Marosvidék, 1877 (7. évfolyam, 1-52. szám)

1877-04-22 / 16. szám

két reményteljes sarjadéka, kikből az atyai és anyai szeretet mindenáron híres férfiakat akart faragtatni s az én feladatom vala Indali ABC-jét fejekbe önteni. Letenném a tollat, melyet épen egy Kon­­kordiámhoz intézett „Költői levelet“ fejez­tem be s nyakkendőmén egyet igazítva, siet­tem az ebédlőbe. Mindnyájan asztalnál ültek s úgy lát­szik nem sokat vártak reám, mert már ka­nalazzák a párolgó levest, midőn én be­léptem. Heten voltak az asztalnál, én a nyol­­czadik. Főhelyen a nagyságos mama, paran­csoló tekintetével, vele szemben legalul „kedves férjecskéje“, a­mi tulajdonképen azt is jelenthette volna, hogy a háznál nem ő az első személy. A mamától jobbra a gou­­vernante, egy élte delén levő franczia höl­­gyecske ült, ki vörösbe menő hajával, szep­lős beesett képével nem tartozék ugyan a szépségek közé, de hol azon nő, ki magát szépnek ne tartaná? így Madame Mels is abban a boldog hiedelemben ringatta magát, hogy a­mely férfira szemeit reá veti, már meg van hódítva. Még eddig azonban nem talált arra érdemes egyént. Mellette két nö­vendéke, a 17 éves Irma és a 15 éves Mal­vina ültek s mindkettőről el lehetett mon­dani, hogy szépek, miért Konkordiám nem egyszer állott ki féltékenységi rohamokat. A mamától balra én ültem a két urfics­­kával. Midőn helyemet elfoglalom az asztalnál, madame Mels és a két kisasszony elkezdtek jóízűen nevetni. Én abban a hiedelemben, hogy a jó kedv valami előbb folytatott tár­salgás eredménye: fel se vettem. Míg az ebéd folyt, vis-á-vis-jaim folyvást a legélénkebb hangulatban voltak. Néha-néha észrevettem, hogy reám tekintenek és ekkor még inkább nevettek. Kezdtem gyanakodni, hogy rajtam van valami nevetni való s végig néztem magamat, nyakkendőmet és krágli­­mat gondosan megtapogatom, de semmi rendkívülit nem vettem észre magamon. Azonban gyanúm nem oszlott el s éreztem, hogy a vér arczomba szökik. Roszos lettem, annyival inkább, mivel a társalgás francziául folyván, én az egészből egy szót sem ér­tettem. Nem adtam volna a cserefalvi domíniu­mért most egy kevés franczia­ nyelv tudo­mányt, hogy megtudhassam okát eme jóizű nevetésnek, mely ottan-ott­an kaczagásnak is beillett. A nevetés egyre fokozódott. „Ugyan Irma, legyen már eszetek...“ — csitita a mama, de ez csak annyit hasz­nált, hogy a leányok még jobban nevettek s még az a kiállhatatlan Madame Mels is. Oh, hogy szerettem volna lemosni a festéket ar­czáról s én nevetni foltos ábrázatján, de nem volt mit tennem egyebet, mint dühömet ma­gamba fojtani, midőn egy reménytelen for­dulat egészen felvidított engemet is. A franczia­ nyelvből egyszerre a ma­gyarba tértek át, mikor én is beleszólhattam a társalgásba. Bátorságot véve magamnak, megkérdem Irma nagyságát, hogy nem sza­badna-e nekem is megtudnom e jóizó ne­vetés okát? — De igen! — felelt ő vidáman — csak hallja s nevessen ön is. Párizsban jelenleg az a divat, hogy a férfiak fekete orrot vi­selnek. Mintha ezer évig böjtölt volna, S mintha képén teremne a forma. Sohsem nevet, komoly mind halálig, S ha mézre néz, az eczetté válik. A mosolygás­át látva, megdermed, S anyja ölén sírni kezd a gyermek. Vajh! mi történt, tán Medúzát látta, S attól fagyott meg minden vonása ? Ő dermesztette jéggé, a bősz­ült ? Nem, mondják szomszédi, csak megnősült! E képnek vegyétek annyi hasznát, Hogy komoly játék a szent házasság. TARCZA: Hym­erteia. Egy ismerősöm volt, örökké vig, S az marad, hittem, ha él, száz évig. Szintúgy szaladt előle a bánat. Mint felleg, ha űzik napsugarak. Az eczetből, ha ő reá nézett, Sokan állítják, hogy édes méz lett Vigasztaló angyalképp jelent meg Szomorú árvák s bús özvegyeknek. Bú sohasem mutatkozott nála, Születve látszott a boldogságra. Ki őt reggel meglátta, napestig Vigadott a vigadóval veszit. S a­kire ő rápillantott este, Azt álma is boldognak festette. De mit buzom-halasztom a dolgot. Ő soksem sírt, csak örült, mosolygott. E földön nem is találta mását. Ő volt a megtestesült vidámság. De hajha nincs biztos állandóság itt. Sok a gát s a bökkenő halálig. Egyszer csak eltűnt, de hogy hová lett, Senki sem fejthette e talányt meg. A hold kétszer fogyott s telt meg ismét, Hogy köztünk senki sem látta ipsét, égre megjött, de támadt nagy kétség: Ha ő-e az, vagy tán kicserélték? Ő volt — ő volt! Ó nagy ég! ki hitte, Mintha kinpadra lett vona feszítve. Bálintit Gyula. 122 Mátyás király könyvei. — a Corvinákról. — E napokban a szultán egy hadsegéde in­dult el Konstantinápolyból Magyarország fő­városába , Buda-Pestre. Hozzá dicső Mátyás királyunk világhírű könyvtárának Törökországban feltalált ma­radványait ajándékképen a budapesti egye­temnek. A küldött fogadtatására előkészületeket tesz úgy a kormány, mint az egyetemi if­júság. Kincset hoz nekünk az a küldött, még­pedig nagy kincset. * A Konstantinápolyban volt Corvinákra vo­natkozólag Henszlmann Imre a következő­ket írja: 1862-ben Kubinyi Ferencz, Ipolyi Hahaha! hahaha! — általános lett a ne­vetés. — Különös divat, — feleltem — s én is elkezdtem nevetni. Mint a kinek az érett­ségi vizsga terhe hull le vállairól, annyira, megkönnyebbültem, hogy hála Istennek nem engemet nevetnek. Ezután együtt nevettünk, azzal a kü­lönbséggel, hogy az övék annyira átcsapott a hangos kaczagásba, hogy a mama félve, nehogy leányai kaczagó-görcsöt kapjanak, parancsolta az inasnak, hogy a kávét a ve­­rendára vigyék s engedélyt adott a felkel­­hetésre. Szobámba érve, még jóízűen mosolyog­tam a párizsi férfiak furcsa ízlésén s mi­közben szivar után nyúltam, önkénytelenül belepillantottam az asztalom fölött levő tü­körbe. Szörnyűség! Egy percz alatt átértet­tem az ebéd feletti nevetés okát. Elkezdtem átkozódni! Átkoztam azt a csonka fogú, pisze orrú, foltos pofáju nevelőnét, két csúf kisasszonyával, átkoztam a sorsot, mely en­gem ide vezérelt, átkoztam az egész világot, első dühömben még Konkordiát is, mert ő az oka, hogy ma délelőtt verset írtam s hogy verset írtam­, oka annak, hogy meren­gésemben orromat bekentem tintával, a­miért gúnytárgya valék az ebédnél a nőknek. Hah! átkozott tinta-folt i­s hallom fü­lembe csengeni a negyedik szobából annak a rőthajú gouvernante-nak rikácsoló haho­táját. Meg voltam semmisülve ! Abban a percz­­ben, ha pisztoly van kezembe, talán golyót röpítettem volna agyamba (szerencse hogy nem volt, mert akkor önöknek nem jutott volna löszökbe, jót nevetni fatális casusouion) Arnold és én Konstantinápolyba utaztunk azon reménynyel, hogy a Corvinákról bő­vebb tudomást, szerezzünk. Az akkori osztrák nagykövet, gróf Prokesch-Osten igen előzé­kenyen fogadott, számunkra fermánt eszkö­zölt és első tolmácsát küldte el velünk a szultán kincstár- és könyvtár­ őréhez. A be­szélgetés, vagy inkább alkudozás igen so­káig tartott, mivel török atyánkfiai hasonlók hozzánk az idő elpazarolásában. A felelet folyvást az volt, hogy ő oly könyveket, mi­nőket mi keresünk, nem ismer, sőt nem is akarta tudni, hogy a török valaha Magyar­­országon uralkodott. Végre igen egyszerű és olcsó kulcs nyi­totta meg szive belsejét, t. i. jó, osztrák („rappé“ nevű) burnót, mely a kéjeneznek nagyon megtetszett; elküldte tehát első hi­vatalnokát (körülbelől osztálytanácsosi rang­gal) de a ki egyszersmind csibukcsija, azaz pipaszolgája volt s mint ilyen, bennünket is ellátott török-pipával; elküldte tehát első hivatalnokát a „kube ak­i“-ba, honnan az egy rakás könyvet hozott, melyek köztt már messziről is a kötés után Corvinákra ismer­tünk. Ez alkalommal hetet konstatáltunk, de az első siker csak nagyította vágyun­kat. Hosszú várakozás után megjött a má­sodik termán is és valami három hét múlva megújítottuk látogatásunkat a könyvtár­noknál. Ekkor előbb a kincstárt kellett megte­kintenünk s ezután vezettek a serailnak tö­rök könyvtárába, hol nagy asztalon, minden-

Next