Mérleg, 1970 (14. évfolyam, 1-12. szám)
1970-07-01 / 7. szám
Szót kér a szerkesztő" A MÉRLEG-et nemrégiben meghívták a KPVDSZ-hez tartozó budapesti vállalatok, üzemek, lap szerkesztőinek értekezletére. Sok érdekes és időszerű kérdés, probléma szerepelt a napirenden. A szerkesztői munka eredményei és fogyatékosságai, a házi szerzőgárda, a vállalati dolgozók aktivitása és részvétele a munkában, a lapok szerepe és súlya a vállalat életében. A témák közül egyet ragadunk ki. Nevezetesen: KEVÉS A LAPOKBAN A BÍRÁLÓ CIKKI Ezt állapították meg a résztvevők. S rögtön feleletet is adtak rá, hogy miért: „Hitelrontást követ el az üzemi lap, ha bíráló hangvételű anyagot közöl a vállalat munkájáról" - vallja még jó néhány gazdasági vezető. „Az állásom forog veszélyben, ha megírom az igazat" - jelentette ki az egyik szerkesztő. - „S ezt még a cikk megjelenése előtt tudomásomra hozzák." Helytelen nézet, kiábrándító fenyegetőzés az illetékesek részéről. Ahol a gazdasági és mozgalmi vezetők nem ismerik fel, hogy a jóindulatú sajtóbírálat az alattomosan burjánzó pletykálkodásnak, a belső problémák elmérgesedésének veszi elejét, ott a , ■ vezetés még önmagának sem jó partnere. Hitelét és tekintélyét veszti. Hallottunk pozitívabb véleményt, pozitívabb példát: akad olyan vállalat, ahol az igazgatóság, a párt- és szakszervezet segítséget ad a hibák feltárásához, buzdítást a problematikus kérdések „szellőztetéséhez", ahol örülnek ajó szándékú bíráló cikkeknek és azok írói továbbra is nagyfokú társadalmi megbecsülésnek örvendenek. Előfordult olyan eset, hogy a szakszervezeti bizottság tagjai plénum előtt védték meg a bíráló cikk szerzőjét és segítettek bizonyítani igazát. Úgy érezzük — a sajtóbírálat célját és jogosságát szem előtt tartva - így az igazi. Az értekezleten elhangzott véleményeket összegezve: van remény rá, hogy a vállalati, üzemi lapok dicsérő és bíráló CIKKEIKKEL EGYARÁNT fontos tényezőként, mindennapos szükségletként épüljenek be a gazdasági munka folyamatába, a politikai, a mozgalmi életbe. Végezetül dicséret és elismerés azoknak a szerkesztőknek, munkatársaknak, akik a Budapesti Bizottság meghívásának eleget téve eljöttek az értekezletre és őszinte véleményükkel, javaslataikkal segítették egymás munkáját. Reméljük, hogy a legközelebbi találkozón még többen veszik igénybe ezt a hasznos munkamódszert. Marton István BULGÁRIA Fontos tanácskozás A Kereskedelmi Dolgozók Nemzetközi Szövetsége rendezésében az európai szocialista országok képviselői tanácskoztak Szófiában három napon keresztül a szakszervezetek bér- és nevelési tevékenységéről. A tanácskozáson, résztvett a Nemzetközi Szövetség elnöke, Maria Radova és főtitkára, Adam Ghertinisav, akik utaltak a két merőben különbözőnek látszó munkaterület közötti szoros öszszefüggésekre. A tanácskozáson kifejezésre jutott, hogy a kereskedelmi dolgozók bérezése elmarad az ipari átlag mögött, s emiatt a kereskedelmi dolgozók nem érzik érdekeltségüket a tanulásban, művelődésben. Felvetődött, hogy a nevelési munka sem segítette eléggé a kereskedelmi dolgozók kulturáltságának, a kereskedelmi munka színvonalának emelését, s ez utóbbi körülmény kihatással van a bérezésre is. A tanácskozás folytatása volt annak a szakmai konferenciának, amelyet ugyancsak a Szövetség rendezett 1968-ban Moszkvában, s valószínűleg további megbeszélések követik majd, amelyek segítik a szocialista országok kereskedelmi szakszervezetei között a jó tapasztalatok átadását, s egyes szakmát érintő kérdésekben egységes állásfoglalás kialakítását. A konferencián valamennyi delegáció ismertette a kereskedelemben alkalmazott bérezési és érdekeltségi rendszert. Többen említést tettek arról, hogy az utóbbi években országainkban a kereskedelmi dolgozók keresete a népgazdasági átlagnál nagyobb mértékben emelkedett. Beszámoltak a résztvevők arról is, hogy milyen intézkedések történtek országaikban a kereskedelmi dolgozók munkaidejének csökkentésére. Ezen a téren az európai szocialista országok többsége előttünk jár. Szó esett a vasárnapi nyitvatartásról is. Az NDK-ban ezt a kérdést következetesen megoldották, másutt azonban még sok a probléma. Javaslatként hangzott el, hogy ezt a kérdést a Nemzetközi Szövetség felsőbb szinten tűzze napirendre, mert a kereskedelmi szakmában nagyobb előrelépésre lenne szükség. A szovjet, lengyel, bolgár elvtársak elmondották, hogy sokat jelent a szakma társadalmi megbecsültsége szempontjából a kereskedelmi dolgozók napja, amikor a hírközlő szervek is méltatják a kereskedelmi dolgozók munkáját és kitüntetik a szakma legjobbjait. Értékes tapasztalatokat szereztünk a kulturális nevelő munka vonatkozásában is. Csaknem minden országban nagy gondot fordítanak a szakszervezetek az iskolai végzettség és a szakmai műveltség növelésére. Igen fejlett több országban (Szovjetunió, Lengyelország) a munkásegyetem mozgalom a kereskedelem területén is. Különösen a fiatalokat patronálják és a nők továbbtanulását segítik (NDK-ban perspektivikus tervet készítettek a női vezetőgárda kialakítására). Érdekes kezdeményezése a bolgár szakszervezetnek az olvasóakadémiák létesítése, amelynek célja, hogy tervszerű munkával alkotók és dolgozók szorosabb kapcsolatát szolgálja. Csaknem minden szocialista országban ez az esztendő a felszabadulás évfordulója és a Lenin centenárium jegyében zajlik le. Az ideológiai és kulturális nevelő munkának ez most mindenütt központi kérdése. A vendéglátó bolgár szakszervezet alkalmat adott arra, hogy a résztvevők megismerkedjenek a bolgár fővárossal, a vásárvárossal, Plovdivval, megtekintsenek néhány új létesítményt, szállodát, üdülőházat, éttermet, üzletet, áruházat. Alkalmunk volt beszélgetni a kereskedelemben dolgozókkal, s színvonalas öntevékeny műsoros esten is részt vettünk a kereskedelmi dolgozók szófiai klubjában. Telekesi Gézáné a KPVDSZ Kulturális, Agitációs és Sport osztályának vezetője Korea a demarkációs vonalról A Koreai Népi Demokratikus Köztársaság népe s velük együtt a világ haladó közvéleménye két fontos évfordulóra emlékezik ezekben a hetekben. Júlis 25-én volt húsz esztendeje, hogy az amerikai imperialisták Hitler villámháborújának receptje szerint megpróbálták lerohanni a fiatal szocialista országot, hogy megdöntsék a haladó társadalmi rendet. Ez év július 27-én pedig tizennyolc esztendeje, hogy Panmindzsonban aláírták a fegyverszüneti megállapodást. Clark tábornok, aki kézjegyével látta el az okmányt, nyilatkozatában el is mondta, hogy csak felsőbb utasításra cselekszik így, mert az Amerikai Egyesült Államok fennállása óta ez az első háború, amelyet az amerikai hadsereg nem győzelemmel fejezett be .. . A Hazafias Népfront és az Országos Béketanács delegációja tagjaként a közelmúltban Koreában jártam, s így módom volt személyes élményeket szerezni e történelmi nevezetességű helyen. A kis ház, ahol a tárgyalások folytak és a sebtében felépített hangárszerű épület, ahol a világsajtó jelenlétében az okmányokat aláírták — ma múzeum. Ezzel azonban nem fejeződött be Panmindzson története, mert nem sokkal távolabb új épületcsoport nőtt ki a földből. Egy 600 méteres sugarú kör öt őrállástól szegélyezve ma is a senki földje. Itt működik a fegyverszüneti bizottság, s a szolgálatot egyik oldalról unatkozó senki katonák, a másik oldalról pedig a néphadsereg harcosai látják el. Panmindzsonban mindenki politikussá válik. Itt nemcsak az amerikai imperialisták lepleződnek le, de az Egyesült Nemzetek tevékenysége sem az előnyös oldaláról mutatkozik meg. Koreában a világszervezet súlyos kompromitttálása nem merülhet feledésbe, mert Panmindzsonban hivatalosan ma is az ENSZ képviseli a betolakodók ügyét. A bennünket kísérő rokonszenves négycsillagos koreai ezredes elmondotta, hogy amikor a béketárgyalások befejezéseként az aláírás ünnepi aktusára sor került, a túloldalon, az amerikai tisztek körében zavar támadt. Az asztalra ugyanis alig sikerült egy ENSZ zászlót szerezni ... A demilitarizált övezetben hétköznap a szolgálatot csak amerikai katonák adják. Csupán a reprezentatív tárgyalások esetén állítják ki a fegyverszüneti bizottság barakkja mellé őrségbe, kifejezetten dekorációnak az ausztrál és más nemzetiségű katonákat. Mialatt a fegyverszüneti bizottság barakkjai között jártunk, szorgalmasan fényképeztek bennünket az amerikai fotóriporterek és unottan bámészkodtak a rágógumit fogyasztó jenki katonák. A demarkációs területen egyetlen dél-koreai£ nem láttunk. El kellett gondolkozni azon, mit keresnek Korea közepén az amerikaiak és milyen sors, milyen jövő vár rájuk Ázsiában? Meglátogattunk egy kórházat, ahol egy rendkívül felkészült fiatal idegsebésszel ismerkedtünk meg. Ennek az orvosnak — több kollégájával együtt — az az önként vállalt feladata, hogy felkutatják azokat a háborús sérülteket, akiken műtéttel lehet utólag segíteni. Nemcsak az elpusztított városokat, szétbombázott hidakat kívánják újjáépíteni, hanem az emberi szervezetben esett károsodásokat is orvosolják. Hat bombaszilánk és golyó roncsolta koponyát operált meg eddig az orvos sikerrel. A kórházban most ápolnak egy fiatal lányt, akinek a lábsérülését hozták helyre. Amikor kiderült, hogy a műtéthez csontot kell adni, a leány falujából, munkahelyéről s a csak rokonszenvvel érző ifjú katonák közül több mint háromszázan sereglettek be a kórházba és ajánlották fel az alsó bordacsontjukat. Delegációnkat Keszongban ebéden látta vendégül a koreai fegyverszüneti bizottság elnöke. A rokonszenves fiatal tábornok elmondotta, hogy nincs jóformán olyan nap, amikor az amerikaiak ne követnének el provokációt. Ám ha erre megfelelő választ kapnak, akkor sértődöttséget színlelnek. — Humanizmus?! — bosszankodott a tábornok. — Furcsa, hogy ezt a szót mindig csak olyankor halljuk az asztal túlsó oldaláról, az amerikai tárgyalópartnerek szájából, ha elfogott határsértő pilóták vagy matrózok elengedését próbálják kialkudni. Ha csupán az ő szájukból ismernénk e szót, azt kellene hinnünk, nincs is más értelme, mint hogy ne görbüljön haja szája sem annak, aki agressziót követ el. A más jogait lábbal tiporni, idegen földön támadni, kémkedni, ez szerintük, úgy látszik, belefér a fogalomba. Ha a nép, amely évezredes gazdája a földnek, vérzik és szenved, az sem mond ellent a humanizmusnak . .. Elgondolkoztató, hogy a cinikus amerikai törzstisztek, akik a tárgyalás kínos pillanataiban mint utolsó érvet, minduntalan a humanizmust emlegetik, vajon nem félnek-e attól, hogy az emberiség közös szókincséből lejáratják ezt a szép és sokunk számára szent fogalmat! Solymár József A szakma szeretete Igazat kell adnunk Buzási Jánosnak, aki a Népszabadság egyik júniusi számában példákkal bizonygatja: sok kereskedelmi alkalmazott nem szereti a szakmáját. Vezércikkében egy Petőfi Sándor utcai méterárubolt elrettentő példáját idézi, ahol kurtánfurcsán bánt vele az eladó. Idézhetnénk más példákat, ugyan, melyikünkkel nem esett meg hasonló, vagy még bosszantóbb történet. Félvállról vett vevők, apróbb-nagyobb udvariatlanságok és kelletlen válaszok megerősítik az emberben a gyanút: valóban, sokan a pult mögött nem hivatástudatból veszik magukra a köpenyt. Ne áltassuk magunkat, bizony, jócskán akadnak, akik semilyen belső kényszernek, a hivatásérzet legparányibb jelének sem engedtek, amikor bekopogtak egy kereskedelmi vállalat munkaügyi osztályára. Ellenkezőleg! Sok fiatal azért választotta kereseti forrásnak az eladást, mert másutt, más pályán nem érvényesült. Tanulmányi eredményei miatt például kénytelen volt lemondani egyetemről, főiskoláról. Vagy: az általános iskolában semmihez nem érzett különösebb kedvet, s szülei vagy nevelői erre a pályára irányították. Netán: gyengécske diáknak bizonyult, ám egyes kereskedelmi szakmákban — tekintettel az évek óta szinte változatlan munkaerőhiányra — jóval elnézőbbek a tanulók megválogatásánál, mint másutt. Az sem titok, hogy a boltokban szűken mérik az anyagiakat. Kétségtelen, hogy az elmúlt években történt egy s más a kereskedelem dolgozói keresetének növelésére, de más — elsősorban ipari — szakmákkal összehasonlítva, az eladás aligha tartozik az irigyelt munkakörök közé. Arról nem is szólva, hogy napjainkban már a gyárak és üzemek többsége szabad szombattal, korszerű munkásszállóval, 44 órás munkahéttel, sok egyéb juttatással igyekszik vonzóvá tenni magát. Ebben a versenyben — sajnos — kereskedelmi vállalataink bizony alulmaradnak. Mindez természetesen nem mentség, legfeljebb magyarázat. Szakszervezetünk és lapunk is egyértelműen az udvarias, figyelmes és szakmájukat lelkiismeretesen gyakorló kereskedők — eladók és boltvezetők — népes táborát kívánja gyarapítani. Ezért hirdetjük: a túlnyomó többséget kitevő, hivatástudatból a pult mögé került kereskedelmi dolgozók szép és megtisztelő kötelessége, hogy környezetükben ne tűrjék meg a lelkiismeretlenséget, a vásárlók megkárosítását, a jó kereskedők írott és íratlan szabályainak megsértését. Rájuk, az eladás szépségeit, a kereskedelmi munka megannyi vonzó vonatkozását ismerő többségre alapítjuk reményünket, hogy — miként az elmúlt évek kétségbe nem vonható, örvendetes fejlődése is igazolja — a hivatás szeretete végül is felülkerekedik valamennyi üzletben, s megteremti azt a ma még több helyen hiányzó jó légkört, amely nélkül a szó igazi, szép értelmében nem lehet kereskedni. Pedig: a kereskedés is nagyon szép szakma, nemes hivatás. Abban sem különbözik véleményünk a Népszabadságétól, hogy érdemes szeretni. Sőt, kell szeretni!