Mohács és Vidéke, 1892 (11. évfolyam, 1-52. szám)
1892-11-20 / 47. szám
XI. évfolyam. 47. szám. Mohács, 1892. november 20-án. MOHÁCS ÉS VIDÉKE. Társadalmi hetilap. Megjelen minden vasárnap. Szerkesztőség : Hová a lap szellemi részét illető közlemények küldendők , német-ntex 8*/74. Kéziratok vissza nem küldetnek. Kiadó hivatal: Hová a lepni elrendelések és hirdetések küldendők: Blandl gye" _______________János könyvnyomdájában. Előfizetés: Egész évre 4, félévre 2, negyedévre t frt Egyes szám 10 kr. példányok Blandl János könyvnyomdájában kaphatók. Hirdetések ára : E hasábos petit sor egyszeri megjelenéséért f1 kr.. három szeri 4, tizszeriért 3 kr. fizetendő, Bélyegdij külön 30 kr. A nyittér egy petit sora 10 kr. A magyarosodás minálunk. Csak a magyaros érzület s a magyar nyelv egységéből fejlődhetik a kedves hazánk oltárát ékesitő hazafiság koszorúja. A nyelv az, mely a hazafiság érzelmét táplálja, a hazaszeretetet növeli s a hazai röghöz való ragaszkodást szent hitté érleli; mig ellenben a nyelv ismerete nélkül csak félig érzi magát az egyén a haza gyermekének. Ez teszi szükségessé, hogy az oly sok ajkú nép lakta hazánkban minden illetékes tényező vállvetve működjék közre a magyarosításban. Magyarosítsunk és magyarosodjunk. Hallani és olvashatni is mindenütt, hogy magyarosodunk, és van e igaz hazafi, ki nem örvendene ennek a hírnek? Azt tartjuk, hogy akinek szivét lelkét áthatja a hazafiság szent tüze, csak őszinte örömöt érez a haladás ily iránya fölött. De hát tényleg csakugyan úgy van-e ez ? Valóban történtek e oly nagy lépések e téren, kivált vármegyénkben s ebben a mi járásunkban, hogy bizonyos fokú önérzetes büszkeséggel dicsekedhessünk is velük ? Nem lehet tagadni, hogy e tekintetben némely községben meg volt a dicséretre méltó szándék és törekvés, sőt itt ott örvendetes sikert is észlelhetünk. Példa reá a mi városunk, melynek nem magyaroljku lakossága — mióta a r. k. iskolaszék megszüntette a külön német és horvát tannyelvű osztályokat — szépen előre halad a magyarosodás ösvényén olyannyira, hogy már alig van városunkban benszülött német, a horvát ajkú ifjabb nemzedék pedig anyanyelve mellett jól beszéli a magyar nyelvet is. Újabb időben a görö kel. iskolában is szépen haladnak a gyermekek a hazai nyelv elsajátításában. Még oly községekben tapasztalhatunk némi haladást a magyarosodásban, hol a tömeges magyar lakossággal vegyes más ajkú lakosok is vannak, ahol szintén a magyar tannyelvű iskola s a lakosok egymással való mindennapi érintkezése segíti elő a magyarosodást. Ilyen Duna-Szekcső, hol a derék hazafias r. k. plébános áll a magyarosodás ügyének élén. Csakhogy ilyen község nagyon kevés van minálunk s igy szomorúan lehet konstatálni, hogy a legtöbb helyen a szép szándék és törekvésnél alig történik egyéb, sőt sok helyen még ez a szép szándék, ez a törekvés is hiányzik. Három tényező van, amelynek hivatása e bajon segíteni : az állam, az iskola s a társadalom. A magyar állam, mint ilyen, a magyarosodás terén eddig alig tett valamit. Csak a legújabb időben mutatkozik ez irányban némi törekvés — a kisdedóvásról szóló törvény életbe léptetése ált.l. A törvény intenciója szép és nemes, és mindenesetre nagy horderejű lenne a magyarosodás ügyére nézve, ha azt szigorúan végrehajtanák. De ahogy a mi vármegyénkben történik annak végrehajtása, ahol a községek legnagyobb részében egyetlen, kisdedóvásra szoruló gyermeket sem írtak össze, ahol tehát nem is állítanak fel óvodákat: itt a kisded óvásról szóló törvény hatása a magyarosodásra egyenlő a semmivel. Az állam tevékenységétől tehát alig várhatunk valamit e tekintetben. De már többet várhatunk az iskolától. Ahol kötelességérzettől s hazafiságtól áthatott tanító működik a népnevelés terén, ott az iskola sokat tehet arra nézve, hogy a nem magyar ajkú ifjúság elsajátíthassa zengzeteg hazai nyelvünket. Célszerűnek tartjuk, hogy a tanítóegyletek működésüket arra is kiterjesztenék, hogy egyrészről serkentenék az egyleti tagokat a magyar nyelv kitartó tanítására, másrészt ellenőriznék azok működését azáltal, hogy minden évben más községben tartván gyűléseiket, meggyőződést szereznének maguknak a gyermekeknek a magyar nyelvben való előrehaladásáról. Jól tudjuk, hogy nehéz eredményt elérni oly községekben, ahol a gyermekeknek magyar lakosság nem létében nincsen alkalmuk magyar gyermekekkel érintkezni , de odaadó buzgósággal mégis elérheti a tanító, hogy a gyermekek idővel maguk között beszéljenek magyarul. Bizonyára a társadalom és föllebbvalóik elismerése kisérné az ily buzgó tanítók hazafias működését. De a társadalomnak sem szabad tétlenül maradnia a magyarosodás továbbfejlesztésének terén. Óvodákat kellene alapítani, előadásokat tartani felnőttek számára, buzdításul anyagi elismerésben kellene részesíteni a magyarosodás legbuzgóbb, de egyúttal leghivatottabb apostolait, az amúgy is vékonyan díjazott tanítókat, stb. De ez csak egyesülés által eszközölhető. Magyarosító, vagy közművelődési egyesületet kellene alakítani, mely feladatául tűzné ki vármegyénket megmagyarositani s igy nyelvben is visszaszerezni az édes anya, a magyar haza számára. Igaz, megalakult a Dunántúli közmivelődési egyesület, melynek egyik feladata a magyarositás is; de még mindig késik a baranyavármegyei fiókegyesület megalakulása, és mi attól félünk, hogy A lm a nach* Az egyetemes Regénytár jól ismert Almanachja az év forgásának pontosságával jelent meg ismét a maga csinos, kedveltető külsejével és sokat igérő tartalmával. Oly megszokott jelensége már ez az Almanach az irodalmi piacnak, hogy megjelenése semmi különös feltűnést sem kelt — és ez a legnagyobb bók, amit reá mondani lehet. Nem feltűnést keltő szokatlan, vagy ritka vendég, hanem szívesen látott és várt kedves ismerős köszönt be vele a házba, aki tovább tűzi a kellemes társalgást ott, ahol a legutóbbi alkalommal elhagyta s újabb élvezetes órákat ígér és szeresz azoknak, akik vele érintkeznek. Az idei Almanach szintén Mikszáth Kálmán szerkesztésében és elmésségtől duzzadó előszavával jelent meg. Nem kevesebb, mint — a szerkesztőn kívül — tizenöt magyar író elbeszélése van benne, megannyi eredeti, üde, friss termése az idei munkásságnak. Mint a korábbi években, ezúttal is régi és új nevek együttesen lépnek itt az olvasó elé. Jókai Mór, Beniczkyné-Bajza Lenke, Tóth Béla, Vadnay Károly sorakoznak egymás után, majd Szalóczy Bertalan, Lipcsey Ádám, Kozma Andor mutatják be magukat az Almanach közönségének, a vidám Rákosi Viktor mellett, a mély elméjű, merengő Justh Zsigmond, a sokat és méltán dicsért Herczeg Ferenc mellett a szerény, de magvas tehetségű Sebők Zsigmond kerül sorra, köztük a finom tollú Gyarmathy Zsigánéval, s végül Mikszáth Kálmán és Bródy Sándor — oly díszes sorozata az íróknak és oly magas színvonala az alkotásoknak, aminőt csakis az Almanach kötetei mutatnak fel széles ez országban. A változatosság a tárgyakban, a különféleség a stílusokban oly sajátságos vonzó karaktert ad e kötetnek, amilyennel alig dicsekedhetik a könyvpiacnak bármely másik jelensége. Az egyes elbeszélések tartalmát vázolni annyi lenne, mint elvenni az Almanach kiváló érdekességének egy részét — dicsérni pedig ezt a nagy sorszót ily együttesen teljesen fölösleges volna. Megfelelnek ők magukért, pótolják, kiegészítik egymást, s az, amit együtt nyújtanak, a legszebb, legtökéletesebb ajándék az olvasó közönségnek, mely eddigelé is hálás elismeréssel fogadta szellemük nyilvánításait. Az 1893-ik évi Almanach ép oly diadalmasan fogja megjárni évi pályafutását, mint elődöi, és szintoly maradandó becsű darabja lesz a családi könyvtáraknak, mint amazok. Az Almanachot megnyitó naptári részhez ezúttal rövid és velős ismertetése is csatlakozik az új pénznek, mely a jövő évben már forgalomba jő. A díszes kötet ára 1 forint, Mikszáth előszója. A hatodik, hetedik előszó már ez, ugyanazon könyvhöz és írókhoz. Fekete bajjal kezdtem, szürkében járok most. A jobblelkű írótársaim elkezdenek rajtam sajnálkozni, mint azon elátkozott emberen, aki mindig egy vizen csónakázik . — Szegény ember, — mondják, — ugyancsak unalmas dolga lehet. Az olvasók is abban a hitben lesznek : — Képzelem, milyen megerőltetésébe kerülhet minden évben valami újat kigondolni. De miért is nem hagyja már abba ? No hát éppen ezt indokolom most meg. Hiszen eleinte magam is erre gondoltam, hogy csak addig vállalom azt a csónakázást, mig egy olyan utas akad, aki elől kiugrom a sarkából s ő marad azontúl elátkozott embernek. De másképen történt. Mint az a darab föld, amit ekéjével hasogat a szántó, hosszú éveken át, kinyitja a mélyét előtte — úgy tesz velem az a kis papirterület is (a két-három első oldal az Almanachban), amit beírok, megrázkódik és feltárja csodálatos bűverejét. Hiszen az „Ezeregy éjbe“ való ezt szinte lehetetlen elhinni. Szinte szédülök bele. És mégis úgy van. Visszatért a „terülj asztalkám“ regéje. Bizony nem képzeltem, mikor az előszó írást elvállaltam, hogy milyen kolumnáris hivatalba lépek. De mit beszélek én hivatalról! Hiszen ez valóságos uralkodás. Jó tündér babonázta meg ezt a helyet s bizonyára ilyenformán szólt: — Amit itt kotyogni fognak, az mind beteljesedik. Az első évi előszóban panaszkodtam, hogy a közönség nem veszi a könyveket. Az volt rá a felelet, hogy a közönség mindjárt melegiben megvette az Almanachot hatezer példányban. A könyvkiadó rámtört veszekedni: — Hogy lehet kérem a közönséget bántani ? Hisz az egyebet se tesz csak olvas. Keressen magának más témát ! * Almanach az 1892. évre. Szerkeszti Mikszáth Kálmán. Egyenletes Regénytár VIII. évfolyam III. és IV. kötete. Singer és Wolfner kiadása, Ára díszkötétben frt.