Mohács és Vidéke, 1888 (7. évfolyam, 1-53. szám)

1888-04-22 / 17. szám

VII. évfolyam. 17. szám. Mohács, 1888. ápril 22-én MOHÁCS ÉS VIDÉKE. Társadalmi heti lap. Megjelen minden vasárnap. Szerkesztőség: Hová a lap szellemi részét illető közlemények Küldendők : német­ utca 81^­. Kéziratok vissza nem küldetnek. Kiadó hivatal : Hová a shímu­elrendelések és hirdetések küldendők: Blandl János könyvnyomdájában. '‘xy* Előfizetés: Kjfész évre 4, félévre 2, negyedévre 1 frt. Egyes szám 10 kr. példányok Blandl János könyvnyomdájában kaphatók Hirdetések ára : H hasábos petit sor egyszeri megjelenéséért 1 kr.. három­­szori 4, tizszeriért 3 kr. fizetendő. Bélyegdij külön 31­­­­r. A nyilttér egy petit sora 10 kr. A helyhatósági elöljáróságok figyelmébe­ i­. A tavasz kezdetétől egész őszig a helysé­gen kivü­l a mezőn dolgozik a falusi mun­kabíró nép, sőt még a nagyobb gyermekek is. Az utolsó évek eseményei bizonyítják, hogy akkor támadnak faluhelyeinken a leg­nagyobb tűzvészek, midőn a helység népe a mezőn van, s midőn többnyire az otthon, felügyelet, nélkül játszó gyermekek vigyá­zatlansága folytán kigyulad egy szalmara­kás vagy fészer, a tűz éppen azért szokott oly nagy terjedelmet venni, mert nincsen, a­ki eloltja, s ha van is, nincsen az oltásra alkalmas szer s elegendő­ víz­készletben. Azért a gondos elöljárónak azon kell lennie, hogy a községi fecskendők jó állapotban legye­nek , mert bizony sokszor megesett, már egyes községekben, hogy tűzvész alkalmá­val a fecskendőnek semmi hasznát sem le­hetett venni, mert az elöljáróság nem gon­doskodott annak jó karban tartásáról. To­vábbá egész erélyét fejtse ki az elöljáróság azon irányban, hogy minden ház udvarán készletben legyen kellő mennyiségű víz, hogy ha netán a vész bekövetkezik, legyen hamarjában mivel eloltani, mert a tapasz­talás azt bizonyítja, hogy sokszor elejét le­hetett volna venni a tűz tovább terjedésé­nek, ha elegendő víz lett volna kéznél. Még egy csapás van, mely az arcának verejtékeivel mindennapi kenyerét, kereső munkás népet fenyegeti: ez a csavargó kol­dusok, kivált pedig a vándorcigányok. Ezek belopódznak vagy betörnek az őrizet nél­kül levő házakba s a mi értékeset csak ta­lálnak, magukkal viszik, ellopják. A körül­tekintő helyhatósági elöljáróság ezen csa­pás ellen is védi a helyi kötelékben élő ko­rmányzottakat, utasítván a községi őrö­ket, hogy nappal is őrjáratokat tartsanak a községben és figyelemmel kisérjék a gya­nús egyéneket; a csavargóknak pedig gyors eltoloncoltatásáról és a vándorcigányoknak a határból való gyors eltávolításáról gon­doskodik. Az előző cikkben és most előadottakban jeleztük röviden a sok közül azon teendő­ket, melyek most tavaszszal a helyhatósági elöljáróságra leginkább várnak és melyek buzgó, lelkiismeretes teljesítése által a he­lyi kötelékben élő kormányzottak anyagi jólétét hathatósan előmozdíthatják. Tudjuk ugyan, hogy működésök sok­kal sikeresebb lenne, ha — mint utolsó előtti számunkban fejtegettük — a helyi rendészet gyakorlásának hatáskörével fel­­ruháztattak volna, mert e nélkül sem az önkormányzati teendőknek, sem az állam által a községekre ruházott funkci­óknak a törvény kivánta pontossággal és szaba­tossággal való teljesítése nem eszközölhető. Azonban valamint hiányos törvények mel­lett is, ha azok pontosan és lelkiismeretesen hajtatnak végre, sokkal több eredmény ér­hető el, mint ha legjobb törvények végre­hajtása felü­­let­es és hanyag közegekre bi­­zafik , ügy a helyhatósági elöljárók a helyi rendészet gyakorlásának hatásköre nélkül is kellő kötelességérzet­, buzgalom és tapin­tat, mellett, nagyon sokat tehetnek úgy a község mint erkölcsi testület, valamint a községi lakosok sokszoros érdekeinek elő­mozdítására. De a­ helyhatósági elöljáróságnak a pol­gárok anyagi jólétéről, nemkülönben azok anyagi érdekeinek biztonságáról való gondos­kodásra irányuló működése csak úgy ér­heti el célját, ha annak két legkiválóbb tényezője: a jegyző és a bíró közt teljes egyetértés áll fenn, ha a közjó előmozdí­tásának őszinte és becsületes szándéka mel­lett kölcsönös bizodalom vezérli tetteiket. A bíró mint a községi képviselőtestület el­nöke a helyhatósági elöljáróság feje ugyan, de annak lelke­s éltető szelleme, az admi­nisztráció élő szerve a jegyző, ki mint a falusi helyhatóságnak úgyszólván egyedüli képesített, intelligens közege hivatva van, elöljáró társait oktatni, felvilágosítani, útba igazítani és buzdítani, viszont a biró és esküdtársai utalva vannak a jegyző ta­nácsaira, melyeket azonban csak akkor fog­nak követni, ha a jegyző becsületessége, őszinte szándékai és képzettsége iránt a kellő bizalommal viseltetnek. Ott, hol a biró azt hiszi, hogy nem viseltethetik a jegyző iránt kellő bizodalommal s a hol ennek folytán folytonos súrlódások merül­nek fel a jegyző és biró közt, a községi adminisztráció nem igen fogja előbbre vinni a polgárok jólétét. Ugyanazért szükséges­nek tartjuk, hogy a jegyző főtörekvése legyen, szándékainak őszintesége, törekvé­­seinek becsli­sége iránt a bíróban és többi elöljárótársaiban bizalmat kelteni, míg viszont a biró és esküdttársai ne tekintse­nek a jegyzőben — mert kapatos ember—­­ellenséget, tiszteljék és becsüljék mint oly egyént, ki a törvény- és szellemi képzett­ségénél fogva hivatva van, a községi köz­­igazgatásnak irányt adni; ki, ha becsületes és jellemes, csak előnyére válhat a község­nek, törvényhatóságnak és államnak, de mint helyhatósági tisztviselő különösen a hely­­hatósági adminisztrációnak. TÁRGIL. A­ki nem akart megnősülni. Irta: Zombory. II. Öt hó múlt el anélkül, hogy egymást meg­látogatták volna, sőt igen keveset leveleztek, sokkal kevesebbet mint azelőtt, ami Marosparti­ban aggodalmakat keltett annak gondolatában, hogy barátja rokonszenve is hidegedni kezd . . . S nyugtalansággal várta a kitűzött elindulási napot . . . Végre e nap is felviradt. Marosparti va­súton utazott el, hogy mielőbb barátja körébe érjen. Megérkezvén, egyenesen barátjához hajtatott. Mennyire volt meglepve Marosparti barátja látásán! Borzasztó, mennyire megváltozott ez az ember — mondá magában. Tekintetéből in­kább szelídség és ábránd, mint szeretetreméltó­­ság és férfiasság tükrözött vissza. Hangulata komoly és levert volt. Keveset beszélt. — Az istenért mi bajod ?! — ké­rdé Maros­parti a meglepetés hangján. Szólj ! — Hisz jól tudod, hogy beteges ember vagyok , különösen mostanában sokat szenvedek — válaszolt nyomatéktalan hangon. Mialatt Ma­rosparti kétkedő tekintettel kisérte barátja min­den mozdulatát és úgy látszott, gyanút keltett benne barátja magaviselete. No majd megválik — mormogta magában, miközben tekintetét a falon függő képekre vetette, mely csakhamar saját arcképén megütközik. — Nini! Hát ez kinek a műve ? — kiáltott öröm és meglepetéstől áthat­ottan. — Az én művem, én festettem. — Nagyszerű ! Sokra vitted . . . Hízelgő rám nézve, hogy annyi figyelemben részesütsz — és barátját megölelte. — Hisz’ te vagy egyedüli benső barátom, válaszolt Szegedy és barátját viszont megölelte. De mily ölelés ! . . . — A megszólalásig hűen van találva — jegyzé meg Marosparti. Hát ez a gyönyörű angyali teremtés? — saját arcképe mellett függő olajfestményre mutatva — Szegedy fülig elpi­rult mit Marosparti észre sem vett, mert a kép annyira leköté figyelmét, szinte bámulta. — Szintén én festettem. Már többször is, mondhatom mindig jobban sikerült. — Érdeklődés iránta ? — Annyiból . . . Szegedy megakadt, jele, hogy mást akart mondani—annyiból, hogy gya­korlom magamat. Marosparti látta, hogy barátja ugyanoly hangulatba esett, mint aminőben érkeztekor volt. Feltette magában, nem zaklatja tovább tudako­zódásaival, hanem erősen szemmel kíséri. Szomo­rítólag, sőt aggasztólag hatott reá ábrándos ki­nézése, mely néha látszólagos elmezavartsághoz hasonlított. Sz­egedy szintén készen állt az útra, csak még festészeti eszközei­ kellett rendbe szednie, és addig is csinos könyvtárát ajánlotta barátja figyelmébe. Marosparti elfogadta ugyan az aján­latot és fürkészett is a könyvtárban, de csak lát­szólag, mert egész figyelme mindig barátjára irányult, míg lelkét a sajnálkozás súlya nyomta. De nem sokáig maradt előtte titok barátja lelki állapota. Miután másnap reggelre volt kitűzve az el­indulás ideje, rövid szórakozás után lenyugodtak. Marosparti azok közé tartozott, kik csak otthon tudnak jól aludni, szokatlan helyen pedig vagy épen nem, vagy nagyon ébren alszik az álom mégis erőt vesz rajta. A hold teljes képében mosolygott be az ablakon és Szegedyt egész lényében megvilágí­totta. Beszélgettek még egy kis ideig és Sze­gedy álomba merült. Marosparti ébren volt még mindig és félig zárt szemmel figyelő barátja hold világította arcát. Alig telt el egy negyed óra, Szegedy észre­vehető fejmozdulatokat tett, . . . hangokat hal­latott, de mily szeliden és lágyan . . . néha-néha egy kis mosoly vonult végig arcán ... Ez is­métlődött többször és mindinkább érthetőbb hangon beszélt álmában. Marosparti figyelme természetesen hatványozódott. Végre ezeket da­dogta érthetően : Gizellám­ . . . imá . . . Gi . . . Azaz imádott Gizellám, mormogta magában — úgy-e mondtam, hogy még megtörik e szív. Ke­délye kiderült. Aggódó gondolatai eloszlottak annak tudatában, hogy barátjának még sincs az a baja, amit ő gondolni merészelt. Derülő arccal még sokáig szemlélte barátját és gyönyörködött annak álomlátásain, míg őt is az álom varázsa el­zenderí­tette. Reggel mitsem szóltak egymáshoz, míg a felöltözködés meg nem történt. A reggelit behozták. Tessék reggelizni amire — mondá Szegedy, miközben barátjának egy széket az asztalhoz tolt.

Next