Mohács és Vidéke, 1888 (7. évfolyam, 1-53. szám)
1888-04-22 / 17. szám
VII. évfolyam. 17. szám. Mohács, 1888. ápril 22-én MOHÁCS ÉS VIDÉKE. Társadalmi heti lap. Megjelen minden vasárnap. Szerkesztőség: Hová a lap szellemi részét illető közlemények Küldendők : német utca 81^. Kéziratok vissza nem küldetnek. Kiadó hivatal : Hová a shímuelrendelések és hirdetések küldendők: Blandl János könyvnyomdájában. '‘xy* Előfizetés: Kjfész évre 4, félévre 2, negyedévre 1 frt. Egyes szám 10 kr. példányok Blandl János könyvnyomdájában kaphatók Hirdetések ára : H hasábos petit sor egyszeri megjelenéséért 1 kr.. háromszori 4, tizszeriért 3 kr. fizetendő. Bélyegdij külön 31r. A nyilttér egy petit sora 10 kr. A helyhatósági elöljáróságok figyelmébe i. A tavasz kezdetétől egész őszig a helységen kivül a mezőn dolgozik a falusi munkabíró nép, sőt még a nagyobb gyermekek is. Az utolsó évek eseményei bizonyítják, hogy akkor támadnak faluhelyeinken a legnagyobb tűzvészek, midőn a helység népe a mezőn van, s midőn többnyire az otthon, felügyelet, nélkül játszó gyermekek vigyázatlansága folytán kigyulad egy szalmarakás vagy fészer, a tűz éppen azért szokott oly nagy terjedelmet venni, mert nincsen, aki eloltja, s ha van is, nincsen az oltásra alkalmas szer s elegendő vízkészletben. Azért a gondos elöljárónak azon kell lennie, hogy a községi fecskendők jó állapotban legyenek , mert bizony sokszor megesett, már egyes községekben, hogy tűzvész alkalmával a fecskendőnek semmi hasznát sem lehetett venni, mert az elöljáróság nem gondoskodott annak jó karban tartásáról. Továbbá egész erélyét fejtse ki az elöljáróság azon irányban, hogy minden ház udvarán készletben legyen kellő mennyiségű víz, hogy ha netán a vész bekövetkezik, legyen hamarjában mivel eloltani, mert a tapasztalás azt bizonyítja, hogy sokszor elejét lehetett volna venni a tűz tovább terjedésének, ha elegendő víz lett volna kéznél. Még egy csapás van, mely az arcának verejtékeivel mindennapi kenyerét, kereső munkás népet fenyegeti: ez a csavargó koldusok, kivált pedig a vándorcigányok. Ezek belopódznak vagy betörnek az őrizet nélkül levő házakba s a mi értékeset csak találnak, magukkal viszik, ellopják. A körültekintő helyhatósági elöljáróság ezen csapás ellen is védi a helyi kötelékben élő kormányzottakat, utasítván a községi őröket, hogy nappal is őrjáratokat tartsanak a községben és figyelemmel kisérjék a gyanús egyéneket; a csavargóknak pedig gyors eltoloncoltatásáról és a vándorcigányoknak a határból való gyors eltávolításáról gondoskodik. Az előző cikkben és most előadottakban jeleztük röviden a sok közül azon teendőket, melyek most tavaszszal a helyhatósági elöljáróságra leginkább várnak és melyek buzgó, lelkiismeretes teljesítése által a helyi kötelékben élő kormányzottak anyagi jólétét hathatósan előmozdíthatják. Tudjuk ugyan, hogy működésök sokkal sikeresebb lenne, ha — mint utolsó előtti számunkban fejtegettük — a helyi rendészet gyakorlásának hatáskörével felruháztattak volna, mert e nélkül sem az önkormányzati teendőknek, sem az állam által a községekre ruházott funkcióknak a törvény kivánta pontossággal és szabatossággal való teljesítése nem eszközölhető. Azonban valamint hiányos törvények mellett is, ha azok pontosan és lelkiismeretesen hajtatnak végre, sokkal több eredmény érhető el, mint ha legjobb törvények végrehajtása felületes és hanyag közegekre bizafik , ügy a helyhatósági elöljárók a helyi rendészet gyakorlásának hatásköre nélkül is kellő kötelességérzet, buzgalom és tapintat, mellett, nagyon sokat tehetnek úgy a község mint erkölcsi testület, valamint a községi lakosok sokszoros érdekeinek előmozdítására. De a helyhatósági elöljáróságnak a polgárok anyagi jólétéről, nemkülönben azok anyagi érdekeinek biztonságáról való gondoskodásra irányuló működése csak úgy érheti el célját, ha annak két legkiválóbb tényezője: a jegyző és a bíró közt teljes egyetértés áll fenn, ha a közjó előmozdításának őszinte és becsületes szándéka mellett kölcsönös bizodalom vezérli tetteiket. A bíró mint a községi képviselőtestület elnöke a helyhatósági elöljáróság feje ugyan, de annak lelkes éltető szelleme, az adminisztráció élő szerve a jegyző, ki mint a falusi helyhatóságnak úgyszólván egyedüli képesített, intelligens közege hivatva van, elöljáró társait oktatni, felvilágosítani, útba igazítani és buzdítani, viszont a biró és esküdtársai utalva vannak a jegyző tanácsaira, melyeket azonban csak akkor fognak követni, ha a jegyző becsületessége, őszinte szándékai és képzettsége iránt a kellő bizalommal viseltetnek. Ott, hol a biró azt hiszi, hogy nem viseltethetik a jegyző iránt kellő bizodalommal s a hol ennek folytán folytonos súrlódások merülnek fel a jegyző és biró közt, a községi adminisztráció nem igen fogja előbbre vinni a polgárok jólétét. Ugyanazért szükségesnek tartjuk, hogy a jegyző főtörekvése legyen, szándékainak őszintesége, törekvéseinek becslisége iránt a bíróban és többi elöljárótársaiban bizalmat kelteni, míg viszont a biró és esküdttársai ne tekintsenek a jegyzőben — mert kapatos ember—ellenséget, tiszteljék és becsüljék mint oly egyént, ki a törvény- és szellemi képzettségénél fogva hivatva van, a községi közigazgatásnak irányt adni; ki, ha becsületes és jellemes, csak előnyére válhat a községnek, törvényhatóságnak és államnak, de mint helyhatósági tisztviselő különösen a helyhatósági adminisztrációnak. TÁRGIL. Aki nem akart megnősülni. Irta: Zombory. II. Öt hó múlt el anélkül, hogy egymást meglátogatták volna, sőt igen keveset leveleztek, sokkal kevesebbet mint azelőtt, ami Marospartiban aggodalmakat keltett annak gondolatában, hogy barátja rokonszenve is hidegedni kezd . . . S nyugtalansággal várta a kitűzött elindulási napot . . . Végre e nap is felviradt. Marosparti vasúton utazott el, hogy mielőbb barátja körébe érjen. Megérkezvén, egyenesen barátjához hajtatott. Mennyire volt meglepve Marosparti barátja látásán! Borzasztó, mennyire megváltozott ez az ember — mondá magában. Tekintetéből inkább szelídség és ábránd, mint szeretetreméltóság és férfiasság tükrözött vissza. Hangulata komoly és levert volt. Keveset beszélt. — Az istenért mi bajod ?! — kérdé Marosparti a meglepetés hangján. Szólj ! — Hisz jól tudod, hogy beteges ember vagyok , különösen mostanában sokat szenvedek — válaszolt nyomatéktalan hangon. Mialatt Marosparti kétkedő tekintettel kisérte barátja minden mozdulatát és úgy látszott, gyanút keltett benne barátja magaviselete. No majd megválik — mormogta magában, miközben tekintetét a falon függő képekre vetette, mely csakhamar saját arcképén megütközik. — Nini! Hát ez kinek a műve ? — kiáltott öröm és meglepetéstől áthatottan. — Az én művem, én festettem. — Nagyszerű ! Sokra vitted . . . Hízelgő rám nézve, hogy annyi figyelemben részesütsz — és barátját megölelte. — Hisz’ te vagy egyedüli benső barátom, válaszolt Szegedy és barátját viszont megölelte. De mily ölelés ! . . . — A megszólalásig hűen van találva — jegyzé meg Marosparti. Hát ez a gyönyörű angyali teremtés? — saját arcképe mellett függő olajfestményre mutatva — Szegedy fülig elpirult mit Marosparti észre sem vett, mert a kép annyira leköté figyelmét, szinte bámulta. — Szintén én festettem. Már többször is, mondhatom mindig jobban sikerült. — Érdeklődés iránta ? — Annyiból . . . Szegedy megakadt, jele, hogy mást akart mondani—annyiból, hogy gyakorlom magamat. Marosparti látta, hogy barátja ugyanoly hangulatba esett, mint aminőben érkeztekor volt. Feltette magában, nem zaklatja tovább tudakozódásaival, hanem erősen szemmel kíséri. Szomorítólag, sőt aggasztólag hatott reá ábrándos kinézése, mely néha látszólagos elmezavartsághoz hasonlított. Szegedy szintén készen állt az útra, csak még festészeti eszközei kellett rendbe szednie, és addig is csinos könyvtárát ajánlotta barátja figyelmébe. Marosparti elfogadta ugyan az ajánlatot és fürkészett is a könyvtárban, de csak látszólag, mert egész figyelme mindig barátjára irányult, míg lelkét a sajnálkozás súlya nyomta. De nem sokáig maradt előtte titok barátja lelki állapota. Miután másnap reggelre volt kitűzve az elindulás ideje, rövid szórakozás után lenyugodtak. Marosparti azok közé tartozott, kik csak otthon tudnak jól aludni, szokatlan helyen pedig vagy épen nem, vagy nagyon ébren alszik az álom mégis erőt vesz rajta. A hold teljes képében mosolygott be az ablakon és Szegedyt egész lényében megvilágította. Beszélgettek még egy kis ideig és Szegedy álomba merült. Marosparti ébren volt még mindig és félig zárt szemmel figyelő barátja hold világította arcát. Alig telt el egy negyed óra, Szegedy észrevehető fejmozdulatokat tett, . . . hangokat hallatott, de mily szeliden és lágyan . . . néha-néha egy kis mosoly vonult végig arcán ... Ez ismétlődött többször és mindinkább érthetőbb hangon beszélt álmában. Marosparti figyelme természetesen hatványozódott. Végre ezeket dadogta érthetően : Gizellám . . . imá . . . Gi . . . Azaz imádott Gizellám, mormogta magában — úgy-e mondtam, hogy még megtörik e szív. Kedélye kiderült. Aggódó gondolatai eloszlottak annak tudatában, hogy barátjának még sincs az a baja, amit ő gondolni merészelt. Derülő arccal még sokáig szemlélte barátját és gyönyörködött annak álomlátásain, míg őt is az álom varázsa elzenderítette. Reggel mitsem szóltak egymáshoz, míg a felöltözködés meg nem történt. A reggelit behozták. Tessék reggelizni amire — mondá Szegedy, miközben barátjának egy széket az asztalhoz tolt.