesztette jéggé, a bőszült ? Nem, mondják szomszédi, csak megnősült! E képnek vegyétek annyi hasznát, Hogy komoly játék a szent házasság. TARCZA: Hymerteia. Egy ismerősöm volt, örökké vig, S az marad, hittem, ha él, száz évig. Szintúgy szaladt előle a bánat. Mint felleg, ha űzik napsugarak. Az eczetből, ha ő reá nézett, Sokan állítják, hogy édes méz lett Vigasztaló angyalképp jelent meg Szomorú árvák s bús özvegyeknek. Bú sohasem mutatkozott nála, Születve látszott a boldogságra. Ki őt reggel meglátta, napestig Vigadott a vigadóval veszit. S akire ő rápillantott este, Azt álma is boldognak festette. De mit buzom-halasztom a dolgot. Ő soksem sírt, csak örült, mosolygott. E földön nem is találta mását. Ő volt a megtestesült vidámság. De hajha nincs biztos állandóság itt. Sok a gát s a bökkenő halálig. Egyszer csak eltűnt, de hogy hová lett, Senki sem fejthette e talányt meg. A hold kétszer fogyott s telt meg ismét, Hogy köztünk senki sem látta ipsét, égre megjött, de támadt nagy kétség: Ha ő-e az, vagy tán kicserélték? Ő volt — ő volt! Ó nagy ég! ki hitte, Mintha kinpadra lett vona feszítve. Bálintit Gyula. 122 Mátyás király könyvei. — a Corvinákról. — E napokban a szultán egy hadsegéde indult el Konstantinápolyból Magyarország fővárosába , Buda-Pestre. Hozzá dicső Mátyás királyunk világhírű könyvtárának Törökországban feltalált maradványait ajándékképen a budapesti egyetemnek. A küldött fogadtatására előkészületeket tesz úgy a kormány, mint az egyetemi ifjúság. Kincset hoz nekünk az a küldött, mégpedig nagy kincset. * A Konstantinápolyban volt Corvinákra vonatkozólag Henszlmann Imre a következőket írja: 1862-ben Kubinyi Ferencz, Ipolyi Hahaha! hahaha! — általános lett a nevetés. — Különös divat, — feleltem — s én is elkezdtem nevetni. Mint a kinek az érettségi vizsga terhe hull le vállairól, annyira, megkönnyebbültem, hogy hála Istennek nem engemet nevetnek. Ezután együtt nevettünk, azzal a különbséggel, hogy az övék annyira átcsapott a hangos kaczagásba, hogy a mama félve, nehogy leányai kaczagó-görcsöt kapjanak, parancsolta az inasnak, hogy a kávét a verendára vigyék s engedélyt adott a felkelhetésre. Szobámba érve, még jóízűen mosolyogtam a párizsi férfiak furcsa ízlésén s miközben szivar után nyúltam, önkénytelenül belepillantottam az asztalom fölött levő tükörbe. Szörnyűség! Egy percz alatt átértettem az ebéd feletti nevetés okát. Elkezdtem átkozódni! Átkoztam azt a csonka fogú, pisze orrú, foltos pofáju nevelőnét, két csúf kisasszonyával, átkoztam a sorsot, mely engem ide vezérelt, átkoztam az egész világot, első dühömben még Konkordiát is, mert ő az oka, hogy ma délelőtt verset írtam s hogy verset írtam, oka annak, hogy merengésemben orromat bekentem tintával, amiért gúnytárgya valék az ebédnél a nőknek. Hah! átkozott tinta-folt is hallom fülembe csengeni a negyedik szobából annak a rőthajú gouvernante-nak rikácsoló hahotáját. Meg voltam semmisülve ! Abban a perczben, ha pisztoly van kezembe, talán golyót röpítettem volna agyamba (szerencse hogy nem volt, mert akkor önöknek nem jutott volna löszökbe, jót nevetni fatális casusouion) Arnold és én Konstantinápolyba utaztunk azon reménynyel, hogy a Corvinákról bővebb tudomást, szerezzünk. Az akkori osztrák nagykövet, gróf Prokesch-Osten igen előzékenyen fogadott, számunkra fermánt eszközölt és első tolmácsát küldte el velünk a szultán kincstár- és könyvtár őréhez. A beszélgetés, vagy inkább alkudozás igen sokáig tartott, mivel török atyánkfiai hasonlók hozzánk az idő elpazarolásában. A felelet folyvást az volt, hogy ő oly könyveket, minőket mi keresünk, nem ismer, sőt nem is akarta tudni, hogy a török valaha Magyarországon uralkodott. Végre igen egyszerű és olcsó kulcs nyitotta meg szive belsejét, t. i. jó, osztrák („rappé“ nevű) burnót, mely a kéjeneznek nagyon megtetszett; elküldte tehát első hivatalnokát (körülbelől osztálytanácsosi ranggal) de a ki egyszersmind csibukcsija, azaz pipaszolgája volt s mint ilyen, bennünket is ellátott török-pipával; elküldte tehát első hivatalnokát a „kube aki“-ba, honnan az egy rakás könyvet hozott, melyek köztt már messziről is a kötés után Corvinákra ismertünk. Ez alkalommal hetet konstatáltunk, de az első siker csak nagyította vágyunkat. Hosszú várakozás után megjött a második termán is és valami három hét múlva megújítottuk látogatásunkat a könyvtárnoknál. Ekkor előbb a kincstárt kellett megtekintenünk s ezután vezettek a serailnak török könyvtárába, hol nagy asztalon, minden-