Mészárosok és Hentesek Lapja, 1900. január-június (8. évfolyam, 1-26. szám)
1900-01-05 / 1. szám
2 Mészárosok és Hentesek Lapja. 1900. január 5. mert az ilyen testületbe foglaltak a távolságnál fogva nem élvezhetik az intézmény hasznait. (Most t. i. szörnyen élvezik, bár helyben találhatók!) Hogy pl. Schleswig Holsteinban 1893-ban 78 olyan ipartestület volt, a melynek kötelékébe csak 10 tag tartozott, s hogy ebben a tartományban átlag 27 az ipartestületi tagok száma; avagy, hogy fél század alatt némiképpen a közlekedés alkalmatosságai is kifejlődtek és Budapestről 5 óra alatt Bécsbe, 17 óra alatt Berlinbe lehet elmenni — arra aggódó iparbarátaink nem gondoltak. Ők a mi 300 ipartestületünk mellett rengeteg haladásnak vennék azt is, ha az új rend folytán Magyarországon legalább annyi általános ipartestület létesülne, amennyi szak (552) és rokon iparágak testülete (440) volt még Ausztriában is — már 1894-ben. Arra, hogy ötezerháromszáznál több ipartestületünk legyen, mint volt Ausztriában 1894-ben, gondolni is szédület. De nem az a fő hogy minél több ipartestületünk legyen, hanem az, hogy ami keletkezik, az jó legyen, czéljainak megfelelő, az iparosok érdekét védő, az iparfejlesztést előmozdító. Mert ez az, amit az eddigi ipartestületi szervezet nálunk nem tudott elérni. Hogy a mai szervezetnek mi a főhibája, azt a mi iparbarátaink (exposituráik ott vannak a kamarákban is) nem akarják elismerni. Ezért szívesen pepecselnek a régi halva született intézményen tovább ; felfrissítenék némi új sallanggal ; a varrásait felfestenék, kissé kieresztenék, hogy ne legyen oly szűk; a radikális orvoslásról, az új szabásról azonban nem akarnak tudni. Pedig hát mások által levezetett tanulságok is ösztökélhetnének erre, ha már a honiak elégteleneknek látszanak szemükben. A német birodalom ipartestületi intézményét az 1897. évi julius 26-iki törvénynyel módositották. Kurt von Rohrsscheidt Regierungsrath kivonatosan ismerteti ennek a törvénynek indokolását. Ebben olvassuk a következőket: »... Az általánosan kötelező ipartestületeket az ország bizonyos részein csak úgy lehetne megvalósítani, ha a legtöbb kerületre nézve a vegyes ipartestületek alakítása helyeztetnék előtérbe és a megteremtendő szervezetek túlnyomó részénél tagjaik szakma szerint való együvé tartozásának figyelembevételétől eltekintenénk. Az Ausztriában szerzett tapasztalatok azonban sürgősen tanácsolják, hogy letérjünk erről az útról. Ott csaknem kivétel nélkül az iparosoknak csak azon kötelező ipartestületei bizonyultak az eléjük tűzött czélok elérésére alkalmasaknak, amelyek tagjaik foglalkozásának közösségén (Berufsgemeinschaft) épültek föl és a tapasztalat a szervezett kézművesek nagy részének meggyőződésével egyértelműen nálunk is arra mutat, hogy a testület feladatai, nevezetesen a közszellem és a hivatásbeli tisztesség (Standesehre) ápolása, valamint a tanonczügy gondozása annál inkább számíthatnak teljességre, minél inkább találnak tagjaik már foglalkozásuknál és életviszonyaiknál fogva egyesülésükre és közös tevékenységükre szolgáló természetes alapot. Az egyenlő kézművesség gyakorlása önként indokolja az érdekközösséget, mely a résztvevőknek közös munkára való készsége tekintetében már természettől fogva nagyobb biztosítékot nyújt. A tanonezügy hathatós ápolása, aminek minden körülmények között a testületek fő feladatának kell lennie, teljes mértékben csak olyan társulásoktól várható, melyek ugyanazon kézművesség vagy legalább is rokon kézművesség mivelőiből kerülnek ki.« Tapasztalatokból levont igazságok ezek, melyeknek fölfedezésére nem kellene ugyan idegenbe fáradni, mert hát idehaza is akadtak, kik rátaláltak ; csakhogy a magyar ipar hivatásos védőinek is jobban imponál az, ami idegen igazság. Ez az idézet tehát nem fölösleges. Az ipartestületi működés hatékonyabbá tételeinek mik a föltételei: erre kíváncsi a kereskedelmi miniszter, aki fölismerte, hogy a törvényben eddig megállapított feltételek elégtelenek. És mit válaszolnak erre a hivatalos ipartudósok ? Azt, hogy a vegyes ipartestületi szervezet szent írás és hogy még több teendővel kell megterhelni az ipartestületeket. Igaz ugyan, hogy ipartestületi szervezeteink eddig is alkalmatlanoknak mutatkoztak a reájuk bízott hatósági teendők elvégzésére. De mi következik ebből? Az talán, hogy a tényleges szükségletnek megfelelő hatósági teendőket hagyjuk csak ipartestületiek kezén ? Világért sem. Ellenkezőleg: az következik, hogy szaporítsuk meg az ipartestületi hatósági teendőket. Vagy nézzünk egy másik szempontot. A vegyes ipartestünk nem váltak be, a megalakultak száma minimális, sőt egynémely megalakult testület nem is működik. Micsoda konklúziót kell ebből a tényből levonni. Talán azt, hogy a vegyes ipartestületek rendszerével föl kell hagynunk ? Dehogy ! Azt, hogy általánossá kell tennünk ezt a rendszert, talán épen egészen kötelező formában. Csak a szakosztályok alakítása dolgában tennének kivételt. De hát szakosztályokat az 1884. XVII. t.-cz. 125 §-a és az iparügyi miniszternek utasítás szerint eddig is lehetett szervezni. Hát szerveztek ? Az újabb időben alig egy párat. Nos, mit bizonyít ez ? Azt, hogy a szakosztályszervezet, mely önnállóan beszélhet, de önállóan semmit sem tehet, sőt saját vagyonával sem rendelkezhet szabadon, szintén egy be nem vált intézmény, amelyre, mai létfeltételei mellett, az iparosság boldogulását építeni nem szabad. A szakipartestületek alakításának szükséges voltát elismerte már az osztrák Gewerbe-Ordnung, melynek 106. §-a az ugyanegy, vagy hasonló mesterségek űzőiből alkotja az ipartestületeket. A badeni nagyherczegségi kormány pedig már 1845-iki informálódásai alapján jutott arra a szeggyődésre, hogy az ipari reformok kiindulási pontja, a szandpartestületekben keresendő A porosz kormány, melynek előterjesztése szolgált a német birodalmi Gewerbe-Ordnung ipartestületi szerveinek újabb módosítására, szintén a szakvpartestületek alapján építette föl az új rendet. Miért irtóznak minálunk tőle ? Mások a viszonyok, ez a rendes ellenvetés, de azért eddig senki sem mondta meg, mik azok a más viszonyok ? A nagyipart féltik tőle? De hiszen nagyipart teremthetnek a szakipartestületek is. Avagy mi hát a szövetkezetek egyik legfőbb czélja? A közös anyagbeszerző, termelő, értékesítő szövetkezeteket miért akarják az iparosokra radikálni? S ha akarják,miért nem adják meg a módot, hogy szakipartestületeik révén, ezeknek tekintélyével és támogatásával teremthessenek is ilyeneket? A szakosztályokra akarják a ezeket a feladatokat ruházni? Hiszen mikor a szakosztály akcióképessségét bénítja az általános ipartestületi vezetés s amikor egyik-másik szakosztálybeli érdekcsoportra való tekintettel, egy vagy több, más szakosztálybeliek vállalkozását csaknem mindig kénytelen az általános ipartestületi vezetés elejteni, ez lehetetlen. De ha minden iparcsoport önnállóan cselekedhetnék, s a vegyes ipartestületi vezetés nem volna úgynevezett közös és magasabb érdek, mely akcióját elvágja, akkor egy-egy szakció-Hirdetési rovatunkat lattunk olvasóinak becses figyelmébe ajánljuk.