Méhészet, 1965 (13. évfolyam, 1-12. szám)

1965-01-01 / 1. szám

Január a méhesben a teljes nyuga­lom, a tengődő élet időszaka. A mé­hésznek ilyenkor nem sok dolga akad a méhek között. Legfontosabb fel­adatunk az, hogy minden zavarás ellen igyekezzünk megoltalmazni a méhcsaládokat. Lehetőleg magunk is minél kevesebbet zavarjuk őket fe­lesleges zörgéssel, kopogtatással, vagy éppen a kijárónyíláson való befúvogatással. Sokszor megírtuk már, hogy még a havat is felesle­ges lesöpörgetni a kaptáraikról. A lakásunktól távolabb elhelyezett képtárak elé rakjunk madárijesztő­ket. A zárt helyen telelő családokat 10—14 naponként ellenőrizzük. Erő­sebb felmelegedéskor éjszakai szel­lőztetéssel hűtsük ki a teleltetőt. A méhés­zkedésre szánt időt és munkakészséget a téli időszakiban, a méhesen kívül, két irányban is hasz­nosíthatjuk. Az egyik a műhely­munka: kaptárok, eszközök készítése, javítása, előkészítése, beszerzése. A másik a tanulás: méhészeti ismere­teink, szaktudásunk gyarapítása. Különösen fontos ez az utóbbi. A méhészet — a többi állattenyésztési ággal szemben — az átlagosnál jó­val többoldalú tudást követel, s ezt a méhészek túlnyomó többségének magánúton kell megszereznie, a szó szoros értelmében „az iskolán kí­vül”. Azonban ahhoz, hogy valaki saját tapasztalataiból leszűrve sze­rezhesse meg a sikeres méhészkedés­hez nélkülözhetetlen ismereteket, a leghosszabb emberélet is kevés. Szakkönyvek olvasgatása, előadások, tanfolyamok hallgatása, gyakorlott méhészekkel folytatott eszmecserék révén kell elsajátítanunk mások ta­pasztalatait. A ma már az egész or­szágot behálózó csoportszervezetnek egyik legfontosabb feladata az, hogy tagjait az ily módon való ismeret­­szerzéshez hozzásegítse. A könyvek közül a legújabb ki­­adásúakat részesítsük előnyben. Mai lapszámunkban ajánlunk néhányat a most is hozzáférhetőekből. A ré­gebbi szakkönyvek, bármilyen érté­kesek is voltak a maguk idejében, sok olyan adatot, megállapítást és tanácsot tartalmaznak, amely ma már nem időszerű, vagy amely idők múltával helytelennek bizonyult. A tapasztalt méhész az ilyenek olvasá­sából is sok hasznosítható ismeretet meríthet, mert kellően tudja mérle­gelni és értékelni az olvasottakat, a gyakorlatlan kezdőt azonban leg­többször csak megzavarják, és ta­nácstalanná teszik az egymásnak, vagy a mai tudásunknak ellent­mondó megállapítások. A jó szaklap nélkülözhetetlen ki­egészítője a sza­kkönyvek tanulmá­nyozásának. Körülbelül azt a szere­pet tölti be, mint a ma mind széle­sebb körökben terjedő „levelező ok­tatás”. Ezt a célt igyekszik szolgálni a mi lapunk, a „Méhészet” is, amely az új esztendővel immár a tizenhar­madik évfolyamába lép. Tizenkét éven át hónapról hónapra hűségesen kopogtatott a méhészek ajtajain, hogy íróinak és szerkesztőinek leg­jobb szándéka és tudása szerint tá­mogassa, segítse őket munkájukban. Eddig megjelent számainak 12 vas­kos kötete, 2712 nagy oldalra terjedő szövege és képei egy kisebbfajta szakkönyvtárral érnek fel. Az elmúlt 12 év alatt maga a lap is fejlődött, gazdagodott. A megindí­tásakor tervezett kéthavonkénti idő­szak helyett már az első évfolyam ötödik számától kezdve havonként jelenik meg. Terjedelme is bővült, 14-ről előbb 16, majd a harmadik évfolyamtól kezdve 20 oldalra. To­vábbi bővülést jelentett az, hogy 1959 januárjától mélynyomással, a kezdetieknél apróbb betűkkel készül, miáltal lehetővé vált a tartalom lé­nyeges növelése — újabb papír­igénylés nélkül. Annak ellenére, hogy a lap terjedelme a havonkénti megjelenés és a betűszám növelése révén két ízben is megkétszereződött, előfizetési ára változatlan maradt, ma is csupán 24 forint évenként. Ez kevesebb, mint egy kilogramm méz ára kicsinyben, és kevesebb, mint a lap előállítási költsége. Ennyit a leg­szegényebb és a legtakarékosabb méhész is könnyűszerrel áldozhatna arra, hogy állandóan lépést tarthas­son a méhészet fejlődésével, a min­den téren egyre fontosabbá váló ha­ladással. Mégis azt kell tapasztal­nunk, hogy méhészeinknek alig fele használja ki a kormányzatnak ezt az ajándéknak nevezhető előzékenysé­gét. Igaz ugyan, hogy a mai 18 ezres példányszám több, mint amennyi Magyarországon valaha is megjelent. Volt idő, amikor egyidejűleg 5 ma­gyar nyelvű szaklap jelent meg, de azok együttvéve sem érték el soha ezt a példányszámot. Mégsem lehe­tünk megelégedve. Körülbelül 20 ezernél többen vannak olyanok, akik minden vezetés és irányítás nélkül botladoznak a méhészet berkeiben, tájékozatlanságukkal gyakran kárt okozva méhésztársaiknak. Egyáltalá­ban nem mondható megnyugtató mentségnek az, hogy ezek többnyire néhány családos kisméhészek, helye­sebben méhtartók, akik nem sokat számítanak a méhészeti termelésben. A méhészkedést csaknem mindenki kicsiben, néhány méhcsaláddal kezdi. Sőt egyenesen kívánatos, hogy így kezdje, mert így szerezheti meg leg­könnyebben a több család kezelésé­hez nélkülözhetetlenül szükséges gyakorlatot. A kisméhészekből kell kinőniök a majdani nagyméhészek­nek, és a nagyüzemi méhészetek ve­zetőinek is. Ezt azonban csak akkor érhetik el, ha a néhány családdal való pepecselés közben olvasással és tanulással is bővítik, gyarapítják tu­dásukat, aminek legolcsóbb és leg­könnyebben elérhető eszköze a szak­lap. A tapasztaltabb, gyakorlottabb méhészek pedig ne rejtsék véka alá tudásukat, hanem írják meg a ta­pasztalataikat a lap számára. Ehhez nem kell képzett cikkírónak lenni. A szerkesztőség szívesen váll­alja az átfogalmazást, a nyelvi hibák­ kijaví­tását. Csak ne arról írjunk, hogy mit és hogyan kellene csinálni,­ hanem írjuk meg azt, mit és hogyan csinál­tunk valamit magunk, s mi lett an­nak az eredménye. K, P. 3

Next