Mérleg, 1970 (14. évfolyam, 1-12. szám)

1970-07-01 / 7. szám

Szót kér a szerkesztő" A MÉRLEG-et nemrégiben meghívták a KPVDSZ-hez tar­tozó budapesti vállalatok, üzemek, lap szerkesztőinek ér­tekezletére. Sok érdekes és időszerű kérdés, probléma szerepelt a napirenden. A szerkesztői munka eredmé­nyei és fogyatékosságai, a házi szerzőgárda, a vállalati dolgozók aktivitása és rész­vétele a munkában, a lapok szerepe és súlya a vállalat életében. A témák közül egyet ragadunk ki. Neveze­tesen: KEVÉS A LAPOKBAN A BÍRÁLÓ CIKKI Ezt állapították meg a részt­vevők. S rögtön feleletet is adtak rá, hogy miért: „Hi­telrontást követ el az üzemi lap, ha bíráló hangvételű anyagot közöl a vállalat munkájáról" - vallja még jó néhány gazdasági vezető.­­ „Az állásom forog veszély­ben, ha megírom az igazat" - jelentette ki az egyik szer­kesztő. - „S ezt még a cikk megjelenése előtt tudomá­somra hozzák." Helytelen nézet, kiábrándí­tó fenyegetőzés az illetéke­sek­ részéről. Ahol a gazdasági és mozgalmi vezetők nem isme­rik fel, hogy a jóindulatú sajtóbírálat az alattomosan burjánzó pletykálkodásnak, a belső problémák elmérgese­désének veszi elejét, ott a , ■ vezetés még önmagának sem jó partnere. Hitelét és te­kintélyét veszti. Hallottunk pozitívabb véle­ményt, pozitívabb példát: akad olyan vállalat, ahol az igazgatóság, a párt- és szak­­szervezet segítséget ad a hi­bák feltárásához, buzdítást a problematikus kérdések „szellőztetéséhez", ahol örül­nek a­­jó szándékú bíráló cik­keknek és azok írói tovább­ra is nagyfokú társadalmi megbecsülésnek örvendenek. Előfordult olyan eset, hogy a szakszervezeti bizottság tagjai plénum előtt védték meg a bíráló cikk szerzőjét és segítettek bizonyítani iga­zát. Úgy érezzük — a sajtó­bírálat célját és jogosságát szem előtt tartva - így az igazi. Az értekezleten elhangzott véleményeket összegezve: van remény rá, hogy a vál­lalati, üzemi lapok dicsérő és bíráló CIKKEIKKEL EGYARÁNT fontos tényezőként, minden­napos szükségletként épülje­nek be a gazdasági munka folyamatába, a politikai, a mozgalmi életbe. Végezetül dicséret és elis­merés azoknak a szerkesz­tőknek, munkatársaknak, akik a Budapesti Bizottság meg­hívásának eleget téve eljöt­tek az értekezletre és őszinte véleményükkel, javaslataikkal segítették egymás munkáját. Reméljük, hogy a legközeleb­bi találkozón még többen ve­szik igénybe ezt a hasznos munkamódszert. Marton István BULGÁRIA Fontos tanácskozás A Kereskedelmi Dolgozók Nemzetközi Szövetsége rendezé­sében az európai szocialista or­szágok képviselői tanácskoztak Szófiában három napon keresztül a szakszervezetek bér- és neve­lési tevékenységéről. A tanácskozáson, részt­­vett a Nemzetközi Szövetség elnöke, Maria Radova és főtitkára, Adam Ghertinisav, akik utaltak a két merőben különbözőnek látszó munkaterület közötti szoros ösz­­szefüggésekre. A tanácskozáson kifejezésre jutott, hogy a keres­kedelmi dolgozók bérezése elma­rad az ipari átlag mögött, s emiatt a kereskedelmi dolgozók nem érzik érdekeltségüket a ta­nulásban, művelődésben. Felve­tődött, hogy a nevelési munka sem segítette eléggé a kereske­delmi dolgozók kulturáltságának, a kereskedelmi munka színvona­lának emelését, s ez utóbbi kö­rülmény kihatással van a bére­zésre is. A tanácskozás folytatása volt annak a szakmai konferenciának, amelyet ugyancsak a Szövetség rendezett 1968-ban Moszkvában, s valószínűleg további megbe­szélések követik majd, amelyek segítik a szocialista országok ke­reskedelmi szakszervezetei kö­zött a jó tapasztalatok átadását, s egyes szakmát érintő kérdésekben egységes állásfoglalás kialakítá­sát. A konferencián valamennyi de­legáció ismertette a kereskede­lemben alkalmazott bérezési és érdekeltségi rendszert. Többen em­lítést tettek arról, hogy az utóbbi években országainkban a keres­kedelmi dolgozók keresete a nép­­gazdasági átlagnál nagyobb mér­tékben emelkedett. Beszámoltak a résztvevők arról is, hogy mi­lyen intézkedések történtek or­szágaikban a kereskedelmi dol­gozók munkaidejének csökkenté­sére. Ezen a téren az európai szo­cialista országok többsége előt­tünk jár. Szó esett a vasárnapi nyitvatartásról is. Az NDK-ban ezt a kérdést következetesen megoldották, másutt azonban még sok a probléma. Javaslat­ként hangzott el, hogy ezt a kér­dést a Nemzetközi Szövetség fel­sőbb szinten tűzze napirendre, mert a kereskedelmi szakmában nagyobb előrelépésre lenne szük­ség. A szovjet, lengyel, bolgár elv­társak elmondották, hogy sokat jelent a szakma társadalmi meg­becsültsége szempontjából a ke­reskedelmi dolgozók napja, ami­kor a hírközlő szervek is méltat­ják a kereskedelmi dolgozók munkáját és kitüntetik a szakma legjobbjait. Értékes tapasztalatokat szerez­tünk a kulturális nevelő munka vonatkozásában is. Csaknem minden országban nagy gondot fordítanak a szakszervezetek az iskolai végzettség és a szakmai műveltség növelésére. Igen fejlett több országban (Szovjetunió, Lengyelország) a munkásegyetem mozgalom a kereskedelem terü­letén is. Különösen a fiatalokat patronálják és a nők továbbta­nulását segítik (NDK-ban pers­pektivikus tervet készítettek a női vezetőgárda kialakítására). Érdekes kezdeményezése a bol­gár szakszervezetnek az olvasó­akadémiák létesítése, amelynek célja, hogy tervszerű munkával alkotók és dolgozók szorosabb kapcsolatát szolgálja. Csaknem minden szocialista országban ez az esztendő a felszabadulás év­fordulója és a Lenin centenárium jegyében zajlik le. Az ideológiai és kulturális nevelő munkának ez most mindenütt központi kérdése. A vendéglátó bolgár szakszer­vezet alkalmat adott arra, hogy a­ résztvevők megismerkedjenek a bolgár fővárossal, a vásárváros­sal, Plovdivval, megtekintsenek néhány új létesítményt, szállodát, üdülőházat, éttermet, üzletet, áru­házat. Alkalmunk volt beszél­getni a kereskedelemben dolgo­zókkal, s színvonalas öntevékeny műsoros esten is részt vettünk a kereskedelmi dolgozók szófiai klubjában. Telekesi Gézáné a KPVDSZ Kulturális, Agitációs és Sport osztályának vezetője Korea­­ a demarkációs vonalról A Koreai Népi Demokratikus Köztársaság népe s velük együtt a világ haladó közvéleménye két fontos évforduló­ra emlékezik ezekben a hetekben. Júli­s 25-én volt húsz esztendeje, hogy az amerikai imperialisták Hitler villám­háborújának receptje szerint megpróbálták lerohanni a fiatal szocialista országot, hogy megdöntsék a haladó tár­sadalmi rendet. Ez év július 27-én pedig tizennyolc esz­tendeje, hogy Panmindzsonban aláírták a fegyverszüneti megállapodást. Clark tábornok, aki kézjegyével látta el az okmányt, nyilatkozatában el is mondta, hogy csak felsőbb utasításra cselekszik így, mert az Amerikai Egye­sült Államok fennállása óta ez az első háború, amelyet az amerikai hadsereg nem győzelemmel fejezett be .. . A Hazafias Népfront és az Országos Béketanács dele­gációja tagjaként a közelmúltban Koreában jártam, s így módom volt személyes élményeket szerezni e történelmi nevezetességű helyen. A kis ház, ahol a tárgyalások folytak és a seb­tében felépített hangárszerű épület, ahol a világsajtó jelenlétében az okmányokat aláírták — ma mú­zeum. Ezzel azonban nem fejeződött be Panmind­­zson története, mert nem sokkal távolabb új épület­­csoport nőtt ki a földből. Egy 600 méteres sugarú kör öt őrállástól szegélyezve ma is a senki földje. Itt működik a fegyverszüneti bizottság, s a szol­gálatot egyik oldalról unatkozó senki katonák, a másik oldalról pedig a néphadsereg harcosai látják el. Panmindzsonban mindenki politikussá válik. Itt nemcsak az amerikai imperialisták lepleződnek le, de az Egyesült Nemzetek tevékenysége sem az előnyös oldaláról mutatkozik meg. Koreában a világszervezet súlyos kompromitttálá­­sa nem merülhet feledésbe, mert Panmindzsonban hivatalosan ma is az ENSZ képviseli a betolakodók ügyét. A bennünket kísérő rokonszenves négycsil­lagos koreai ezredes elmondotta, hogy amikor a béketárgyalások befejezéseként az aláírás ünnepi aktusára sor került, a túloldalon, az amerikai tisz­tek körében zavar támadt. Az asztalra ugyanis alig sikerült egy ENSZ zászlót szerezni ... A demilita­­rizált övezetben hétköznap a szolgálatot csak amerikai katonák adják. Csupán a reprezentatív tárgyalások esetén állítják ki a fegyverszüneti bi­zottság barakkja mellé őrségbe, kifejezetten dekorá­ciónak az ausztrál és más nemzetiségű katonákat. Mialatt a fegyverszüneti bizottság barakkjai kö­zött jártunk, szorgalmasan fényképeztek bennünket az amerikai fotóriporterek és unottan bámészkodtak a rágógumit fogyasztó jenki katonák. A demarká­ciós területen egyetlen dél-koreai£ nem láttunk. El kellett gondolkozni azon, mit keresnek Korea köze­pén az amerikaiak és milyen sors, milyen jövő vár rájuk Ázsiában? Meglátogattunk egy­ kórházat, ahol egy rendkívül felkészült fiatal idegsebésszel ismerkedtünk meg. Ennek az orvosnak — több kollégájával együtt — az az önként vállalt feladata, hogy felkutatják azokat a háborús sérülteket, akiken műtéttel lehet utólag segíteni. Nemcsak az elpusztított városokat, szétbombázott hidakat kívánják újjáépíteni, hanem az emberi szervezetben esett károsodásokat is or­vosolják. Hat bombaszilánk és golyó roncsolta ko­ponyát operált meg eddig az orvos sikerrel. A kór­házban most ápolnak egy fiatal lányt, akinek a lábsérülését hozták helyre. Amikor kiderült, hogy a műtéthez csontot kell adni, a leány falujából, munkahelyéről s a csak rokonszenvvel érző ifjú katonák közül több mint háromszázan sereglettek be a kórházba és ajánlották fel az alsó borda­csontjukat. Delegációnkat Keszongban ebéden látta vendégül a koreai fegyverszüneti bizottság elnöke. A rokon­szenves fiatal tábornok elmondotta, hogy nincs jó­formán olyan nap, amikor az amerikaiak ne követ­nének el provokációt. Ám ha erre megfelelő választ kapnak, akkor sértődöttséget színlelnek. — Humanizmus?! — bosszankodott a tábornok. — Furcsa, hogy ezt a szót mindig csak olyankor halljuk az asztal túlsó oldaláról, az amerikai tár­gyalópartnerek szájából, ha elfogott határsértő pilóták vagy matrózok elengedését próbálják ki­alkudni. Ha csupán az ő szájukból ismernénk e szót, azt kellene hinnünk, nincs is más értelme, mint hogy ne görbüljön haja szája sem annak, aki agressziót követ el. A más jogait lábbal tiporni, idegen földön támadni, kémkedni, ez szerintük, úgy látszik, belefér a fogalomba. Ha a nép, amely évezredes gazdája a földnek, vérzik és szenved, az sem mond ellent a humanizmusnak . .. Elgondolkoztató, hogy a cinikus amerikai törzs­tisztek, akik a tárgyalás kínos pillanataiban mint utolsó érvet, minduntalan a humanizmust emlege­tik, vajon nem félnek-e attól, hogy az emberiség közös szókincséből lejáratják ezt a szép és sokunk számára szent fogalmat! Solymár József A szakma szeretete Igazat kell adnunk Buzási Já­nosnak, aki a Népszabadság egyik júniusi számában példákkal bi­zonygatja: sok kereskedelmi al­kalmazott nem szereti a szakmá­ját. Vezércikkében egy Petőfi Sándor utcai méterárubolt elret­tentő példáját idézi, ahol kurtán­­furcsán bánt vele az eladó. Idéz­hetnénk más példákat, ugyan, melyikünkkel nem esett meg ha­sonló, vagy még bosszantóbb tör­ténet. Félvállról vett vevők, ap­­róbb-nagyobb udvariatlanságok és kelletlen válaszok megerősí­tik az emberben a gyanút: való­ban, sokan a pult mögött nem hivatástudatból veszik magukra a köpenyt. Ne áltassuk magunkat, bizony, jócskán akadnak, akik semilyen belső kényszernek, a hivatásérzet legparányibb jelének sem enged­tek, amikor bekopogtak egy ke­reskedelmi vállalat munkaügyi osztályára. Ellenkezőleg! Sok fia­tal azért választotta kereseti forrásnak az eladást, mert má­sutt, más pályán nem érvénye­sült. Tanulmányi eredményei miatt például kénytelen volt le­mondani egyetemről, főiskoláról. Vagy: az általános iskolában semmihez nem érzett különösebb kedvet, s szülei vagy nevelői erre a pályára irányították. Netán: gyengécske diáknak bizonyult, ám egyes kereskedelmi szakmák­ban — tekintettel az évek óta szinte változatlan munkaerő­­hiányra — jóval elnézőbbek a ta­nulók megválogatásánál, mint másutt. Az sem titok, hogy a boltokban szűken mérik az anyagiakat. Két­ségtelen, hogy az elmúlt években történt egy s más a kereskedelem dolgozói keresetének növelésére, de más — elsősorban ipari — szakmákkal összehasonlítva, az eladás aligha tartozik az irigyelt munkakörök közé. Arról nem is szólva, hogy napjainkban már a gyárak és üzemek többsége sza­bad szombattal, korszerű mun­kásszállóval, 44 órás munkahéttel, sok egyéb juttatással igyekszik vonzóvá tenni magát. Ebben a versenyben — sajnos — kereske­delmi vállalataink bizony alul­maradnak. Mindez természetesen nem mentség, legfeljebb magyarázat. Szakszervezetünk és lapunk is egyértelműen az udvarias, figyel­mes és szakmájukat lelkiismere­tesen gyakorló kereskedők — el­adók és boltvezetők — népes tá­borát kívánja gyarapítani. Ezért hirdetjük: a túlnyomó többséget kitevő, hivatástudatból a pult mö­gé került kereskedelmi dolgozók szép és megtisztelő kötelessége, hogy környezetükben ne tűrjék meg a lelkiismeretlenséget, a vá­sárlók megkárosítását, a jó keres­kedők írott és íratlan szabályai­nak megsértését. Rájuk, az el­adás szépségeit, a kereskedelmi munka megannyi vonzó vonatko­zását ismerő többségre alapítjuk reményünket, hogy — miként az elmúlt évek kétségbe nem von­ható, örvendetes fejlődése is iga­zolja — a hivatás szeretete végül is felülkerekedik valamennyi üz­letben, s megteremti azt a ma még több helyen hiányzó jó lég­kört, amely nélkül a szó igazi, szép értelmében nem lehet ke­reskedni. Pedig: a kereskedés is nagyon szép szakma, nemes hivatás. Ab­ban sem különbözik véleményünk a Népszabadságétól, hogy érde­mes szeretni. Sőt, kell szeretni!

Next