Közlekedésépítés- és mélyépítéstudományi Szemle, 1988 (38. évfolyam, 1-12. szám)

1988-02-01 / 2. szám

XXXVIII. ÉVFOLYAM, 1988. 2. SZÁM 79 Budapesti dunai partfalak felülvizsgálata KARÁCSONY ANDRÁS 1. Történeti áttekintés Buda és Pest városának nagyobb arányú fejlő­dése a XVIII. század második felében indult meg. Ekkor kezdték meg nagyobb mértékben a pesti városfalakon kívüli építkezést. A fejlődő városok között húzódó Duna medre és annak mindkét partja teljesen rendezetlen volt. Buda és Pest városát a Duna több ízben elön­tötte, óriási károkat okozva az épületekben és a gazdálkodás alá vont területeken. A legnagyobb mért dunai árvízszint 1838 évben volt, +10,29 m tetőzési szinttel. (A vízszintmagasság a mai „új Lánchíd mérce „0” pontjához viszonyítva értendő Af. + 95,59 m). Az első védtöltések kiépítését az 1775. évi ár­vizek után kezdték meg és ekkor kezdődött meg az árvízi helyzet folyamatos figyelése és a kornak megfelelő riasztási rendszer bevezetése. A Lánchíd 1849-ben történő megnyitása után megkezdték a dunapartok kiépítését. A hajóforgalom gócpontja lett a híd pesti híd­fője és itt épült ki 1853-tól az első kőpart, amely alapja lett a dunapart kiépítésének. Az első folyamszabályozási felméréseket és ja­vaslatokat Vásárhelyi Pál készítette 1832—38 között. Az 1838. évi árvízkatasztrófát követően, a rakodópartokat az 1840. évi IV. tc-ben lerög­zített szabályozási előírásai szerint építették ki. 1853—59 között a Duna Gőzhajózási Társaság, a Lánchíd pesti hídfőjének két oldalán 345 m hosszú rakodó-partfalat építettek ki. E rakpartok­hoz csatlakozóan az 1860-as évek elején, Pest város 347 m hosszúságú partfalat épített ki a Tudományos Akadémia és a mai Beloiannisz utca között, majd délre a Petőfi térig hosszabbí­totta meg 664 m hosszban ( 1. ábra). Az alsó rakpartok felső szintjét általában +6,70 m ma­gasságban állapították meg, az alaptest felső szint­jét + 2,58 m magasra vették. Az 1876. évi árvíz után a fővárosi partfalakat az addigi +8,58 m-es magassági szintről +9,25 m-re, majd később 1891-ben faragott kő mellvéd­falak alkalmazásával + 10,00 m-re emelték, amely állapotban ma is találhatók (2. ábra). Az 1879—1881 években épült a +9,25 m, ma­gasrakpart a Fővámház (mai Közgazdaságtudo­mányi Egyetem) és a Boráros tér között 850 fm hosszban, majd a Boráros tér és a déli összekötő vasúti híd között 1880—­1884 közötti években, ugyancsak +9,25 m magassággal 1.060 fm hossz­ban. A rakodópartok hossza 1882-ben 8500 m volt. A XX. század elején tovább folytatták a rak­partok kiépítését. 1900—1903 években a pesti oldalon 1218 m hosszban a Margit híd és Tutaj utca között rézsűs és emeletes partfal épült. A rakpart felső része +7,00----(-10,30 m között függőleges faragottkő burkolatú fal. 1909-ben épült a Szabadság hídtól délre 490 m hosszban a rézsüs és függőleges felső partfallal ellátott Mű­egyetem rakpart. A partfalak 79,3%-a 90—120 éves életkorú, amely 13 029 fm hosszúságú ere­deti építésű szerkezetet jelent. 2. A partfalak rendeltetése és kiépítési szempontjai a fővárosban A Duna partjainak kiépítését az 1838. évi árvíz után határozták el és a kivitel folyamán kettős célt értek el. Először a Duna budapesti szakaszán folyamszabályozási, másodszor a főváros árvízvé­ I. ábra. Dunai alsó partfalak alapozási munkái (1865 körül)

Next