Méhészet, 1965 (13. évfolyam, 1-12. szám)
1965-01-01 / 1. szám
Január a méhesben a teljes nyugalom, a tengődő élet időszaka. A méhésznek ilyenkor nem sok dolga akad a méhek között. Legfontosabb feladatunk az, hogy minden zavarás ellen igyekezzünk megoltalmazni a méhcsaládokat. Lehetőleg magunk is minél kevesebbet zavarjuk őket felesleges zörgéssel, kopogtatással, vagy éppen a kijárónyíláson való befúvogatással. Sokszor megírtuk már, hogy még a havat is felesleges lesöpörgetni a kaptáraikról. A lakásunktól távolabb elhelyezett képtárak elé rakjunk madárijesztőket. A zárt helyen telelő családokat 10—14 naponként ellenőrizzük. Erősebb felmelegedéskor éjszakai szellőztetéssel hűtsük ki a teleltetőt. A méhészkedésre szánt időt és munkakészséget a téli időszakiban, a méhesen kívül, két irányban is hasznosíthatjuk. Az egyik a műhelymunka: kaptárok, eszközök készítése, javítása, előkészítése, beszerzése. A másik a tanulás: méhészeti ismereteink, szaktudásunk gyarapítása. Különösen fontos ez az utóbbi. A méhészet — a többi állattenyésztési ággal szemben — az átlagosnál jóval többoldalú tudást követel, s ezt a méhészek túlnyomó többségének magánúton kell megszereznie, a szó szoros értelmében „az iskolán kívül”. Azonban ahhoz, hogy valaki saját tapasztalataiból leszűrve szerezhesse meg a sikeres méhészkedéshez nélkülözhetetlen ismereteket, a leghosszabb emberélet is kevés. Szakkönyvek olvasgatása, előadások, tanfolyamok hallgatása, gyakorlott méhészekkel folytatott eszmecserék révén kell elsajátítanunk mások tapasztalatait. A ma már az egész országot behálózó csoportszervezetnek egyik legfontosabb feladata az, hogy tagjait az ily módon való ismeretszerzéshez hozzásegítse. A könyvek közül a legújabb kiadásúakat részesítsük előnyben. Mai lapszámunkban ajánlunk néhányat a most is hozzáférhetőekből. A régebbi szakkönyvek, bármilyen értékesek is voltak a maguk idejében, sok olyan adatot, megállapítást és tanácsot tartalmaznak, amely ma már nem időszerű, vagy amely idők múltával helytelennek bizonyult. A tapasztalt méhész az ilyenek olvasásából is sok hasznosítható ismeretet meríthet, mert kellően tudja mérlegelni és értékelni az olvasottakat, a gyakorlatlan kezdőt azonban legtöbbször csak megzavarják, és tanácstalanná teszik az egymásnak, vagy a mai tudásunknak ellentmondó megállapítások. A jó szaklap nélkülözhetetlen kiegészítője a szakkönyvek tanulmányozásának. Körülbelül azt a szerepet tölti be, mint a ma mind szélesebb körökben terjedő „levelező oktatás”. Ezt a célt igyekszik szolgálni a mi lapunk, a „Méhészet” is, amely az új esztendővel immár a tizenharmadik évfolyamába lép. Tizenkét éven át hónapról hónapra hűségesen kopogtatott a méhészek ajtajain, hogy íróinak és szerkesztőinek legjobb szándéka és tudása szerint támogassa, segítse őket munkájukban. Eddig megjelent számainak 12 vaskos kötete, 2712 nagy oldalra terjedő szövege és képei egy kisebbfajta szakkönyvtárral érnek fel. Az elmúlt 12 év alatt maga a lap is fejlődött, gazdagodott. A megindításakor tervezett kéthavonkénti időszak helyett már az első évfolyam ötödik számától kezdve havonként jelenik meg. Terjedelme is bővült, 14-ről előbb 16, majd a harmadik évfolyamtól kezdve 20 oldalra. További bővülést jelentett az, hogy 1959 januárjától mélynyomással, a kezdetieknél apróbb betűkkel készül, miáltal lehetővé vált a tartalom lényeges növelése — újabb papírigénylés nélkül. Annak ellenére, hogy a lap terjedelme a havonkénti megjelenés és a betűszám növelése révén két ízben is megkétszereződött, előfizetési ára változatlan maradt, ma is csupán 24 forint évenként. Ez kevesebb, mint egy kilogramm méz ára kicsinyben, és kevesebb, mint a lap előállítási költsége. Ennyit a legszegényebb és a legtakarékosabb méhész is könnyűszerrel áldozhatna arra, hogy állandóan lépést tarthasson a méhészet fejlődésével, a minden téren egyre fontosabbá váló haladással. Mégis azt kell tapasztalnunk, hogy méhészeinknek alig fele használja ki a kormányzatnak ezt az ajándéknak nevezhető előzékenységét. Igaz ugyan, hogy a mai 18 ezres példányszám több, mint amennyi Magyarországon valaha is megjelent. Volt idő, amikor egyidejűleg 5 magyar nyelvű szaklap jelent meg, de azok együttvéve sem érték el soha ezt a példányszámot. Mégsem lehetünk megelégedve. Körülbelül 20 ezernél többen vannak olyanok, akik minden vezetés és irányítás nélkül botladoznak a méhészet berkeiben, tájékozatlanságukkal gyakran kárt okozva méhésztársaiknak. Egyáltalában nem mondható megnyugtató mentségnek az, hogy ezek többnyire néhány családos kisméhészek, helyesebben méhtartók, akik nem sokat számítanak a méhészeti termelésben. A méhészkedést csaknem mindenki kicsiben, néhány méhcsaláddal kezdi. Sőt egyenesen kívánatos, hogy így kezdje, mert így szerezheti meg legkönnyebben a több család kezeléséhez nélkülözhetetlenül szükséges gyakorlatot. A kisméhészekből kell kinőniök a majdani nagyméhészeknek, és a nagyüzemi méhészetek vezetőinek is. Ezt azonban csak akkor érhetik el, ha a néhány családdal való pepecselés közben olvasással és tanulással is bővítik, gyarapítják tudásukat, aminek legolcsóbb és legkönnyebben elérhető eszköze a szaklap. A tapasztaltabb, gyakorlottabb méhészek pedig ne rejtsék véka alá tudásukat, hanem írják meg a tapasztalataikat a lap számára. Ehhez nem kell képzett cikkírónak lenni. A szerkesztőség szívesen vállalja az átfogalmazást, a nyelvi hibák kijavítását. Csak ne arról írjunk, hogy mit és hogyan kellene csinálni, hanem írjuk meg azt, mit és hogyan csináltunk valamit magunk, s mi lett annak az eredménye. K, P. 3