Mérték, 1992 (1. évfolyam, 4-14. szám)
1992-09-27 / 4. szám
1992. szeptember 27. MÉRTÉK NAPTÁR Önmegőrző titok Ambrózy Denise beszélget Papp Oszkár szabadkőműves nagymesterrel A történelem kezdetei óta rejtélyes embereknek tartották a kőműveseket. Munkájuk nemcsak fizikai törvényeket foglalt kőbe, hanem szakrális tevékenységnek is számított. Előjogokat élveztek, kiváltságleveleket kaptak, s mindenütt, ahol várat, palotát, dómot emeltek, a szerzett tudást megillető titokzatosság övezte őket. A 17. századi Európában már nemcsak szakmabeliek kérték fölvételüket a kőművesek társaságaiba, hanem olyan férfiak is, akik a filozófia, a művészet, a természettudomány iránt vonzódtak. A londoni Almafa fogadó különtermében 1717-ben megalakult az első szabadkőműves társaság. Tagjai polgáremberek voltak, akik már régóta rendszeresen találkoztak. Azt kívánták, hogy dogmák és tekintélyelv helyett józan ész és emberiesség kormányozza a világot, testvéreknek tartották magukat, asztaltársaságaikat páholyoknak nevezték. Az első magyar páholy 1774-ben alakult Pozsonyban. Azóta több követte. Kivétel nélkül minden parancsuralmi rendszer betiltotta a magyar páholyokat, s azok minden betiltást túléltek. - Most alig négytucatnyian vagyunk - mondja Papp Oszkár festőművész, a magyar Nagy Oriens Nagypáholy nagymestere. - 1920-beli betiltása óta csak 1945 és 1950 között működhetett Magyarországon szabadkőművesség. Az alatt az öt év alatt több mint ezerháromszázan csatlakoztak a rendhez, közöttük Devecseri Gábor, Bernáth Aurél, Márffy Ödön, Ferenczy Béni, Zathureczky Ede, s szellemi életünk sok más nagyja. Ám azóta 42 év telt el, a régiek kihaltak. Elölről kellett kezdenünk. - Nem nehéz egy ennyire titkos társaságot újraindítani? Hiszen nem lehet propagálni, nincs mód toborzásra. Nem a titkosság miatt nehéz. A szabadkőművesség nem köteles rejtőzködni. Propagálhatja magát, toborozhat is. Angliában például a tévé közvetítette az eddig nagyon zárt, nagyon tradíciótartó Angol Nagypáholy konventjét. Amennyire én tudom, a szervezetek mind nyitottabbá válnak. A tehetős páholyok saját székházaikban működnek, címük a telefonkönyvekben olvasható. Egyébként 1950-ig nekünk is volt székházunk a Podmaniczky utcában. Természetesen semmilyen szervezet sem tárgyalja nyilvánosan társasági belügyeit; mi sem, ez elemi illem. Egyetlen konvenciónk tekinthető titoktartási törvénynek: a rend tagjai csak saját magukat fedhetik föl. Társaikat nem. Kinek-kinek magánügye... - Ezek szerint a szabadkőműves elmondhatja, hogy mi történik az összejöveteleken ? - Elmondhatja, ha akarja, és ha tudja. A szertartások forgatókönyvei nyomtatásban tanulmányozhatók. Mozart - aki szintén kőműves volt - színpadra vitte Tamino beavatását, Tolsztoj pedig megírta Pierre Bezuchovét, de még a szuggesztív művészi ábrázolás sem érinti a rítus hermetikáját. A szertartás tartalma ugyanis nem titkos, hanem közölhetetlen. - A „ titok ” tehát vigyáz saját magára, önmegőrző. De akkor hogyan jutnak birtokába a szabadkőművesek? - Sokéves tanulással fokról fokra nyernek beavatást az úgynevezett titokba. - Olyan lenne tehát, mint a matematika? Erős belső indíttatású emberek kitartó munkával elsajátított ezoterikus tudása? - Nem egészen. Az erős indíttatás, a kitartás valóban kell, de nem elég. A beavatás nemcsak fogalmi tanulás, hanem élmény is, a rítus hátterének, szerkezetének átélése. - És ez nem minden szertartásra igaz? Hát nem többrétegű-e minden rítus? Van egy külső réteg, amelyet különösebb átélés, hosszabb tanulás nélkül is felfogunk. A katolikus miséről például a kisgyerek is tudja, hogy ott Jézus áldozatának reprodukálása zajlik, de csak kevesekben válik misztikus élménnyé. Pontosan erről van szó. A szabadkőművesnek lépésről lépésre, fokról fokra kell feldolgoznia azt az építkezési, építői jelképrendszert, amelynek alapja egy genezismodell. A feldolgozás kettős: értelmi és átélési. A megértendő dolog lényege talán összefogható röviden, meg tudom osztani az olvasóval - az élményt nem. Központi szimbólumunk a templom. A rituálénak is centruma. - Tulajdonképpen mi a templom? Mi az oka, hogy minden kultúrának - még a szertartások között imádandó istent nem hívőnek is - van valamilyen temploma? - A válasz több felől közelíthető meg - én most csak az egyik irányra mutatnék. A templom azokban a régi, teljességigényű nagy kultúrákban, amelyekből a kőművesség, sőt valamennyi úgynevezett fehér testvériség származtatja magát, egyrészt közösségi tér, másrészt szimbolikus műalkotás. Gondolok itt az egyiptomi, a biblikus, a mezopotámiai, indiai s a többi kultúrára, ahol a templom megjelenik. Méghozzá közel azonos tartalommal. Akár Salamon templomáról olvasunk, akár a piramisokról vagy a ziggurabokról, mintha valamilyen közös őstudást tükröznének az erről szóló szent iratok. A templom mint jelkép a világegyetem felismert rendjének, éspedig keletkező, mozgó rendjének esztétikus leképezése. Egyben tere annak a kultikus cselekvéscsoportnak, amely a közösséget a kozmoszhoz, a világrend fölismeréséhez közelebb vezeti. Mindkét minőségében, bonyolult és áttételes módon, segít az embernek kézbe vennie világát. - Kézbe venni a világot? Nem túl nagy igény ez? Nem lesz így Bábel-torony a templomból? - A Bábel-torony agresszivitás-jelkép. Erről még beszélünk. Most a világ megismeréséről van szó. Minél jobb képet alkot az ember a világról, annál harmonikusabban illeszkedik hozzá, annál rugalmasabban alakítja értékrendjét az állandóan változó körülményekhez. Ilyen értelemben a megismerés nem uralmat jelent, hanem kapcsolatteremtést. Eldöntendő persze - s minden kultúra e kollektív döntés eredményét tükrözi -, hogy a világot rendezett, épülő, irányuló valaminek tekintjük-e, vagy véletlen halmaznak? Amelyik közösség az előbbire voksol, igyekszik megismerni világának nyilvánvaló és mélyebben rejtőző szerkezeteit, és felismeréseit hitelesen leírni. Mivel azonban a világ roppantul bonyolult, megfelelő jelképrendszer nélkül nem írható le. A templom egy, az embert és a világot tükröző közös jelkép. Kapcsolatteremtő jelkép. A szimbólumok tehát itt is arra valók, amire a tudományban: kezelhetővé teszik a megfoghatatlan dolgokat? - Úgy van. Szerszám a világ megismerésére. Minden nagy kultúra ennek a feladatnak valamilyen sajátos oldalát munkálta ki. Valamennyi tartalmaz közös elemeket, s egyedieket is. Valamennyit érdemes érdeklődéssel és jóindulattal vizsgálni, hiszen nagy részük hozzájárult napjaink emberének világképéhez. Elemeik a szabadkőművességben is megjelennek. Mindez nem titkos, nem is elmondhatatlan. Az el nem mondható az, amit a szimbólumok takarnak - helyesebben, ami tanulással, beavatással és „önbeavatással” hozzáférhetővé válik általuk. ■— Van-e a szabadkőművességnek gyakorlati ambíciója is korunk társadalmában? - Hogyne lenne. Hagyományos feladatunk a tudomány, az emberbaráti tevékenységek támogatása. Hazánkban szabadkőművesek alapították a mentőszolgálatot, a mozgásgátoltak Mexikói úti intézetét. Elméleti munkánk gyakorlati célja a társadalometikai modell, az alapértékrend kialakítása mind újabb közösségek számára. Egyes országok páholyai érzékenyen reagálnak a napi politikai eseményekre is. Közvetlenül, testületként, s közvetve, befolyásos páholytagok által a józan, emberarcú demokráciáért küzdenek. (Az alkotmány megengedi, hogy a tagok politikai párthoz csatlakozzanak, ha a párt nem szélsőséges.) Mi azonban kisebb testület vagyunk, kevesebb hatalmunk van, ezért inkább az animátori szerepkörre törekszünk. Többre erőnk sincs - de fejlődésünkre is veszélyt jelentene. Minél közelebb jut ugyanis egy szervezet a haszonhatalomhoz, annál nagyobb a hibázás valószínűsége. Ezt az ellentmondást egész történelmünk mutatja. Törvényszerű ez? A szabadkőművesség sem tudja feloldani? - Egyelőre nem. Amíg elvekről van szó, nincs ilyen fenyegetés, ám a megvalósítás és megvalósulás agresszív elemeket hoz. A szervezet intézménnyé válik, veszít toleranciájából, éles határokat épít maga köré, azon belül gleichschaltol. Természetes, hogy minden élő szervezet, minden elkülönült létforma megvédi integritását, ami bizonyos agresszióval jár. Ez önmagában nem baj, amíg az agresszió korlátozott. A természet egyensúlyt tart. Az emberi közösségek azonban ritkán képesek rá, s annál kevésbé, minél több hatalomra tesznek szert. Ilyen értelemben agresszivitásszimbólum a Bábel-torony, mint a templom másik arca. Mint kultúránk valamennyi építményének másik arca. Az atommáglya-atombomba kettősség bombaoldala. Eszerint nem is lenne kívánatos, hogy a szabadkőművesség szélesebb körben elterjedjen hazánkban? - Hogyne lenne kívánatos. A szabadkőművesség nem kirekesztő. A baj az, hogy nehéz megfelelő módon terjeszkednie, hiszen most veti meg újra - sokadszor - működésének alapjait. Mint minden elitmozgalom esetében, itt is fontos az első csoportok, a grémium gondos megválogatása és „nevelése”. S ezzel válaszoltam az első kérdésre. A titoktartás nem feladatunk - megtartják azok magukat. A mi feladatunk: a világ nem titkos, hanem rejtett valóságainak megismerése, a világ lehető javítása. A szabadkőművesség kötelességekkel, állandó építőmunkával jár. Nem könnyű megtalálni a jó kőművesjelölteket. Tág körben végzett közvélemény-kutatásom alapján állíthatom, hogy mindenki mást. És persze többet. A legtöbbet azok várták, akiknek halvány elképzelésük sem volt a demokrácia működéséről (sem általában, sem konkrétan), de hát hiába, ez már csak így szokott lenni. Nekem, spécies, voltak kételyeim, hogy egy olyan országban, ahol mind ez idáig nem találták meg a könnyen nyitható tejfölöspohár titkát, sikerül-e a társadalom átalakítása, ámbár elképzelhető, hogy a két dolog között semmiféle összefüggés sincs. Másrészt meg hát muszáj volt demokráciát csinálni, mert a szocializmus, mint tapasztalhattuk, összeomlott, ráadásul éppen a fejünk felett, és nem azokat temette maga alá, akik építették, hanem azokat, akik laktak benne. Azt is be kell vallanom, hogy nekem nem voltak előzetes várakozásaim. Azt ugyan sejtettem, hogy nem lesz olyan, mint gyerekkoromban a vasárnap délelőtti tejszínhabos kakaózás a Művész kávéházban szüleim társaságában, de hát annak idején arról sem kérdeztek meg engem, hogy mit várok a szocializmustól. Úgy gondoltam, olyasféle dolog lesz ez, mint amikor egy orvos saját magán próbálja ki annak a gyógyszernek a hatását, amit felfedezett. Az emberek többsége tehát úgy érzi, többet várt, mint amennyit kapott, más szóval kevesebbet kapott, mint amennyit várt. Aminthogy az életben ez gyakran így van. Hogy csalódunk, ha összekeverjük a vágyainkat a lehetőségeinkkel. Nézzük akkor a legjellemzőbb téveszméket: 1.) Hogy most minden működni fog, ami a szocializmusban nem működött. Ehhez kiigazításként megjegyzem, hogy a szocializmusban minden működött valahogy, de semmi sem működött tökéletesen. Ami jól működött, az valószínűleg szabályellenesen működött, mert a szabályozó rendszer sem működött tökéletesen. A demokrácia azonban, amint ez igen gyorsan ki is derült, nem alkalmas a szocializmus hibáinak a kijavítására, aminthogy egy második házasság sem orvosság az elsőre. 2. ) Hogy most majd ötvöződnek a nemes magyar hagyományok a működő demokrácia tapasztalataival. Hát bizony, ez lenne a szép. De hogyan? Ezt meg senki se tudja. Mert összepárosítani csak azokat a dolgokat lehet, amik amúgy is össze akarnak párosulni. 3. ) Hogy most a magyarok összefognak. Össze is fognának, csak hát nem tudnak. Mert mindenki másképp gondolkodik, és a magyarok, ugye, nem szívesen engednek a másiknak. A magyarok azt szeretnék, ha mindig a másik engedne. 4. ) Hogy most majd segít Amerika. Hiszen mi megsegítettük Amerikát, rengeteget megspóroltak azzal, hogy nem kellett lerombolniuk a szocializmust, mi, ugye, elintéztünk egy egész világrendszert, a KGST-vel, a Varsói Szerződéssel és a Berlini Fallal egyetemben. 5. ) A demokrácia gazdagsággal jár. Ott van, példának okáért, Amerika. Persze, most. Most már kéne nekünk Amerika. De arra a száz évre, ami bennünket ettől elválaszt, senki se szeret gondolni. 6. ) Hogy a demokráciában senki se hazudik. Mert úgyis mindent megír az újság, és akit egyszer hazugságon érnek, az többé nem hazudhat. Ezzel szemben a demokráciában sokan hazudnak, az újság nem ír meg mindent, csak amit meg akar írni, azonfelül nagyon sok embert érnek hazugságon, de ez még távolról sem jelenti azt, hogy az illető nem hazudik majd újra (ez ugyanis ellentétes lenne az emberi természettel). Szóval mindebből kiderül: szeretnénk mi a demokráciát. Csak ne lenne olyan, amilyen. Inkább lenne olyan, amilyennek elképzeltük. Odze György Ki mit várt a demokráciától? Szavazás magyar módra Sajdik Ferenc karikatúrája 3