Méhészet, 2012 (60. évfolyam, 1-12. szám)
2012-01-01 / 1. szám
VARROA 2012. JANUÁR Egy könyv margójára Az E.Crane által alapított, közép-angliai székhelyű IBRA (nemzetközi méhészeti kutatási társaság) a kutatóknak és a gyakorló méhészeknek szóló kiadása mellett egy-egy területről rendszeresen áttekintő kézikönyveket publikál. A varroa 1970-es évek végén észlelt európai megjelenése óta folyamatosan izgatja a szakterület kutatóinak fantáziáját. Nem csoda hát, hogy a társaság már második alkalommal jelentet meg összefoglaló művet mindarról, amit a kutatás erről a veszélyes méhparazitáról és az ellene való védekezés lehetőségeiről ma tud. A 2011-ben kiadott könyv (Varroa - still a problem in the 21st century?) nemzetközileg elismert szerzői szemernyi kétséget sem hagynak afelől, hogy a Varroa destructor atka századunkban folytatólagosan megkeseríti a méhészek életét, ugyanakkor rengeteg munkát ad az életmódját és az ellene való védekezést is tanulmányozó, aktív kutatóknak jelenleg és a jövőben. Globális probléma A varroózis ugyanis a méhészetnek - a még atkamentes Ausztrália kivételével - immár globális problémája. Mindenesetre Anderson és Truman emlékezetes 2000. évben közölt felfedezése óta, amikor is genetikai vizsgálatokból kiderült hogy, a „mi”, az európai mézelő méhen talált atkánk nem azonos - mint korábban gondolták - az ázsiai méh „szelíd” atkafajával, tudásunk és némileg fegyvertárunk is bővült. További kutatás tárgya lesz a varroa és az általa okozott méhpusztuláshoz jelentősen hozzájáruló vírusok kapcsolata, nem beszélve a megfékezésére használt eddigi szereinket kiegészítő, netán felváltó egyéb lehetőségekről. A döntően az elmúlt 1-2 évtized kutatási eredményei és gyakorlati megfigyelései rávilágítanak a közismert tényre, hogy a - különböző okokból, leginkább a méhészek hibájából feldúsult - atkanépesség közvetít abban a folyamatban, amelynek végpontja a családok összeomlása, ám ehhez az utolsó halálos döfést már a vírusok adják. Ha tehát megfelelő, időben végrehajtott védekezéssel kordában tartjuk a családban előforduló atkanépességet, akkor nem kell magunkat, azaz inkább hanyagságunkat mentve, a vírusokat okolni a bekövetkezett család- és állománypusztulásokért. Az utolsó stádiumban megnövekedett mennyiségű (Kasmír, akut méhparalízis, stb. típusú) vírusok átviteli-terjedési módjai ma már részletesebben ismertek, csakúgy, mint kifinomultabb azonosítási lehetőségeik, amelyek a méhmintákat rutinszerűen vizsgáló szakemberek rendelkezésére állnak. Nem kétséges, még nem tudunk eleget azokról a mechanizmusokról, amelyek révén az atka „hozzászokik”, tehát rezisztenssé válik a kezdetben ígéretes miticidekhez. Szintetikus atkaellenes szereink amúgyis gyanúban vannak, egyrészt változó, pl. hőmérsékletfüggő hatékonyságuktól (mint a timol, a hangyasav és egyéb illóolajok esetében), másrészt, mert maradékaik egyre érzékenyebb vizsgálati módszerekkel kimutathatók pl. a mézből - ami már élelmiszer-higiéniai kérdéseket vet fel. Bővülő lehetőségek Biztató azonban, hogy a csökkenő szerhatékonyság megelőzésének lehetőségei az eddigiek, például a szerek rotációs, váltakozó alkalmazása mellett, kibővülni látszanak. Az egyik lehetőség - amely még csak inkább elvi, gyakorlati alkalmazhatóságára bizonyosan várni kell - az ún. entomopatogén gombák bevetése. Ezek célzottan az atkát betegítik meg. További, a gyakorlatban még általánosan nem hasznosítható lehetőségeket rejtenek a varroatűrést célzó méhtenyésztési eljárások. Itt, úgy tűnik, a fokozottan tisztogató hajlamú törzsek tenyésztésbe vonása jelenthet megoldást. Az elv gyakorlatba ültetését mindenképp gátolja a tulajdonságok különleges átörökítési módja, hiszen egy-egy méhcsaládunk számos alcsalád összessége, pontosabban annyié, ahány herével párosodott az anyja. Az itt és most mit tehetünk? kérdésre a kutatók a következőképpen válaszolnak: a) bármilyen védekező szert, biológiai eljárást is alkalmazunk, vegyük figyelembe azok sajátosságait, alkalmazási korlátait (így pl. ne alkalmazzunk párolgással ható szereket alacsony hőmérsékleten); b) lehetőleg alkalmazzuk a súlyosan fertőzött családok izolációját, távolabbra helyezését, kerüljük a nagy méhsűrűséget; c) ne használjunk a viaszt és az értékesítésre kerülő mézet súlyosan szennyezni képes, illegális, kellően nem vizsgált és/vagy bizonytalan értékű eljárásokat - mint például konkrétan megemlítve, a forgófészkes kaptárt; d) lehetőleg részesítsük előnyben a természetes eredetű, de bizonyítottan hatásos szereket, természetesen az ellenőrzött alkalmazási előírásokat szigorúan betartva. Utóbbira jó példa az oxálsav, amely fiasításmentes időszakban mindössze egyszer alkalmazva, elejét veszi a következő évi jelentős atkafeldúsulásnak. A Méhészet 2011. novemberi számában megjelent cikk szerzőjének véleményétől (miszerint e szerves sav a kitinpáncél roncsolása miatti méhpusztulás miatt nem ajánlható) eltérően, a szerzők sajnálatosnak tartják a nemzeti állategészségügyi hatóságok hezitáló, ellentmondásos magatartását, amely pl. az oxálsav esetében úgy nyilvánul meg, hogy annak pontos alkalmazási előirata hivatalosan csak Németországban engedélyezett (miközben nálunk is forgalmazható több, oxálsav-tartalmú gyári készítmény). Mi a megoldás? Sajnálattal nyugtáztam, hogy nem csak a könyvben szereplő 13 kutató, hanem a bőséges irodalmi hivatkozások szerzői között sem fedeztem fel egyetlen magyar nevet sem. Hja, kis ország (még ha vezető mézexportőr is) vagyunk, korlátozott kutatási és ahhoz szükséges pénzügyi háttérrel. Mert az nem kétséges, olyan, mellékesnek tűnő területen, mint a varroa-kutatás, nem csak tehetséges szakemberek, hanem alapkutatási, műszaki és financiális háttér ugyancsak szükséges. Bár, ha meggondolom - mert az kitűnt, a szerzők nem a kutatásnak a mindennapi méhészeti gyakorlatától elzárt elefántcsont tornyában élnek - jobb is, hogy nem ismerik a magyar méhészek olykor hajmeresztő atkairtási próbálkozásait! Amelyek mérlege, mint tudjuk, évről évre, visszatérően gyászos! Az „okos” méhész tevékenységének ilyen okú megszűnése persze nem lenne tragikus, de kis hazánk nagy méhsűrűsége garantálja a folyamatos, magas atkafertőzöttségi szintet - no, meg a hozamcsökkenést és egyéb, pénzbe, időbe, fáradtságba kerülő veszteséget, mindenkinek, így a szabályosan védekezőknek is. Lehet, hogy a most már jelentős, nagy méhsűrűség keltette problémákat ez a felelőtlen magatartás és nem a természet oldja meg? Dr. Tóth György Nemzetközi előadók részvételével kerül megrendezésre a Második Magyar Apiterápia Konferencia 2012. február 11-12-én Budapest XI., Villányi út 5-7. Szent Margit Gimnázium díszterme További információ, saját előadásokkal, illetve hallgatóként történő részvételre jelentkezés a www.apiterapia.hu weblapon A részvétel ingyenes 1 - 11 KSZE T ♦ 3