Szabadság, 1897 (6. évfolyam, 1-104. szám)

1897-01-02 / 1. szám

– írjuk harmadszor városunk intéző fér­fiainak, a kik a „köteles ügyesség“ követelte lépéseket megtenni elmulasz­tották. Ha a miniszternek szive Miskolcz vá­rosához vonzódnék és ha ennek az ügynek elintézésénél őt egyedül az ál­lam közérdeke vezetné, akkor több mint bizonyos, hogy városunk már ebben a beállott új évben egy hatalmas gyárral lenne gazdagabb. De hát a miniszter és vele együtt az egész kormány olyan, mint az egyszeri szolgabíró, annak ad igazat, a­ki többet ígér, és annak a képviselőnek hallgatja meg a szavát, a­ki előtte tekintély, kemény legény a gáton, a­kinek eszétől, tehetségétől tar­tani lehet. Sajnos, hogy éppen ennél az oknál fogva, mi nem sokat bízunk se a Lánczi Leó, se a Szemere Attila befolyásában. Igaz ugyan, hogy ők is mamelukok, de csak olyan apró mamelukok, a nagy mameluk-táborban olyan népség és katonaság, a­kiknek parancsolnak, a­kiket dróton rángatnak, de a­kiknek beszédjére semmit sem adnak, szavuk annyit ér, mint a régi kétgarasos. Szerencsétlen Miskolcz ! Ha már neked minden áron mamelukok kellettek, akkor miért nem egy nagy mamelukot, egy minisztert vagy legalább egy államtit­kárt választottál?! Az olyan apró ma­melukok, mint Lánczi Leó és Szemere Attila annyit számítanak a kormány bandájában, mint a kártyában a hatszem. Ne is fektessünk tehát semmi súlyt az ő befolyásukra, hanem álljon a tal­pára Soltész Nagy Kálmán polgármes­terrel élén a polgárság! Ha a városi képviselőtestület adatokkal beigazolja, hogy a dohánygyár felállítására Mis­­kolcznál alkalmasabb helyet nem talál­nak — a­mit nagyon könnyen be lehet bizonyítani, — akkor a város lépéseit bizonyára siker fogja koronázni. Hiszen Miskolcz a kormány jóindu­latát még ekkoráig nem ismeri. Nincs itt semmiféle állami intézmény, melyet a kormány különös kegye létesített volna városunkban. A­mi állami intézmény itt van, azt mind parancsoló szükségből, de nem a város érdekeire való tekintetből állították föl. Hadd lássuk már egyszer azt a jóindu­latot, melyet a mameluk-kortesek kilá­tásba helyeztek arra az esetre, ha kor­mánypárti képviselőt választunk! Mi megtettük a magunkét, két — igaz, hogy gyönge szavazatot adtunk a kormány támogatására. A mameluk­­erkölcsök szempontjából, ha egyébért nem, már ezért a két gyönge szavazatért is megérdemlenénk a kormány részéről egy kis gyöngéd figyelmet Mellőzve azonban ezt a gyönge ma­­melukérvet, mi erősen hisszük, hogy a kormány Miskolcznak és az államnak azonos érdekeit nem fogja mellőzni, ha ezekre az érdekekre figyelmét a városi képviselőtestület fölhívja. Munkára tehát! Mi a magunk részéről ez ügy érde­kében megtettük kötelességünket. Föl­hívtuk a közfigyelmet. Az ügy tovább­vitele már nem a mi dolgunk. Mily üdvös dolog volna, ha Miskolcz városa ebben az esztendőben dohány­gyárat kapna — újévi ajándékul. —t. A SZABADSÁG TÁRCZÁJA, a jövő háborúja. A jövendőről szólva, nem kezdhetem mon­danivalómat alkalmasabb módon, mint idézve a biblia szavait. És kezdetben teremté az ut­az eget és földet... És megteremtette Ádámot és megteremtette Évát. Ádámnak adott erőt. Évának adott szépséget, a ket­tőnek együtt pedig örömet és keserűséget vegyest. És megszületett Káin és megszüle­tett Ábel és nőttek nagyra, erősre . . . De ime, amint két ember volt a világon , az egyik agyonütötte a másikat. Azóta nagyot, igen nagyot fordult a világ, megváltozott minden, de minden, csak egy maradt meg: az emberek még most is agyonütik egymást. Kain ősünktől mindmáig nyíltan és orozva, egyenkint és nagyban gyilkolják egymást. S a­mint tökéletesedett az ember, tökéle­tesedett a gyilkoló szerszámja is Csakhogy a fegyver jobban tökéletesedett, mint az ember. Mivé lett az az egyszerű dorong a mai Káinok kezében ? Mennyi idő, mennyi ügyes­ség, találékonyság, furfang és lángész kel­lett hozzá, hogy az öldöklő fegyver azzá legyen, a­mi lett! A Kain dorongjából kőbalta, kődárda, pa­rittya, nyíl lett. Azután lett belőle kard, hajtógép, ágyú, puska, szurony. Milyen sze­gényes volt az első cső, minek az egyik vé­gén belerakták Schwarcz életesszencziáját és ólom- és vasdarabokat, s másik végén tettek bele tüzet s azután szórta a halált nem is egyesével, hanem masszában! Ma már Krupp és Actatius, Mannlicher, Schulhof, Maxim­ Hyram lett belőlük. Ma már szinte olyan a fegyver, mint az óra: reggel felhúzza az ember s jár egész nap. S ahány pillanat, annyi halál. Keservesen csalódik, a­ki azt hiszi, hogy most már megállt a világ, most már nem jön tökéletesebb, biztosabb, hatalmasabb gyilkoló szerszám. A­míg az emberek ko­ponyájában velő lesz, addig-addig facsarják ezt a kis észt, mig megint újat, megint meglepőt, csodálatosat eszel ki. S minden új cséplő- vagy aratógépre esik majd min­den időkben tíz másik ördöngös kis masina, a­mely halált vet és halált arat. S hol lesz a vég, hol lesz a megállapodás ? Mi lesz csak egy század múltán ? Próbáljuk elképzelni, a­hogy majd uno­káink mesélik az ő unokáiknak. * Oroszország hadat üzent nekünk. A vul­kán, a­melynek gyomrában évtizedekig forrt és sistergett a láva, megkezdte a kitörést. Európa pedig kezébe vett egy óriási táv­csövet, s nézte, hogy mi lesz már most. Nem mozdult, csak nézett. Oroszország nem azért készülődött egy félszázadig, nem azért hordta a határra a csapatait, hogy a döntő pillanatban sokáig késedelm­ezzen. Harmadnap, hogy háborút üzentek, már kozák­ lovasok alatt dübörgött Galiczia földe. S a muszka-had tört előre óriási erővel. Olyan „biztosított menetben“ haladtak, a­minőt a reglement megparancsolt. De erre bizony nem nagy szükség volt. Sehol még csak nyoma sem volt az ellen­ségnek. A nép persze mindenünnen meg­szökött az ellenség elől. A falvak, városok üresek, sehol egy lélek, de még egy ugató kutya se, a­melyet le lehetne lőni. Ez fájt a kozák szíveknek, de megvigasztalódtak csakhamar. Biztatták egymást prózában és nótában: „Ne szomorkodj, légy vig, nem lesz ez mindig igy.“ S csakugyan megjött a vigasztalás hama­rosan. Az orosz előőrsök, a­mint közeledtek a magyar határhoz, visszavitték a felhevítő hírt: látható az ellenség. A hegység alján voltak felállítva kifejlő­dött vonalban. Mintha neki vetette volna hátát a hegyeknek, úgy állott a nagy had­sereg. Tehát döntő, elhatározó lesz a harcz ? Olyan volt a seregünk állása, hogy abból nem menekül egy lélek se, ha az oroszok megverik. Az orosz generálisok a markukba nevettek. Persze, közös hadsereg, közös tábornokok. Értenek is azok a hadviseléshez ! A katonák azok bátrak, hősök. De mit ér az ? Az orosz SZABADSÁG Harcz a magyarság­ ellen. (Magyar falvak sorsa Magyarországon.) Egy nemzetiségi vidéken lakó előkelő magyar úrtól vesszük a következő nagy­­érdekű sorokat: Hogy is állunk a nemzetiségi vidékeken, számoljunk be róla egy kissé a millenniumi esztendő záró napjaiban. Mienk a gazdasági és a politikai túlsúly, de több sem. Hogy miért? Arra megfelel a kormánypárton ülő háromszáznál több kép­viselő. Hol szerezték a megbízó leveleiket ? Nagyrészt nemzetiségi vidéken. De minő áron ? Elenyésző csekélység a pénz, sőt a többi bűnök: a választási lajstromok meghamisí­tása, kényszer, erőszakosság, mind-mind. Még szinte a csendőr- és katonaszuronynak áldozatul esett emberek áldozatul esésénél is nagyobb az a bűn, melyet elkövetnek az úgynevezett engedményekkel, mert ezek ki­vétel nélkül a magyarság elleni merény­letek. Nagy szerepet játszanak a gazdasági bajok is. Ezeknek a következménye az, hogy ter­jed a parasztszoczializmus és az, hogy a magyar, a kifosztott, a kétségbeesés kar­jaiba hajszolt magyar nazarénussá lesz. Úgy az egyik, mint a másik hozzájárul a magyar nemzeti erő forgácsolásához. De hát tulajdonképen mik is azok az en­gedmények? Ismeri ezeket mindenki. Ki ne olvasta volna, hogy a kormány paktumra lépett volna a szászokkal ? Ki ne olvasta volna, hogy a románok, szerbek és tótok passivitást tartanak a kormány érdekében ? És ki volna oly naiv, a­ki elhinné, hogy mindezt érdek nélkül teszik? Sokan, nagyon sokan azt hiszik, hogy a pénzével veszi meg őket a kormánypárt. Fejenkint mint a bürgét. Hát annyi bizo­nyos, hogy pénzt is, de kapnak mást is, mert annak a tömegnek, melyet megvesznek, vannak ám ravasz és alattomos vezérei, a kik nyíltan véres szájú magyarfalók s ezeknek nem kell a pénz. Ezeknek magyar kell, hogy pusztítsák a sorait az ellenfélnek. Nem falják fel. Dehogy is, sőt még inkább olyan csínyján bánnak vele, mint a hímes tojással. Elvesznek tőle valamit, a­mi nagy kincs. Ez a valami pedig a vallása, vagy a nemzetisége. A megbízó levélért cserébe nem kívánnak sokat a kormánypárti képviselőktől, csak holmi apróságokat, például azt, hogy ne államosítsák az iskolát. Minek is az a hi­ 1897. január 2.

Next