Mérték, 1992 (1. évfolyam, 4-14. szám)

1992-09-27 / 4. szám

1992. szeptember 27. MÉRTÉK NAPTÁR Önmegőrző titok Ambrózy Denise beszélget Papp Oszkár szabadkőműves nagymesterrel A történelem kezdetei óta rejtélyes embereknek tartották a kőműveseket. Munkájuk nemcsak fizikai törvényeket foglalt kőbe, hanem szakrális tevékenységnek is számított. Előjogokat él­veztek, kiváltságleveleket kaptak, s mindenütt, ahol várat, palotát, dómot emeltek, a szerzett tudást megillető titokzatosság övezte őket. A 17. századi Európában már nemcsak szakmabeliek kérték fölvételüket a kőművesek társaságaiba, hanem olyan férfiak is, akik a filozófia, a művészet, a természettudomány iránt vonzódtak. A londoni Almafa fogadó különtermében 1717-ben megalakult az első szabadkőműves társaság. Tagjai polgáremberek voltak, akik már régóta rendszeresen találkoztak. Azt kívánták, hogy dogmák és tekintélyelv helyett józan ész és emberiesség kormányozza a világot, testvéreknek tartották magukat, asztaltársasá­gaikat páholyoknak nevezték. Az első magyar páholy 1774-ben alakult Pozsonyban. Azóta több követte. Kivétel nélkül minden parancsuralmi rendszer betiltotta a magyar páholyo­kat, s azok minden betiltást túléltek. - Most alig négytucatnyian vagyunk - mondja Papp Oszkár festőművész, a magyar Nagy Oriens Nagypáholy nagymestere. - 1920-beli betiltása óta csak 1945 és 1950 között működhetett Magyarországon szabadkőművesség. Az alatt az öt év alatt több mint ezer­háromszázan csatlakoztak a rendhez, közöttük Devecseri Gábor, Bernáth Aurél, Márffy Ödön, Ferenczy Béni, Zathureczky Ede, s szellemi életünk sok más nagyja. Ám azóta 42 év telt el, a régiek kihaltak. Elölről kellett kez­denünk. - Nem nehéz egy ennyire titkos tár­saságot újraindítani? Hiszen nem lehet propagálni, nincs mód toborzásra.­­ Nem a titkosság miatt nehéz. A szabadkőművesség nem köteles rejtőz­ködni. Propagálhatja magát, toborozhat is. Angliában például a tévé közvetítet­te az eddig nagyon zárt, nagyon tradí­ciótartó Angol Nagypáholy konventjét. Amennyire én tudom, a szervezetek mind nyitottabbá válnak. A tehetős pá­holyok saját székházaikban működnek, címük a telefonkönyvekben olvasható. Egyébként 1950-ig nekünk is volt szék­házunk a Podmaniczky utcában. Természetesen semmilyen szervezet sem tárgyalja nyilvánosan társasági belügyeit; mi sem, ez elemi illem. Egyetlen konvenciónk tekinthető titok­­tartási törvénynek: a rend tagjai csak saját magukat fedhetik föl. Társaikat nem. Kinek-kinek magánügye... - Ezek szerint a szabadkőműves el­mondhatja, hogy mi történik az össze­jöveteleken ? - Elmondhatja, ha akarja, és ha tud­ja. A szertartások forgatókönyvei nyomtatásban tanulmányozhatók. Mo­zart - aki szintén kőműves volt - szín­padra vitte Tamino beavatását, Tolsztoj pedig megírta Pierre Bezuchovét, de még a szuggesztív művészi ábrázolás sem érinti a rítus hermetikáját. A szer­tartás tartalma ugyanis nem titkos, ha­nem közölhetetlen. - A „ titok ” tehát vigyáz saját magá­ra, önmegőrző. De akkor hogyan jut­nak birtokába a szabadkőművesek? - Sokéves tanulással fokról fokra nyer­nek beavatást az úgynevezett titokba. - Olyan lenne tehát, mint a matema­tika? Erős belső indíttatású emberek ki­tartó munkával elsajátított ezoterikus tudása? - Nem egészen. Az erős indíttatás, a kitartás valóban kell, de nem elég. A beavatás nemcsak fogalmi tanulás, ha­nem élmény is, a rítus hátterének, szer­kezetének átélése. - És ez nem minden szertartásra igaz? Hát nem többrétegű-e minden rí­tus? Van egy külső réteg, amelyet kü­lönösebb átélés, hosszabb tanulás nél­kül is felfogunk. A katolikus miséről például a kisgyerek is tudja, hogy ott Jézus áldozatának reprodukálása zaj­lik, de csak kevesekben válik misztikus élménnyé.­­ Pontosan erről van szó. A szabad­­kőművesnek lépésről lépésre, fokról fokra kell feldolgoznia azt az építkezé­si, építői jelképrendszert, amelynek alapja egy genezismodell. A feldolgo­zás kettős: értelmi és átélési. A megér­tendő dolog lényege talán összefogható röviden, meg tudom osztani az olvasó­val - az élményt nem. Központi szim­bólumunk a templom. A rituálénak is centruma. - Tulajdonképpen mi a templom? Mi az oka, hogy minden kultúrának - még a szertartások között imádandó istent nem hívőnek is - van valamilyen temp­loma? - A válasz több felől közelíthető meg - én most csak az egyik irányra mutat­nék. A templom azokban a régi, teljes­ségigényű nagy kultúrákban, amelyek­ből a kőművesség, sőt valamennyi úgy­nevezett fehér testvériség származtatja magát, egyrészt közösségi tér, másrészt szimbolikus műalkotás. Gondolok itt az egyiptomi, a biblikus, a mezopotámiai, indiai s a többi kultúrára, ahol a temp­lom megjelenik. Méghozzá közel azo­nos tartalommal. Akár Salamon temp­lomáról olvasunk, akár a piramisokról vagy a ziggurab­okról, mintha valami­lyen közös őstudást tükröznének az er­ről szóló szent iratok. A templom mint jelkép a világegye­tem felismert rendjének, éspedig kelet­kező, mozgó rendjének esztétikus leké­pezése. Egyben tere annak a kultikus cselekvéscsoportnak, amely a közössé­get a kozmoszhoz, a világrend fölisme­réséhez közelebb vezeti. Mindkét mi­nőségében, bonyolult és áttételes mó­don, segít az embernek kézbe vennie világát. - Kézbe venni a világot? Nem túl nagy igény ez? Nem lesz így Bábel-to­­rony a templomból? - A Bábel-torony agresszivitás-jel­kép. Erről még beszélünk. Most a világ megismeréséről van szó. Minél jobb képet alkot az ember a világról, annál harmonikusabban illeszkedik hozzá, annál rugalmasabban alakítja érték­rendjét az állandóan változó körülmé­nyekhez. Ilyen értelemben a megisme­rés nem uralmat jelent, hanem kapcso­latteremtést. Eldöntendő persze - s minden kultúra e kollektív döntés ered­ményét tükrözi -, hogy a világot ren­dezett, épülő, irányuló valaminek te­­kintjük-e, vagy véletlen halmaznak? Amelyik közösség az előbbire voksol, igyekszik megismerni világának nyil­vánvaló és mélyebben rejtőző szerke­zeteit, és felismeréseit hitelesen leírni. Mivel azonban a világ roppantul bo­nyolult, megfelelő jelképrendszer nél­kül nem írható le. A templom egy, az embert és a világot tükröző közös jel­kép. Kapcsolatteremtő jelkép.­­ A szimbólumok tehát itt is arra va­lók, amire a tudományban: kezelhetővé teszik a megfoghatatlan dolgokat? - Úgy van. Szerszám a világ megis­merésére. Minden nagy kultúra ennek a feladatnak valamilyen sajátos oldalát munkálta ki. Valamennyi tartalmaz kö­zös elemeket, s egyedieket is. Vala­mennyit érdemes érdeklődéssel és jóin­dulattal vizsgálni, hiszen nagy részük hozzájárult napjaink emberének világ­képéhez. Elemeik a szabadkőműves­ségben is megjelennek. Mindez nem tit­kos, nem is elmondhatatlan. Az el nem mondható az, amit a szimbólumok ta­karnak - helyesebben, ami tanulással, beavatással és „önbeavatással” hozzá­férhetővé válik általuk. ■— Van-e a szabadkőművességnek gyakorlati ambíciója is korunk társa­dalmában? - Hogyne lenne. Hagyományos fel­adatunk a tudomány, az emberbaráti te­vékenységek támogatása. Hazánkban szabadkőművesek alapították a mentő­­szolgálatot, a mozgásgátoltak Mexikói úti intézetét. Elméleti munkánk gyakor­lati célja a társadalometikai modell, az alapértékrend kialakítása mind újabb közösségek számára. Egyes országok páholyai érzékenyen reagálnak a napi politikai eseményekre is. Közvetlenül, testületként, s közvetve, befolyásos pá­holytagok által a józan, emberarcú de­mokráciáért küzdenek. (Az alkotmány megengedi, hogy a tagok politikai párt­hoz csatlakozzanak, ha a párt nem szél­sőséges.) Mi azonban kisebb testület vagyunk, kevesebb hatalmunk van, ezért inkább az animátori szerepkörre törekszünk. Többre erőnk sincs - de fejlődésünkre is veszélyt jelentene. Mi­nél közelebb jut ugyanis egy szervezet a haszonhatalomhoz, annál nagyobb a hibázás valószínűsége.­­ Ezt az ellentmondást egész törté­nelmünk mutatja. Törvényszerű ez? A szabadkőművesség sem tudja feloldani? - Egyelőre nem. Amíg elvekről van szó, nincs ilyen fenyegetés, ám a meg­valósítás és megvalósulás agresszív elemeket hoz. A szervezet intézménnyé válik, veszít toleranciájából, éles hatá­rokat épít maga köré, azon belül gleichschaltol. Természetes, hogy min­den élő szervezet, minden elkülönült létforma megvédi integritását, ami bi­zonyos agresszióval jár. Ez önmagában nem baj, amíg az agresszió korlátozott. A természet egyensúlyt tart. Az emberi közösségek azonban ritkán képesek rá, s annál kevésbé, minél több hatalomra tesznek szert. Ilyen értelemben ag­resszivitásszimbólum a Bábel-torony, mint a templom másik arca. Mint kul­túránk valamennyi építményének má­sik arca. Az atommáglya-atombomba kettősség bombaoldala.­­ Eszerint nem is lenne kívánatos, hogy a szabadkőművesség szélesebb körben elterjedjen hazánkban? - Hogyne lenne kívánatos. A sza­badkőművesség nem kirekesztő. A baj az, hogy nehéz megfelelő módon ter­jeszkednie, hiszen most veti meg újra - sokadszor - működésének alapjait. Mint minden elitmozgalom esetében, itt is fontos az első csoportok, a grémium gondos megválogatása és „nevelése”. S ezzel válaszoltam az első kérdésre. A ti­toktartás nem feladatunk - megtartják azok magukat. A mi feladatunk: a világ nem titkos, hanem rejtett valóságainak megismerése, a világ lehető javítása. A szabadkőművesség kötelességekkel, ál­landó építőmunkával jár. Nem könnyű megtalálni a jó kőművesjelölteket. T­ág körben végzett közvéle­mény-kutatásom alapján állít­hatom, hogy mindenki mást. És persze többet. A legtöbbet azok vár­ták, akiknek halvány elképzelésük sem volt a demokrácia működéséről (sem általában, sem konkrétan), de hát hiába, ez már csak így szokott lenni. Nekem, spécies, voltak kételyeim, hogy egy olyan országban, ahol mind ez idáig nem találták meg a könnyen nyitható tejfölöspohár titkát, sikerül-e a társadalom átalakítása, ámbár elkép­zelhető, hogy a két dolog között sem­miféle összefüggés sincs. Másrészt meg hát muszáj volt demokráciát csi­nálni, mert a szocializmus, mint ta­pasztalhattuk, összeomlott, ráadásul éppen a fejünk felett, és nem azokat temette maga alá, akik építették, ha­nem azokat, akik laktak benne. Azt is be kell vallanom, hogy nekem nem voltak előzetes várakozásaim. Azt ugyan sejtettem, hogy nem lesz olyan, mint gyerekkoromban a vasárnap dél­előtti tejszínhabos kakaózás a Mű­vész kávéházban szüleim társaságá­ban, de hát annak idején arról sem kérdeztek meg engem, hogy mit várok a szocializmustól. Úgy gondoltam, olyasféle dolog lesz ez, mint amikor egy orvos saját magán próbálja ki an­nak a gyógyszernek a hatását, amit felfedezett. Az emberek többsége tehát úgy ér­zi, többet várt, mint amennyit kapott, más szóval kevesebbet kapott, mint amennyit várt. Aminthogy az életben ez gyakran így van. Hogy csalódunk, ha összekeverjük a vágyainkat a lehe­tőségeinkkel. Nézzük akkor a legjellemzőbb tév­eszméket: 1.) Hogy most minden működni fog, ami a szocializmusban nem mű­ködött. Ehhez kiigazításként meg­jegyzem, hogy a szocializmusban minden működött valahogy, de semmi sem működött tökéletesen. Ami jól működött, az valószínűleg szabályel­lenesen működött, mert a szabályozó rendszer sem működött tökéletesen. A demokrácia azonban, amint ez igen gyorsan ki is derült, nem alkalmas a szocializmus hibáinak a kijavítására, aminthogy egy második házasság sem orvosság az elsőre. 2. ) Hogy most majd ötvöződnek a nemes magyar hagyományok a mű­ködő demokrácia tapasztalataival. Hát bizony, ez lenne a szép. De hogyan? Ezt meg senki se tudja. Mert összepá­rosítani csak azokat a dolgokat lehet, amik amúgy is össze akarnak páro­sulni. 3. ) Hogy most a magyarok össze­fognak. Össze is fognának, csak hát nem tudnak. Mert mindenki másképp gondolkodik, és a magyarok, ugye, nem szívesen engednek a másiknak. A magyarok azt szeretnék, ha mindig a másik engedne. 4. ) Hogy most majd segít Amerika. Hiszen mi megsegítettük Amerikát, rengeteget megspóroltak azzal, hogy nem kellett lerombolniuk a szocializ­must, mi, ugye, elintéztünk egy egész világrendszert, a KGST-vel, a Varsói Szerződéssel és a Berlini Fallal egye­temben. 5. ) A demokrácia gazdagsággal jár. Ott van, példának okáért, Amerika. Persze, most. Most már kéne nekünk Amerika. De arra a száz évre, ami bennünket ettől elválaszt, senki se sze­ret gondolni. 6. ) Hogy a demokráciában senki se hazudik. Mert úgyis mindent megír az újság, és akit egyszer hazugságon ér­nek, az többé nem hazudhat. Ezzel szemben a demokráciában sokan ha­zudnak, az újság nem ír meg mindent, csak amit meg akar írni, azonfelül na­gyon sok embert érnek hazugságon, de ez még távolról sem jelenti azt, hogy az illető nem hazudik majd újra (ez ugyanis ellentétes lenne az emberi természettel). Szóval mindebből kiderül: szeret­nénk mi a demokráciát. Csak ne lenne olyan, amilyen. Inkább lenne olyan, amilyennek elképzeltük. Odze György Ki mit várt a demokráciától? Szavazás magyar módra Sajdik Ferenc karikatúrája 3

Next