Mérleg, 1990 (34. évfolyam, 1-3. szám)
1990-01-01 / 1. szám
A Kereskedelmi Szakszervezetek Szövetségének Szolgáltató hírlapja Ára: 5 forint, 1990. január XXXIV. évfolyam Bizonytalan átmeneti korunk egyik tipikus jelensége az, amit szakszervezeteink tanúsítanak, amikor ki kell nyilvánítani álláspontjukat a rohamosan közelgő országgyűlési választásokról. Odáig már minden szakszervezet eljutott, hogy érdekkifejezésének tartalmát meghatározva függetlenítse magát államtól, régi típusú politikától, de ugyanakkor mindenki tudja, a politikai küzdőtérre ki kell lépnie, színt kell vallania (ha másképp nem: szurkolóként, szimpatizánsként). Az igaz, hogy a szakszervezetek a gazdasági érdekek hordozói, de az is tény, hogy tagjai „zoon politikon "-ok, azaz társadalmi lények, akiknek létét alapvetően a társadalomban elfoglalt helyük határozza meg, tehát elsődlegesen politikai érdekeikben kell keresni állásfoglalásaik indokait. Hiszen a nagy pillanatban, ott a szavazófülkében, a szakszervezeti tag állampolgárként fog szavazni. Az egyéni meggyőződés, sőt a szimpátia fogja eldönteni, hogy kit (kiket) fog kihúzni a listáról, kinek (kiknek) szavaz bizalmat. Ezért a bizalomért a mai pártok akár ölre is mennek, nyugodtabb időkben sem lesznek „csendesek a hajnalok”. Ám mégis ők foglalnak helyet a parlamentben, ők fognak dönteni az ország sorsáról, ezért hát a szakszervezeti tag állampolgárként abba kíván beleszólni, hogy ki(k) képviselik a döntéseken érdekeit (nehogy felülkerekedjenek egyes erőteljes szervezeti, sőt állami érdekek). Természetes igény, hogy a szakszervezetek, mint a munkavállalói érdekek képviselői önállóan (és nemcsak tagjaikon keresztül) szeretnének helyet kapni a parlamentben, ők is szeretnének részt venni a sorsválasztásban, ezért helyet kérnek a politikai arénában is. Igen ám, de a parlamenti helyek igen kis része képződik pártoktól függetlenül és ezért a kevés számú helyért is elsősorban politikai alapon folyik a harc. Valószínű, hogy az egyéni jelöltek között legalább akkora lesz a csata, mint a pártok között. A szakszervezeti érdekképviselet gazdasági érdekek képviselete, kész öngyilkosság lenne ezt a gazdasági érdekalapot felcserélni politikai érdekalapra. Egyrészt akkor a szakszervezet ismét politizálódik, holott éppen most építgeti függetlenségének garanciáit. Másrészt ezt a, némely párthoz képest jól megszervezett szervezetet a politikai harcok szétmorzsolják, feldarabolják, gyakorlatilag eltűnne a gazdasági érdek kifejezésének lehetősége. Mi tehát a teendő? A kétkamarás parlamentben a második kamarában törvényesített helyünk lett volna, tehát „ez a hajó már elúszott". Ma már egyetlen párt sem akarja (vagy súlyában nem elég erős) a kétkamarás parlamentet, így hát a munkavállalók érdeke nem kap önálló képviseletet. Jelenleg az egyetlen járható út — ha csak nem akarunk választási párttá szerveződni, ami meglehetősen merész terv —, ha a szakszervezetek együttműködnek a számukra „legszakszervezetibb" pártokkal, és így próbálják a munkavállalók érdekeit kifejező képviseletet biztosítani. Természetesen egyéni képviselőket lehet indítani, támogatni, de ez mégsem ugyanaz, mintha a jelölt egy bizonyos szervezetet képvisel, egy bizonyos szervezet „színeiben indul”, így hát marad az együttműködés! Van a dolognak egy másik, igen fontos oldala: a szakszervezeti tagok száma (minden híresztelés ellenére), olyan magas, hogy nagy hibát követ el az a párt, amelyik ezt nem használja ki. Azaz: a legszervezettebb tagságot biztosíthatja magának, ha a legkecsegtetőbb programot tudja felmutatni, és ehhez megnyeri a szakszervezeti tagságot (akár a szakszervezetek szövetségein, az egyes szakmák szakszervezetein keresztül) — hiszen ezzel politikai súlya is nő. Az együttműködés létrejöttéhez pedig az szükséges, hogy a szakszervezetek tudjanak választani a párt-étlapról, hogy az együttműködés ne elhamarkodott kényszercsatlakozáson alapuljon. Várjuk hát a pártok szándéknyilatkozatait ! Rózsáné dr. Lupkovics Mariann Szakszervezetek a politikai arénában Tudunk-e választani a „párt-étlapról”? 14