Szabadság, 1897 (6. évfolyam, 1-104. szám)

1897-01-02 / 1. szám

Miskolcz, 1897. VI. évfolyam, 1. szám. Szombat, január 2.­­ SZERKESZTŐSÉG KIADÓHIVATAL: Széchenyi­ u. 45. sz. a Gedeon és Társa nyom­dája. Ide küldendők a lap szellemi részét illető köz­lemények, valamint az előfizetési dijak, hirde­tések, nyiltterek és rek­lam­ácziók. ELŐFIZETÉSI ÁR: Negyedévre 1 frt 25 kr. Félévre 2 , 50 „ Egész évre 5 „ Megjelenik minden szerdán és szombaton Egyes szám­ára 7 kr. Egyes példányok Falkenstein S. dohánytőzsdéjében. Nagy Lajos, Groszmann J., Gubás F. és Hesz­lein­ fűszerkereskedésében Groszman J. antiquar-üszletóban kaphatók POLITIKAI LAP. A MISKOLCZI FÜGGETLENSÉGI ÉS 48-AS PÁRT KÖZLÖNYE. Hirdetéseket felvesz s rendkívüli olcsó áron közöl a kiadóhivatal. Gyászos, szomorú esztendő vett tőlünk búcsút s elmerült az enyészet végtelen tengerében. A tegnapi nappal uj év hajnala derült reánk. Várjon milyen lesz"? Az elmúlt évnél rosszabb már nem lehet. Siralmasabb idők nem jöhetnek már magyar hazánkra, mint a milye­neket a múlt év hozott reánk; éppen azért koszorúba kötöttük a czimbe írt évszámot s örömmel üdvözöljük az új évet abban az édes reményben, hogy a gyászos napok után talán szebb idők következnek. Öröm és fájdalom, szerencse és bal­sors, jólét és nyomor váltják föl egy­mást a nemzetek életében, valamint fölváltják egymást a tél, tavasz, nyár és ősz. Sajnos, hogy a magyar nem­zetnek mindig több jutott a fájdalomból, balsorsból és a nyomorból, egy font vigságot sok mázsa keserűséggel fizet­tünk meg. Ez a szomorú tapasztalat a törté­nelem tanúbizonysága szerint. És mégis remél az ember, bízik a nemzet a jobb jövendőben, a­mikor a borúra derű támad. Valamennyien gyermekek vagyunk, a­kik a reménység emlőin táplálkozunk. Onnan szívjuk magunkba az ösztönt, a mely képesit bennünket arra, hogy biz­zunk a jobb jövendőben s várjuk sor­sunk jobbrafordultát. Felemel bennünket, ha reménységünk hitté magasztosul, midőn Istenben vetett bizodalmunk erejével rendületlenül hi­szünk az igazság diadalában. Az erőt az élethez a reménység s a hit kölcsönzik. Magát az életet a cselek­vés adja. A reménység a gyökér, a hit a törzs, a cselekvés pedig az ágak, a­melyek virágokat és gyümölcsöket hoznak. Reméljük és higyjük, hogy a magyar haza független és boldog lesz. És ne fe­ledjük el soha, hogy a független és bol­dog Magyarország gyökere reményünk, törzse hitünk s virágot és gyümölcsöt hozó ágai cselekedeteink. Nem szabad, hogy elveszszen vagy csak meg is gyengüljön erős remény­ségünk. Élt ez a nemzet sok viharos napot, fenyegette már nem egyszer a vég­enyészet. Mégis talpra álltunk s függet­len és boldog volt a haza. Csak nem tudtunk okosan élni megnyert jólé­tünkkel. Ki ne pusztuljon a hit a Mindenható végtelen kegyessége iránt. Mert hiszen tudjuk, hogy irtózatos veszedelmeinkből nem egyszer, nagyon sokszor a magya­rok istenének csodái mentettek ki ben­nünket a megsemmisülés törvényéből. És ne tegyük össze tétlenül karjainkat, hanem cselekedjünk mindenkor és min­denhol a haza üdvéért. Mert a magyar vitézség és magyar bölcsesség által vég­hez vitt cselekedetek törik meg azon akadályokat, melyeket boldogulásunk út­ján élőnkbe állítanak. Segít... magadon s az Isten is megsegít. \ ' ’f Nem valami örvendetes a jelen s a legközelebbi jövő képe. El akarják ti­porni azokat, a­kik a haza függet­lenségére törekesznek, mintha ez bűn volna. Nagyon is alapos az aggodalmunk, hogy még az eddiginél is nagyobb mér­tékben dobnak oda prédául Ausztriá­nak. Félő, hogy a keleti bonyodalmak miatt idegen érdekekért saját javunk ellen újra a drága magyar vért kell hullajtani és a magyar pénzt pocsé­kolni már a beállott új esztendőben . . . Ezek az ijesztő képek azonban ne rettentsenek vissza bennünket. Ne fosz­­szanak meg reményünktől, hitünktől és ne tartóztassanak vissza a cselekvéstől. Mert ha elcsüggedünk, akkor elveszett a haza végképen, visszavonhatlanul. Ellenkezőleg. Erősödjünk fokozottabb mértékben, minél erősebb a veszedelem, reményben, hitben és cselekvésben. Lám, Jézus Krisztus reménye, hite és cselekedete diadalra juttatták az igazsá­got, megváltották az emberiséget. E föl­­séges példa szerint remélve, hive és cselekedve bizzunk, hogy megvalósulnak a magyar nemzet jogos követelései Bocskay, Bethlen, Rákóczy, Kossuth La­jos rem­­énye, hite és cselekedete szerint, ha minden igaz magyar is remél, hisz és­­ cselekszik! Ebben a reményben és hitben kíván­junk egymásnak és a magyar hazának Boldog új évet! Dohánygyárat Miskolcznafe! Lapunk múlt számában fölhívtuk az illetékes körök figyelmét arra, hogy a földmivelésügyi magyar kit. miniszter egy új dohánygyár felállítására alkal­mas helyet keres. Ugyanakkor városunk országgyűlési képviselőit, Lánczi Leó és Szemere Attila urakat is felszólítottuk arra, hogy a választás előtt tett nagy­hangú ígéreteikhez képest hassanak oda, hogy az új dohánygyárat Miskolczon állítsák föl. A miniszter már előzőleg kijelentette, hogy a dohánygyárat olyan helyen kí­vánja felállítani, a­hol a filloxéra pusz­tításai folytán a lakosság tönkre ment. Ez a feltétel meg van Miskolczon, mert várjon az országban pusztított-e valahol irtózatosabb mértékben a filloxéra, mint nálunk? Sehol. Városunk óriási szől­őterületei teljesen elpusztultak. A lakosság nagy része éppen e miatt kol­dusbotra jutott. Az a nép, mely eddig kizárólag a szőlőművelésből élt, teljesen elzüllött s egyik fő oka annak, hogy a szegény­ menház nem képes befogadni a jelentkezőket s a város lakosait tol­vajok hada tartja örökös félelemben s a koldusok serege háborgatja a napnak minden órájában. Eltekintve azonban ettől a szomorú állapottól, a minisztert más nyomós okok is egyenesen arra utalják, hogy a dohánygyárat Miskolczon állítsa fel. Már magában az a körülmény, hogy a dohánybeváltó hivatal és a dohánybe­váltó felügyelőség itt van, pénzügyi szempontból megköveteli, hogy az itt fölhalmozott óriás mennyiségű dohányt ne másutt, hanem itt dolgozzák föl. Miskolcz ezenkívül nagy dohányter­melő vidék központja s olyan vasúti összeköttetéssel bír, a­milyennel a fő­városon kívül egyetlen egy vidéki város sem dicsekedhetik. Szóval Miskolcz egyenesen predesti­­nálva van arra, hogy falai között do­hánygyár létesüljön. Ha ez most nem létesülne, akkor a város mellőztetésé­­nek megbocsáthatatlan bűnét, közéletünk három tényezőjének számlájára írjuk. Felírjuk először a miniszternek, aki úgy az államnak, mint Miskolcz váro­sának itt egybehangzó érdekeit mel­lőzte. Felírjuk másodszor Lánczi Leó és Szemere Attila országgyűlési képvi­selőinknek, a­kik nem akarták vagy nem tudták érvényesíteni befolyásukat. Fel­

Next