Reggeli Hirlap, 1927. augusztus (36. évfolyam, 173-196. szám)
1927-08-20 / 188. szám
8 == A TITOKZATOS „HABSBURG ASSZONY“ „Habsburg asszomy“ vagy a&mk „ m® aste a bérévé** ’ Ismét egy „Habsburgasszony“ jelent meg Bécs látóhatárán, ezúttal nem „Habsburgi férfi“, mint négy évvel ezelőtt, amikor egy öreg házaló halála után kiderült, hogy az öreg nem volt más, mint „János főherceg“ rede „Orth János“ és nem is egy „Rudolf trónörökös“, mint aki nemrégiben Magyarországon merült fel, hanem ezúttal egy asszony, illetőleg kisasszony, aki titokzatos szavakba öltöztetve adja tudtul a világnak, hogy ő a Habsburg-házból való;; egy titokzatos, eddig teljesen ismeretlen Habsburgasszony... Meglátogattuk az újdonsült „Habsburgasszonyt“ a Bécs közelében levő Mödling melletti Vordebrühlben, ahol egy szép kis villában lakik, szemben azzal a villával, amelyben Marekék laknak, akiknek biztosítási csalási pere néhány hónappal ezelőtt az egész világot lázban tartotta. Csak egy kis rét választja el a két villát egymástól... Mödlingben és Vorderbrühelben mindenki ismeri a „Habsburasszonyt, dacára, hogy nem régen lakik ott mert hiszen csak másfél évvel ezelőtt költözött Lengyelországból Ausztriába. Mindenki ismeri bár ő senkit sem ismer, mert sohase mozdul ki villájából. Senki sem tudja, igazi nevét. A Franziska Dittner von Dittrichswaldau kisasszonyt mindenki csak ezen a különös néven ismeri: „a macskabárónő.“ Van t. i. három macskája: a Heinz, a Franz és a Tommy. Nagyszerű angóra macskák, és három kutyája: Lord, Nepp és Nelly. De amint az ilyen esetben mindig történni szokott, egyszerűen még húsz macskát költ a mödlingi nép a bárónő három macskájához és három kutyájához, csakhogy jogosultságot adjanak a már köztudatban átment névnek. ..macskabárónő“. A „macskabárónő“, vagyis a „Habsburgasszony“ a Vorderrühli Liechtenstrasse 5. sz. alatti villában lakik... a lajtás antik bútorokkal szépen van berendezve a bútorokat még lembergi lakásából hozta magával, mikor Lengyelországból másfél évvel ezelőtt kiutasították volt. Sok fáradtságba kerül, amíg rávesszük a bárónőt, hogy származásáról elmondjon valamit. „Neumarktban, Sziléziábanmost csehszilézia) születtem, — meséli mégis — 1868. március hó 10-én.“ Megmutatja az útlevelét, amelyben ezek az adatok szintén szerepelnek. „Anyám, amikor férjhez ment apámoz mindössze 15 és féléves volt és az én születésemkor tizenhat és félesztendős. Anyai nagyapám egy gróf volt. A házasságot Svájcban kötötték.. . Titkos házasság volt. Mihelyt Bécsben neszét vették a dolognak, kényszeritették agámat, hogy lépéseket tegyen a házasság érvénytelenítése iránt. A házasságot tényleg érvénytelenítették és agámnak el kellett hagyni az anyámat. Tíz éves voltam, amikor apám Nápolyban meghalt. Anyám 1916-ban halt meg. Apám nem volt tulajdonképen ausztriai, de magasrangú tiszt volt osztrák szolgálatban és vérrokona a császári családnak. A legjobb ifjúkori barátja volt a későbbi mexikói császárnak, Miksának. Anyám a házasság érvénytelenítése után újból férjhez ment egy ausztriai grófihoz és magasrangú tiszthez. Ebből a második házasságból szintén származott egy gyermek, féltestvérem, aki három évvel fiatalabb, mint én és aki jelenleg Peulában. Délamerikában, mint gazdag farmer él. Amikor, még Lengyelországban, összes családi ékszereimet ellopták volt, öcsém egy ideig haragudott reám, mert nem egészen igazságtalanul, azt állította, hogy tulajdonképen én is okozója vagyok a családi szerencsétlenségnek, — százatvenni at mi 11iárdnyi értékű ékszerről volt szó. — azért vádolt így, mert egy házi depóiból, ahol az ékszer eddig őrizetben volt, Lembergbe, a lakásomra hoztam az ékszereket. (Azelőtt az ékszerek a bécsi Depositen Bank egy fafejében voltak elhelyezve, ez a bank tudvalévően megbukott.) Azóta azonban, hogy az ékszerlopás történt, itt volt már nálam Mödlingben, látogatóban. Mindent elkövettünk, hogy a bárónő többet, illetőleg világosabban beszéljen, hogy neveket mondjon és világosan fejezze ki magát, ő azonban erre nem volt kapható, egyelőre nem akarja titkát vagy titkait elárulni, legalább is nem teljesen. Aztán tovább beszélt: „Anyámnál voltképen sohasem voltam hosszabb ideig, nevelőszüleimnél laktam mindig. Dittrichswalden név alatt írogattam is. Többek között egy könyvet írtam Erzsébet királynéról. Joggal állíthatom, hogy nagyon kedves embere voltam a királynénak, szeretett, anyai barátnőm volt. Néhány útjára is elkísértem volt így vele voltam Korfuban és Miramareban. A császárné és királyné nagyon-nagyon keveset beszélt és minden egyes szó amit sejtett, amit valakihez intézett, egy gyöngy volt, drága ajándék. Ferenc József császárral úgy érintkeztem, akár az agámmal. (Mödlingben az a kószabír is szálldogál, hogy a bárónő Ferenc József leánya. Persze ez csak kószabír, amit a bárónő nem erősít meg.) Gyámom a szüleim házasságának érvénytelenítése után Albori generális volt, akit maga Ferenc József császár nevezett ki gyámomul.“ „Most memoárjaimat írom, de memoárjaimban sem fogok világosabban beszélni származásomról, mint ahogy most önnel szemben beszéltem, mert egy szent eskü köt erre és az eskümet nem akarom megszegni“. A titokzatos „Habsburgasszony“ nem akart többet szólani. Vájjon ki fog-e derülni valaha féltve őrzött titka, származásának ködös rejtélye? G. J. dődik a szentelés. Miért nem jönnek már? Mit állnak odabent, mint a barmok? Ezek is kínozni akarnak engem? Ne várjatok csak! Végre már jönnek. Puffog a bocskor, nyöszörögnek a kosarak. Ó micsoda ételek! Kitágult szemmel megy a parasztok után, pedig nehéz a lába, süt, sajog, cipeli, mint valami gerendát. Egyre a kosarakat nézi, mereven, kolduló tekintettel. Véres verekedések járnak képzeletében. Még akkor is a kosarakat követi a tekintetével, amikor meg kell állania, hogy lecsavarja forró lábáról a rongyot. Babrál, piszmog lekuporodva. Egyszer csak azt érzi, hogy állnak fölötte. Fölnéz. Csakugyan. Körülállták őt a hosszúhajú parasztok, nagy körben és bámulnak rá. — Ezek most megfognak és megölnek engem, — riad meg és hogy ijedtségét leleplezze, rájuk förmedt: — Na, mit bámultok? Azok csak állnak, nem értik szavát, bámulnak csodálatos szelídséggel. Egyszer csak mintha megbátorodna, az egyik kilép a sorból, odasompolyog. Feltakarja kosarát, közvetlenül az orra előtt. — Mit akarsz? — csodálkozik, de már önkéntesen nyújtja kezét az ennivalók felé, szeme bódultan jár a sok álomszerű drágaságtól, izgatottságában nem tudta hova kapjon. Akkor már a többiek is odasompolyognak lassan-lassan, leteszik a kosarat eléje, egész koszorú veszi őt már körül. Mit akarnak ezek az emberek? Ez biztosan csel? Valamit akarnak? Vagy tán félnek, le akarják kenyerezni? Önkéntelenül kapkodja az ételeket és tömi magába, tenyérnyi darabokban rágja a húst, kenyeret össze-vissza, hogy könnye is kicsordul bele. Közben gyanakodva néz. De valami ismeretlen melegség vesz rajta erőt a ráragyogó szemektől. A csodálatos nagy tiszta tekintetek azt mondták neki: Tessék, tessék! Nem érti a dolgot. Hogy, hát ezek csak, úgy adnak? Csak úgy? Semmit sem kérnek érte. Nem érti. A szánalom, alázat, jóság már idegen fogalmak előtte. Csak valami furcsa nagy melegséget érez. Durva zsákvastag ing van ezeken az embereken barna ráncokban fonnyadt a nyakuk, de ilyenkor templomból jövet lelkesen ragyog a szemük, az imától, az énektől. — Honnan ennyi irgalmas jóság? Ennyi melegség ebben a durva, káromló hangsúlyu nyelvben. — Tessék, egyék, Isten nevével! — rakják elébe mindenüket boldogan és mosolyogva nézik, hogy falatozik. Egyszer csak azon veszi észre magát, hogy ő is köszönget, szívből nyiltan köszön mindent, mintha ezek az emberek őt nagyon-nagyon szeretnék. De miért, miért! Érthetetlen. Lám, az előbb is odaadta nekik fegyverét, kattogtatta, zörgette feléjük és ezek a csodálatos emberek nem ijedtek meg, úgy fogták meg a csövét, mintha sohasem láttak volna fegyvert. Hogy lehet, hogy ennek a gubás, bocskoros népnek éppen olyan öröm a Máriaikép, ima és ének, mint ez a hús, pálinka, meg a többi javak. Ebben a faluban csak annak a három nagyszakállú öreg szerzetes pópának szolgál mindenki, meg a Máriának. De honnan értette volna ő ezt? Csak érezte, míg sebe egyre jobban sajog, egyre jobban szédereg vele a világ, egyre inkább szívén érzi ezt a sok tiszta gyerektekintetet. Hát ezeket az embereket akarta ő bántani, kirabolni? Egy pillanatig felragyogott előtte az előző istentisztelet emléke, az ikonosztáz tűzfénye, honnan olyan szomorú, mégis túlvilági magasságok felé emelkedő ének sirt. Egyre jobban ébred benne a vágy, hogy valahogy odahajoljon ezekhez az emberekhez, akik testvérek. Láz borzongatja s a borzongásban folyton jobban rémlik felé a túlvilági ének. Óh, hát ezeket az embereket akarta ő megölni? Kérdezi magától egyre jobban szégyenkezve. Nagy nyugtalanságában talán földre vetné magát, ha már nem tartanak nagy jámbor kezek. Istenem, hát miért éltem? Mit akartam eddig? Egy istállóba viszik be, végigfekszik az alacsony odú zugában, nagy szuszogásokat őrlő zúgásokat hallani, egy tehén lehet oldalt a sötétben. A parasztok mind ott vannak körülről, kínálgatják, mert szenved. Kiüvegesedett szemmel ül. Óh, ha úgy tudna imádkozni, énekelni, mint előbb ezek az emberek. Próbálkozik. Közben véresebbnél véresebb képek bántják. Lázas verekedéseket lát, véres parasztruhát, nyöszörgő bárányt, felriad, törölgeti a forróságban hidegen csurgó homlokát. Felül, de csak nem múlnak a véres káprázatok. Újra egy véres paraszt fekszik előtte. Egy bárány sír emberi hangon. Istenem, mit akarsz velem? Kínosan vergődik, ordítani szeretne. Aztán halványodni kezdenek a képek. A sebláz meleg borzongatásai jönnek, csodálatos kellemesen süllyed el lassan körötte minden. Hangosan horkol a csendben. Valami, nagy határozatlan fénnyességre ébred. Mi az? Hol van? Mintha lángra lobbant volna körötte minden. Talán az Ikonosztáz kapui lángolnak előtte. No, a nagy fekete Mária kép is itt van a lábainál. Csillog-villog a gömbölyű ezüstszív. Óh, mennyi gyertya! És mennyien veszik őt körül. No, hisz az istállóban van, hosszúhajú parasztok tolongnak körötte meghajolva a gerendától. Hogy ragyog az arcuk a fényben, mely besugározza az odú minden zugát, szinte angyali világosság van. Óh, milyen boldog most ő, csak egyszer hozzájuthatna és elmondhatná mindezt. Mintha még mindig a szivén érezné a sok tekintetet. Határozatlan és testetlen örömök remegnek szivében. Angyali világosság van. Mintha egy fényes űrben lebegne. Énekelni kezdenek. Velük énekel, tisztán, kivehetően, mintha értené nyelvüket. Kicseng a hangja a kórusból, csengve szárnyal, fönn, fönn, magasan és tisztán, mint egy mindentől megszabadult lélek. Fehérszakállú papok jönnek füstölővel, csengetyű szól és lassan-lassan tömjénfelhők borítják el a fényességet, minden összekavarodik a fehéren világító ködben, csak messze-messze látni határozatlan lángolásokat. Aki azon az éjszakán elment az istálló mellett, örökös énekszót hallott belülről. A csodatevő Mária képét is elvitték már rég onnan, a szent papok is aludni tértek, de az odú sötétjében folyton csengett tisztán, magasan: — Óh, Mária miloszteva! Felülve énekelt az idegen, szemei csillogtak a sötétben, mindig lázasabban, lázasabban rajongott a hangja. Mind messzebb, messzebb hallatszott a falu csendjében: — Óh, Mária miloszteva! Másnap reggel azt beszélte a nép, hogy a Boldogságos Szűz az éjszaka ott járt az istállóban az idegennél. — Egy öreg nyavalyatörős asszony, aki éjfélkor szent földért ment a templom küszöbéhez csuporkájával, saját szemével látta, amint hosszú palástjával keresztülsuhant az udvaron. Látta, amint tűzesőben jött, sok-sok ragyogó szikra hemzsegett körötte. Egy nagy misekönyvön hozta a Jézuskát, épen olyan birsalmaalakú korona volt a fején, mint a templomi képen. Körötte angyalok suhogtak, tüzes kék ingekben, fénylett az ingük, mint a holdvilág, cifra faggyú gyertyákat hoztak kezükben. Arra is esküszik, hogy Szent Péter és Szent Icinád is ott jöttek a menetben, földet sepert a szakálluk és színarany füstölő meg kereszt csörgött a kezükben. — Mindjárt láttuk, hogy szent ember volt, — magyarázták a parasztok. — Talán maga az egyik apostol, — tünődözött az egyházfi, — hiszen éppen a múltkor beszélte Bazil atyuska, hogy szentek néha a földön járnak, koldusok alakjában. Nem csoda, ha este már azt követelte a nép a klastromi atyáktól, hogy papi díszben gyertyákkal hozzák ki a sebláztól kiszederjesedett holttestet. Aztán szekérre rakták, koporsóját beborították drága miseruhákkal. És énekelve vite ki a falu népe a hegyek közül a messzimesszi síkra, hol nagy hasas fellegek bolyonganak és napfoltok suhannak végig. Napokig vitték hangos énekszóval. Még egyszer csak a párás ég alján, mint egy tenger szélén felbukkantak a szent város hagymakupolái Sok-sok aranygomb egymás hegyén-hátán csillogva, mint a szappanbuborékok. Ott temették el a legnagyobb kolostor templomában a többi szent közé. kkögen sörlap Este a gyártelepen A nap leszállt. Köröskörül az emberi szenvedés is elcsendesedett. Némultan áll a nyár. Sötét van. Csak a hold terül szét az ágon, mint a pávamadár; szemkápráztatón, bőségesen. Ó, sugárzás! Én a munka fáradt gyermeke vagyok. Pihenni szeretnék. Pihenni. Most azonban mindannyiunknak harcolni kell! Harcolni a nagy kertvárosokért, ahol majd nyugodalmas házak mosolyog______nah . . . * Szerzőnek most megjelent kötetéből. Irtják az erdőt A hegy pereméről tekintek a völgybe. Tizenkét domboldal fekszik előttem s mindegyikről a favágók nehéz fejszecsapásait hallani... Irtják az erdőt. Irtják az erdőt és hirtelen megdobban aszívem. . . Valamikor ott volt az én állandó tanyám, ahol most már csak a kecskerágók piroslámpája ég. Onnan néztem a tarka felhőkaravánt! Onnan vágytam a messzeség felé! Onnan! Onnan! ahol most már csak a kecskerágók piroslámpája ég. VERSEK* Írta: SIMON ANDOR csalódott veréb a rádió mikrofonja előtt Vanzetti a park Monceauban Páris, augusztus 19. Nem igaz, hogy manapság nincsenek gyerekek. Az összes párisi kertek teli vannak velük. És a templomok előtt gondosan elkerített udvarok állanak a rendelkezésükre, ezel a felirattal: „Csak gyerekeknek!“ Ma délután a Parc Monceauban jártam. Régi, régi park, romokkal, szobrokkal, tóval és a tavon hattyúk, vadkacsákat vegyesen. Gyerekek paradicsoma. — A szegény gyerekeké. Mert a gazdag gyerekek most Dauvilleben lubickolnak. De nálunk a gazdag csemeték se élnek ilyen boldogan, mint itt a proletárok. Az öreg fák derekát a legizmosabb legény se tudná átölelni. A levegőt mintha az őserdőből hozták volna. Rigó az több látható, mint a mezőkön, mert itt az Állatvédő Liga védelme alatt állanak és a rigó tisztában van ezzel, éppen ezért nyugodtan szaporodik, fütyül és este bátran hunyja álomra szemeit, nem kell neki felelőtlen elemektől tartani. És a vénkisasszonyok! Igazi, csalódott, puritán vénkisasszonyok — Yvonne! Nem megy a vízből? — Henri! Ereszd el a farkát, mert harapós! De Henri azért se ereszti, mire az eb csaholni kezd vésztjóslóan és a kisaszigy vesződik egész nap idegen emberek rajkóival. A költő, akinek verssoraira már alig emlékeznek, a márványba faragott költő lehunyt szemekkel sütkérezik a napon. Aeje búbján, szép göndör márványhajában galambok tollászkodnak és a lábai előtt, a gyepen, üres szardiniás dobozok, mintha hódolata jeléül helyezte volna oda valaki. Ezek közül a gyerekek közül egyik se akar majd költő lenni. Sokkal reálisabbak. A szökőkút csobog, a padokon fáradt munkások sakkoznak. Azt mondja az egyik: — Amerikában megint felrobbantottak egy templomot! — Sacco és Vanzetti... — Jó, jó — hördül fel a másik — rendben van, ők ártalanok, de hogy jön hozzá az a másik száz ártatlan ember, akik szintén nem vétettek semmit, hogy most Sacco és Vanzetti miatt halálra sebesüljön az elvtársak bombájától? — Hja, a demonstráció ... A nyári vendéglő terraszán felharsant a zene. A középen mikrofon, amely a muzsikát szétkiabálja a világba. Mellette tábla, nagy betűkkel: Kéretik csendben lenni! Ez a mikrofon miatt van, amely nagyon szenzibilis és azégcsekélyeb zörejre is reagál. Félkaréjban bölcsők sorakoznak, pihenő nevelőnőkkel a volánnál, akik a zenét szürcsölik szomjasan. Csend, a fák is lélegzetvisszafojtva susognak és ekkor, valahonnan a magasból, egy félájult veréb hullott alá. Egyenesen a mikrofonra szállott, mintha Védelmet keresne. Ugyanekkor ott termett egy veréb-dada is, amely a hölgy nyomába szállott és lázasan csiripelni kezdett a verébnő fülébe. Ki tudja, milyen ajánlatokkal üldözte? De a másik hallani sem akart a dologról és undorral elrepült. A Isis temperamentumos francia veréb egyedül maradt a helyszínen és a rádió mikrofonján szétcsiripelte hallatlan bánatát az egész világon. Egy csalódott veréb a Pare Monceauban ! Hátha meghallja valahol Kamcsatkában, vagy Amerikában egy másik pártalan veréb?... (T. I.) . szony ép jókor ér oda: az ingerült kutya az ő lábikrájába kap Henrié helyett. Értesítem a nagyérdemű közönséget, hogy késműves és műkőszörüs műhelyemet Széchenyi u.5. sz. alól Rákóczi u. 2. (kapu) alá helyeztem át kések, ollók, ezüst evőeszközök, orvosi műszerek és minden e szakmába vágó munkát pontosan eszközlök A nagyérdemű közönség szives pártfogását kérve, tisztelettel »az A O £1 17 S7 TTE Dll^ késamivel és műköszörüs IV! nL M d Mut "S. U ii fii & I», Rákóczi u utca 2. szám &&M VIII 20