Mohács és Vidéke, 1883 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1883-06-10 / 23. szám

II. évfolyam. 23. szám Mohács, 1883. junius 10-én. MOHÁCS ÉS VIDÉKE. Társadalmi hetilap. Megjelen minden vasárnap. Szerkesztőség: Hová a lap szellemi részét illető közlemények intézendők ! német-utca 80. — Kéziratok vissza nem küldetnek. Kiadó hivatal: Hová a lapmegrendelések és hirdetések küldendők: utca 44. német Egyes Előfizetés: Egész évre 4, félévre 2, negyedévre 1 frt. Egyes szám 10 kr. példányok Hlandl János könyvnyomdájában kaphatók. Hirdetések ára : Egy 3 hasábos petit sor egyszeri megjelenéséért. 5 kr., háromszori 4, tizszeriért 3 kr. fizetendő. Bélyegdij külön 30 kr. A nyilt tér egy petit co”* * i? m kr. Az agrárius kérdés. ni. Régi axióma, hogy egy erőteljes, erkölcsös s létalapjában biztosított középosztály nélkül egy nemzetnek nincs jövője. Azért az absolut földdarabolási szabadság, a rendezetlen személy s tárgyi hitel ellenében radikális eszközökhöz kell nyúlnunk, hogyha a kis és középbirtokost mielőbb ki akarjuk ragadni ama helyzetéből, a melybe a maga léhasága s mások kapzsisága sodorta. Egy német tudós azt mondá: „Die Freiheit kann nie eine absolute sein“. Ha e tudós ismeri a mi hitelszervezetünket bizonyára nem mondja, hogy a szabadság soha sem lehet absolut. Mert nálunk a szabadság absolut, korlátlan, de csak az adósság csinálásban. — Nincs tán nép, a mely hitelét annyira kiaknázta volna, mint a mi földbirtokosaink. Birtokosaink forgó tőke alapítására s igy annak gyarapítására soha sem gondoltak, sokkal primitívebb fogalommal bírnak a helyes gazdasági rendszerről, mintsem hogy a forgó tőke helyessége, célszerűsége, szükségességéről meg lettek volna győződve. Nem tudták s nem tudják, hogy a gazda önállását, függetlenségét csak a kéznél levő forgó tőke biztosítja s nem más. — így jön, hogy a kellő forgó tőke hiánya majd az „egyéni“, majd a „társu- lati“ uzsorás, nálunk úgynevezett takarékpénztárak karjaiba veté az irás-olvasás mesterségében sem igen jártas gazdát. Tudom méltányolni, felfogni ama három szónak fontosságát, hogy „a betű öl“, s azért készakarva nem siklom át a mondattal), megállapodom s ha bár dióhéjban, mégis igyekszem kimutatni ama káros befolyást, melyet nálunk takarékpénztáraink általában véve — a kis birtokos osztály egyenes érdekeinek rovására éveken keresztül gyakoroltak.*) Mert ugyan, hogy alakult nálunk a gomba módra felszaporodott s uborkafára felcsiperedett sok takarékpénztár???! Mi volt az alakulás,, a társulás motívuma? Ugyan ne hintsünk port az igazság szemébe! Mondjuk ki a valót. Vidéki takarékpénztárainkat — a fővárosban is van nem egy — kivétel nélkül a gscheft szelleme szülte. Egyiknek sem volt esze ágában keletkezésekor s később még kevésbé arról gondoskodni, hogy az eladósodott kis birtokost mint mentse meg vagy legalább mint legyen segélyére. A cél nem volt a földmivelet, az uzsora körmei alól kiszabadítani, hanem a rendezetlen mezőgazdasági hitel segélyével, mennél nagyobb dividenciát, produkálni. S hogy ezt tehessék, nem nagyon válogattak az eszközökben. Tartózkodás nélkül ki lehet mondani, hogy egyedül a vidéki pénztárak üzér szellemének köszönhető, hogy ma már a paraszt, ember is oly jártas a váltók írásában, mint akár egy fővárosi kereskedő. Kötvény is kellett, váltó is, az előbbi a jelzálogközlése, utóbbi a forgalom öregbítésére, a váltó visszleszámítolására. Vagy a takarékpéztárak e mindenki által tudott üzlete nem-e a legveszedelmesebbek egyike? Bármint latoljuk a dolgot, anynyi tagadhatatlan, hogy vidéki takarékpénztárainknak legtöbbje nem tölti be hivatását, a létét nem tekinti másnak, mint mennél több üzéri szellemet kifejteni, tekintet nélkül arra, hogy ez önzési mánia hová juttatja a kisbirtokos osztályt. Vagy tán a gazdák létesítik a vidéki takarékpénztárakat s nem a gscheft emberei, a bolt tőke ápolói?! Ha statisztikai adataink volnának annak beigazolására, hogy mily mértékben részvényesek egyik vagy másik takarékpénztárnál a *) A kinek nem iinge, ne vegye magára. mezőgazdák, e számok oly megdöbbentőleg hatnának, oly világot vetnének a takarékpénztárak beléletére, hogy védelmükre hang sem találkozhatnék. Azok a száraz számok öldöklő hatással bírnának.— Elmondanák mint gyűjti egy-két ember halomra a részvényeket, hogy van pénzintézet, melynek 20—30 ember bírja vagy még ennél kevesebb az összes részvényeket s hogy nem a nemzeti bank kamatlába szabályozza az általuk szedett kamatot, hanem az emberek, a kölcsönvevők különfélesége. Innen van, hogy nem egy takarékpénztár egy órában négyötféle kamatot szed. A milyen az ember, a bugris fizet 10, 12, 14, je sőt, 20 százalékot, a kisiparos a szerint, a minő az öszszeköttetése egyik vagy másik hatalommal, a kereskedő már 8—10 százalékkal rendesen kap kölcsönt. Vagy mindez azt bizonyítja, hogy közgazdasági szempontból mily hézagpótlók ez intézetek s nem-e azt, hogy a megszorult gazda épen az uzsora takarékpénztáraknak esik áldozatul ? — Vagy tán mellettük bizonyít a statisztika?! Lássuk! 1881. évben a vidéki takarékpénztárak üzleteredménye 24118 százalék volt. Mit mondanak e számok? Takarékpénztári üzletet jelentenek tán? Nem! Ez a banküzletnek legveszedelmesebbike. Számokkal tudnák kimutatni, hogy tiszteségsel, lelkiismertes kezelés mellett ily nagy összegű dividenciát produkálni lehetetlen. A sok közül itt, egy kapóra jött példa. A „Pesti Napló“ 1882. évi december 5-ik számában közlé Fittler Gyula, ura, „tatai és tóvárosi takarékpénztár“ ügyészének nyilatkozatát, melyben a Budapesten tartott kongreszszusban kifejtett, de rosszul értelmezett álláspontját jelzi. Nyilatkozatának végén így kiált, fel ... „megjegyeztem azt, amit most is osztok, miszerint be nem látom, hogy az én 50 frtos befizetéssel szerzett részvényeimre ado 1t 24 frt, évi osztalék soha, és semmi körülmények között tovább T A BCA. Az emberi szervezetről.*) Ha egy darab követ vagy rögöt a kezünkbe veszünk és annak tulajdonságai és eredete felett elgondolkodunk, nem, vagy csak homályosan, tudunk magunknak számot adni azokról, holott azok mint élettelenek, csak a legjelentéktelenebb tárgyai a mi szemlélődésünknek, olyanok, amiket még csak figyelmünkre sem méltatunk. Ha elvonultál a világ zajától felkeressük a magányt, hol bennünket a nagy természet környez és szemünk elé ötlik, hogy az körültünk napról-napra változik, hogy a fű, virág, fa, gyümölcs szemünk láttára bújik ki a földből és növekedik ; ha a körültünk mászkáló és repkedő különféle állatkákat szemügyre vesszük és elgondoljuk, hogy azok a legkülönfélébb viszonyok közt ezer és ezer alakban jönnek létre s hogy azok többé kevésbbé mindannyian képesek arra, miszerint nemcsak, hogy a saját élelmüket beszerezve életüket fentartsák, hanem még arra is, hogy utódokat neveljenek, habár megszoktuk is már e dolgot, a bámulat fog el bennünket és felfogásunk szerint vagy azt csodáljuk, hogy a mindent alkotó az ő teremtő erejénél fogva mindezt létrehozta és fentartja, vagy azt, hogy a nagy természet háztartása oly bámulatosan van berendezve, hogy abban minden élő növény és állat magát fentarthassa és jövőjét biztosíthassa. Ha mindez cséltán annyira bámulatba ejt bennünket, mennyivel inkább érdeklődésünk tárgyát teheti maga az ember, ki nagyob kifejlődöttségénél fogva mindezen növények és állatok felett uralkodik, ki azokat többé-kevésbbé igájába hajtja, hogy magának nagyobb jólétet és kényelmet biztosítson s ki elbizakodottságában annyira megy, hogy magát a teremtés legnagyobb remekének tartván, magát az isten képére és hasonlatosságára teremtettnek is képzeli . . . Tekinteten kívül hagyván azt: vájjon az alkotó legszebb remeke csakugyan az ember-e? tekinteten kívül hagyván továbbá azt is, hogy még a legutolsó állati szervezet is olyan, mely az emberi szervezet nyomait magán viseli, mely ugyanazon biztos kézre vall s mely azért az alkotás mind megannyi remekének tekinthető: csupán az ember szervezetét tegyük most szemlélődésünk tárgyává, annál is inkább, mivel mint embereket az érdekelhet bennünket a legközelebbről s különösen mivel illő is, hogy az ember, ki mindent ismerni vágyik, ki társának még szándékát és gondolatait is ellesni igyekszik, legalább némileg önmagát is ismerni tanulja, hogy ismerje meg, hogyan van ő alkotva, hogy természetes céljának és rendeltetésének megfelelhessen!? Az ember bármennyire szeresse is magát külön lénynek tartani, olyannak t. i. melynek az oktalan állatokhoz semmi köze és melynek csoportjához nem is sorozható: a természettudomány ilvei szerint az állatok országába tartozik és azoktól csakis magasabb kifejlődöttsége által különbözik; miért is joggal nem az oroszlán, hanem az ember az, mely az állatok királyának nevezhető, Így állván a dolog, habár különösen az ember szervezetéről fogok is szólani, úgy tessék venni, hogy amit erre nézve mondok, az többékevésbbé más állatokra is ráillik ; miért is tessék avval is megbarátkozni, hogy ha egyszerűen „állati testről“ fogok szólani, ez az emberre nézve is értetendő. Az ember, mint többé-kevésbbé minden más állat is, oly szervezettel van ellátva, mely — röviden szólva — az ő életcéljának teljesen megfelel. Minden félreértés elkerülése végett megjegyzem itt, hallgatóim, miszerint az ember céljáról lévén szó, én a hit és képzelet határtalan nagy birodalmába, hova a mi szemeink látása úgy sem hat el, nem akarom önöket vezetni. Én mint orvos az embernek, mint földi lénynek *) Felolvatatott folyó hó 3 in a kisdedóró-egylet által tartott estélyen. A szerk.