Mérték, 1992 (1. évfolyam, 4-14. szám)
1992-11-01 / 9. szám
Bodor Pál szerint Hankiss Elemér útja járhatatlan ( ^ Fenákel Judit: Frauen in Osteuropa (5. oldal) _______| a demokratikus baloldal hetilapja (7. oldal) A szittyáktól az Európaházig (8. oldal) Főszerkesztő: Jovánovics Miklós Pallagi Ferenc Népítéletek Már megint a nép! Jön, megy, ítél, ha kell, tapssal, ha kell, fütyüléssel, azzal az arany szájával, a szent kezeivel, zászlókkal, transzparensekkel, darutollal, paripásan. Én meg csak nézem, hogy milyen jól csinálja. Mert mindig csak nézem, soha nem vagyok ott. Ülök a tévé előtt, álldogálok az utca túlfelén, tisztes távolból, hogy bele ne keveredjek, és sajnálom azokat akik belekeveredtek. Mert én soha. A barátom se, a rokonom se, a kollégám se. Mások, mindig mások a nép. Van, hogy csodálkozom is, miért nem vagyok én nép, ha egyszer megvan hozzá minden adottságom. Tudok fütyülni, tapsolni, oda is ütnék néha, szidnám azt a jó édesanyját neki! - és mégsem. Mert azt hiszem, hogy a dolgokat úgy kell elintézni, ahogyan azt a nagykönyvekben megírták. Higgadtan, nyugodtan, kulturált emberekhez méltóan. Pedig egy ideje már tudom, hogy azokat a nagykönyveket kevesen olvassák, sőt az is felvetődik bennem olykor, hogy hülyeségek vannak beléjük írva. Vagy legalábbis itt, ezen a tájékon nem érvényesek azok a megállapítások, így kell, hogy legyen, különben mindenki megragadta volna azt a kínálkozó alkalmat, hogy a három évvel ezelőtti kezdet egy modern, demokratikus ország létrejöttéhez vigyen, s ne a Balkánra, a mocsok politikai birodalmába, ami felé most menetelünk. A kommunizmus a hatalmat most birtoklók különösebb személyes erőfeszítései nélkül szíveskedett megbukni, a Nagy Szovjetunió előzékenyen térdre ereszkedni, a láger velünk együtt inogni méltóztatott, az ellenzék megegyezett a játékszabályokban, mi választottunk egy jólesőt, s rögvest hozzá is láttunk az Új Világ felépítéséhez. Megvitattuk, jó bőven, már az új parlament első ülésén, hogy környezetvédelmi vagy környezetügyi legyen-e az a bizottság, amely azóta sem csinált túl sokat a környezet védelmében, elkülönítettük a svájcisapkát a Szent Koronától, paktumoztunk, pfujoltunk, három nap, három éjjel vetettük a költségeket, blokádkodtunk, ablakból integettünk, elhatárolódtunk s más egyéb fontos dolgokkal szórakoztunk, de a nép folyton közbeszólt. Enni akart, sőt afelől is érdeklődött, hogy holnap mit eszünk. Néha tüntetett, sztrájkolt egy kicsit - de igazán nagyon illedelmesen -, és várt. S már az elejétől kezdve voltak akik gondoskodtak a szórakoztatásáról: hol torgyánkodtak neki, adta lobogósan, egészen a Blama Napjáig, hol szocdem szakadást játszottak a Dohány utcai dohányon, újabban csurkálkodni divat, puccosan, parádésan, kommunistát zabálva, világban kutálva, kicsit zsidózva, nagyon magyaron, életveszéllyel, kirekesztéssel, kardosan, sisakosan. A nép meg szórakozik. Már az a része, amelyik kedveli az efféle mulatságokat, de mint látjuk, egyre többeknek jön meg a kedvük a hacacáréhoz. Már nem csak ötvenhat talonba tett hősei dühösek, ha rendszerváltásról esik szó, már nem csak ők vonulgatnak golyóütötte mentéiket, megperzselt zászlóikat mutogatva, mint egykor, a kiegyezés után a járadékkal megalázott, konya bajszú 48-as honvédek. Velük megyen a keresztény nemzeti ifjú, bakancsosan, bőrfejjel, velük üvölt heccből, buliból a röplaposztogatni kirendelt határőr, a joviális polgár, gyermeke karját rángatva, a háziasszony cekkerével, benne az a rohadt drága krumpli, de zabálni azért muszáj. Egyre többen van a nép! Mi meg csak nézzük a tévéből, álldogálunk az utca túlsó felén - vigyázva, hogy bele ne keveredjünk, szomorkodva, hogy mi soha nem lehetünk ő -, és úgy teszünk, mintha nem értenénk az egészet. Elhatárolódást várunk azoktól, akik nem tehetik ezt meg. Tisztességről, erkölcsről, európai normákról beszélünk azoknak, akik a szavazatok, a parlamenti erőviszonyok, a választási esélyek nyelvén értenek csak. Azt hiszi bárki is, hogy Antall úr nem tudja, mit jelent a szélsőjobb? De tudja. Fél is tőle, de ízléséhez, politikai eszméihez sokkal közelebb áll az, mint bármi más, ami a legkisebb mértékben is liberális vagy akárcsak rózsaszínű. Félő a Csurkától, a bőrfejűektől, a tagjait próbálgató mocsok Magyarországtól, hogyne félne. De még ennél is jobban fél, attól, hogy pártja szakadásásával kisebbségben marad, hogy teret kell engednie másoknak, akik folyton szabadságról beszélnek, mikor szerinte rend kellene, akik európáznak, pedig neki szebben zeng Imre herceg szűzi lilioma. Antall fél, és hisz. Hisz önmaga karizmatikus erejében, abban a hiányban, ami mögötte van. Reménye, hogy nélküle nincs jobboldali egység, így őt még a Csurka is meg akarja őrizni. És most ez még így is van. Most még szükség van rá, mert mögötte senki nem elég erős. De erősödik, keményedik az a szárny, amely - lehet, hogy már nem is soká - korántsem lesz olyan urasan kényes, mint a jelenlegi miniszterelnök, ha elérkezettnek látja a leszámolás óráját. Ez a szélsőséges csoport jobban tudja, hogy mi történik az országban, hogy miféle elégedetlenségek gyűlnek, mint Antallék, de jobban tudják mindezt a parlamentben, pártokban politizáló szocialistáknál, liberálisoknál is. Hiszen az utca máris az övék. Azok, akik nem szoktak a nép lenni, kimentek egyszer sétálni a Parlement elé, virágot vittek, gyertyát gyújtottak, nevettek és örültek egymásnak, aztán elballagtak haza, mondván: megmutatták, most már tudhatják. De nem tudják. Az utca azóta sem üres. Antall a sorsnak feszített homlokkal, komikus és drámai pózokkal játssza - nem játszhat mást, ez van rá kiosztva - a tragikus hőst. Bukása nyilvánvaló, a közönség máris füttyög olykor, csak a zsöllyék csendesek egyelőre, de ez veszélyes is. Egy hiú ripacs azt hiheti, hogy ha neki bukni kell, vele kell bukjon az egész darab. A színen pedig mi vagyunk. Mienk a díszlet, mi vagyunk a súgó, s ha a politika dilettánsai nem tolakodnának folyton előre, kiderülne az is, hogy mi játsszuk a főszerepeket is. Már ha még mindig ugyanaz a darab megy, amit három éve elkezdtünk. Folyik a hezitálás, hogy kell-e népfront a szélsőjobb ellen vagy nem. Úgy látom, senki nem akarja. A kormánykoalíció centruma azért nem, mert akkor el kellene szakadni a saját szélsőségeseitől - és persze az ő szavazataiktól -, az ellenzék azért nem, mert nem döntötték még el, közülük ki a jövő pártja. A liberálisok attól félnek, hogy a győzelem küszöbén kellene a konc egy részéről lemondani a szocialisták javára, a szocialisták azért nem, mert nem szeretnének megtűrt vendégként a pad végén kuporogni. Egyikük a népszerűségi indexekben hisz, másikuk az időközi választások eredményeiben. Csak abban nem hisz senki, hogy itt tényleg baj van. Illetve nagy baj lesz, ha még sokáig azt hiszik, nincs semmi vész. Orvosmeteoro lógia Médiapatt Beállt a patthelyzet médiaügyben. A kormány elnököket akar cserélni, az ellenzék előbb törvényt szeretne, hogy az új elnökök ne mészárolhassák le ellenőrzés nélkül a stábok felét A kormány úgy gondolja, hogy ha sikerül a csere, akkor egy vidám ország mosolyog majd rá a képernyőről. Pontosan tudjuk majd, hogy örömeinket kinek köszönhetjük. Az ellenzék egynémely pártja azt gondolja, hogy ha sikerül a közszolgálati médiumok pártsemlegességét megőrizni, akkor mindenki tudni fogja, hogy a kormánytól beteg az ország. Mindkét elképzelésben van némi igazság - csak nem a teljes. Mert az országról szerzett benyomásaikat ugyan részben a képernyőről szerzik az emberek, de megátalkodott pragmatisták lévén fontosabbnak tartják azokat a benyomásaikat, hogy van-e állásuk, fizetésük, a pénzért mit lehet kapni a sarki boltban, hogyan és mennyiért lehet közlekedni, ha megbetegszik valaki a családban, ki gyógyítja, s mennyiért kapja a gyógyszert, meg kell-e keresztelni a gyereket, ha jó iskolába akarják járatni, nem árt, ha ennek érdekében a szülők a templomban is megesküsznek, aztán minden évben ki kell tölteni a jövedelemadó-bevallást - nemsokára a vagyon után kíváncsiskodó űrlapokat is -, meg néha ruhát is kell vásárolni, bútort javíttatni és minden hónapban muszáj kifizetni az egyre nagyobb villanyszámlát, sátoros ünnepeken illik egy komolyabb étterembe elvinni az asszonyt és a gyerekeket - és így tovább. Ki tudja, miért, az emberek valahogy nem a képernyőkről szerzik be az élettapasztalataikat. B. L. A tartalomból: Nemes László: Tulajdonképpen semmi? 2. oldal Vámos Miklós: Pro Pátria 2. oldal Veszélyben a köztársaság? 3. oldal Szántó Péter: Napóleon és a haleleség 3. oldal Molnár H. Lajos: Külön sztrapacska 4. oldal Major Árvácska: Egy szál gyertya a birkózófejűekért 6. oldal Hazafi József: Rokonok ’92 10. oldal Beke György: Képviselők és szenátorok Bukarestben 11. oldal Fehér Klára novellája: Lámpaernyők 13. oldal Saáry Éva: Karavánok nyomában 17. oldal Szászi Júlia: Salzburgi anziksz 19. oldal Fodor Sándor: Bivaly 20. oldal Hegedűs Géza: Olvasólámpa 23. oldal Burjánzó városok Gazdasági szakírónk, Szekeres József ezúttal a városok több ezer éves fejlődését veszi szemügyre. Hogyan lett az agóra köré tömörülő poliszból húszmilliós, levegőtlen, maffiáktól félő megapolisz?Egy példa:India3119 városából mindössze nyolcban teljes a szennyvízelvezetés. (9. oldal) Rökkönzések Rökk Marika hatvan év múltán ismét pesti színpadon. Munkatársunk, Vadas Zsuzsa az Operett Színház minapi premierjén nézett körül: mibe öltöztek a hazai és külföldi notabilitások a Marica grófnő parádés bemutatója alkalmából ? Mit mond a hetvenkilenc éves primadonnáról két partnere: Bessenyei Ferenc és Kibédi Ervin? (21. oldal) Szavak• •Össztűzben Félek, hogy a szavak fellázadnak, odahagyják a szótárak elegáns rendjét, az újságlapok zaklatott hasábjait, a szónoki emelvényeket. Mindezt Bálint György megálmodta már egyszer, zseniális publicisztikájában, A szavak felkelésében adva hírt a fenyegető veszedelemről. A televízióval azonban még nem számolhatott, a szavak vészes ellehetetlenüléséről még nem volt olyan karnyújtásnyira közeli élménye, mint nekünk. Nézem, hallgatom például a pedagógus pártalvezért, a lakitelki alapítót az Össztűzben, ahogy prófétai mosollyal és gesztusokkal csendre inti tapsoló híveit. Mindenki által ismert szavakat használ, például azt, hogy „kirekesztés”. Ami szerinte nincs, aki ilyet gondol, az vagy ostoba, vagy nem tud olvasni. Mert a kirekesztés gondolata meg sem fordul a kormányzó párt ideológusainak fejében. Ilyen aztán igazán nem található abban a bizonyos sokat vitatott tanulmányban. Amit természetesen szándékosan félremagyaráznak. Na most, vagyunk néhány tíz-, de talán néhány százezren is, akik szinte mást sem találunk ebben a jeles dolgozatban, mint egy - soha nem volt „genetikailag” tiszta magyarság harcos védőbeszédét. S ha eme (nyilvánvalóan homogénnek képzelt) magyarság, meg persze az ő pártja odavész, akkor Róma eldől, és rabigába görbéd. Most akkor kirekesztünk, vagy mégse rekesztünk ki? A „szeretetről” is szó esett ebben az Össztűzben. Amiről egy miniszter úr állítólag oly szívhez szólóan beszélt valamilyen nyilvános alkalommal. (Bezzeg erről nem számolt be az i gaz sajtó.) Lehet, hogy a köztársasági elnök is a szeretetről kívánt szólni október 23-án ott, a Parlament előtt, a szeretetről, a türelemről és megbocsátásról - neki ugyanis van mit megbocsátania. Más miniszter és képviselő urak, akik tehát olyan fontosnak tartják a szeretetet és a türelmet, újabb és újabb igazságtevési procedúrákba szeretnék hajszolni az országot. A köztársasági elnök tehát ne beszéljen, majd fújolnak néhányan, akik el sem titkolták, ki a vezérük a szeretetben. Antiszemitizmus? Ugyan, kérem, hogy kerül ez ide? Hiszen a prófétalelkű alelnök is milyen jóban volt annak idején a szomszéd Schwartz nénivel. Lehet, hogy gyerekként még nem tudta, de mint politikusnak már illett volna megtanulnia, hogy az auschwitzi krematórium négyszögletes kéményén füstté lett megannyi Schwartz néninek mind volt egy jó szomszédja. Ami egyetlen másodpercre sem akadályozta a kakastollasokat és a nyilasokat, hogy Eichmann szerelvényei a megadott menetrend szerint percre induljanak a végállomás felé. Szóval antiszemitizmus sincs, csak úgy véletlenül kerültek árpádsávosok a Kossuth térre. Nekem ugyan van egy sanda gyanúm. Ezeknek az uraknak és hölgyeknek a többsége pontosan tudja, melyik szó mit jelent, csak úgy érzékelik, nincs itt az ideje annak, hogy azt mondják, amit gondolnak. Még álcázni kell. Ott van az a fránya külföld, közben a szomszédokkal, a tengerentúl azzal a Lantossal, idehaza meg itt virul a liberális (sőt helyenként magát még baloldalinak is deklaráló) sajtó. Meg az is kiderült, hogy a túloldalon szintén vannak felvonuló tízezrek. Tehát: vigyázni kell! Még?! (bernáth) Kedves olvasóink! Szerkesztőségünk és kiadóvállalatunk új helyre költözött! Címünk: 1134 Budapest, Kassák Lajos u. 78. Telefon: 149-0791,140-9964,120-3474