Méhészet, 1990 (38. évfolyam, 1-12. szám)
1990-01-01 / 1. szám
Régi szaklap új néven A Német Szövetségi Köztársaságban megjelenő méhészeti szaklap, az ADIZ (Allgemeine Deutsche Imkerzeitung) 1989. novemberétől új néven Deutsches Imker — Journal jelenik meg. Martin Buske az októberi számban biztosítja a lap olvasóit arról, hogy az új formátumú lap továbbra is a méhészeti tudományt és gyakorlatot kívánja szolgálni. Lapunkban az ADSZ-ból eddig is gyakran vettünk át cikkeket. Figyelemre méltó, hogy a lap nagy teret szentelt mindig is a méz minőségére. A 9. számban több cikk is ezzel foglalkozik. Számunkra is figyelmeztető kell hogy legyen a méz minőségének kiemelt hangsúlyozása. Ez különösen fontos a mi esetünkben, mert a Magyarországon termelt méz nagy része külföldi fogyasztókhoz kerül. A magyar méz sikeres exportjának döntő befolyása van méhészkedésünkre. A felvásárlásnál hazánkban eddig csak a szabványban rögzített határértékek alapján minősítették a mézet különféle osztályokba. Az egy osztályon belüli jó és jobb méz árában nem volt különbség, így ez nem tette igazán érdekeltté a méhészt a minél jobb méz termelésére, elkülönítésére, a lehető leggondosabb kezelésre. Az exportra alkalmas méz minél nagyobb arányban való termelésére valószínűleg jó ösztönzést ad a Mellifera Kft. minősítési követelménye, amely akácméz felvásárlása esetén a fajtára jellemző virágpor számának növekvő aránya szerint —, ha az egyéb jellemzőknek is megfelel — nagyobb árat fizet. Az árkülönbözet jelentős. Suhajda Jenő Az év első lépései a méhészetben Tavaly január 19-én csodálatos verőfényben a kaptárakat takaró fóliát egy oldalon felbontottam a rakodókaptáraimon és a szalmapárna felemelésével megnéztem a családok elhelyezkedését. Ezt az ellenőrzést minden évben el kell végezni, mert családokat lehet velük megmenteni. Beteleléskor hiába igyekszik a méhész azon, hogy átlagosan egyforma népességűek legyenek a családok. Télen mégis az egyik családnál több, a másiknál kevesebb a lehullás, így aztán, amelyik családnál több lehullás van, gyengébb lesz és az elhelyezkedése lehet olyan, hogy elhagyja a mézet. Ebben az időben már mintegy 8—10 négyzetcentiméternyi kiterjedésű fiasítás van. Ha lehűlne, ami februárban nem lehetetlen, a család már a fészket nem hagyja el. Ha ott kifogy az élelem és nincs beavatkozás, elpusztul a család. A szalmapárna felemelésével már megállapítható, hogy be kell-e avatkozni. Ahol nem kell beavatkozni ott visszatakarok és haladok tovább. Ahol pedig a család kisebb, illetve néptelensége miatt elszakadt az élelemtől, gyors munkával segítek. Leemelem a szalmapárnát, leveszem az alsó takarást ami nálam bőrlemez. Aki méhszurkot, vagyis propoliszt termel nylont használjon, hogy a kátrány ne rontsa a minőséget. (A szerk.) A kaptárvassal széthúzom a családot, kiemelek 2 keret mézet, helyére teszek 2 keretet méhekkel. Ezután újra beteszek 1 keret mézet, majd újból 2 keretet méhekkel, és újból 1 keret mézet. Erre aztán rátolom az összes méhet. Aztán visszahelyezem az alsó takarást (bőrlemezt, vagy nylon rá a szalmapárnát és kész). Ezt a munkát 1 órakor kezdtem és fél 4-re 50 család vizsgálatával végeztem, még a fóliát is visszahelyeztem. Összesen 17 családnál kellett a fészket rendeznem. Ezek a családok már a februárt nem élték volna túl, pedig méz van a kaptárban bőven. Ezzel a módszerrel évek óta nincs téli pusztulás az állományomban. Nagyon igaz, hogy az állomány nyugalmát nem szabad zavarni, de ez a beavatkozás szükséges és tapasztalatom szerint nincs hátránya a méhekre nézve. Rózsakerti Mihály