Mohács és Vidéke, 1907 (26. évfolyam, 1-52. szám)
1907-01-06 / 1. szám
2. oldal ok és halálozások arányszámainak tanulmányozásával. Tudván tudjuk, hogy a magyar fajt a rázúdult veszedelmek közt az enyészettől vitézségén fölül leginkább nagy termékenysége mentette meg. Fajfentartó ösztöne mindig élénk volt és a tatár, török, osztrák pusztításai, Kelet és Nyugat zivatarai nem irthatták ki meg megritkult sorait, mert a fajszeretet mindenkor gondoskodott a régi helyébe lépő új ivadékokról. Megvan-e még vagy kiveszett-e ez a faszeretet ? Él-e, lüktet-e a nemzetföntartás ereje a magyarban, vagy sutbadobta-e már nemes erényét, amelyről mindig híres volt ? Egy-két évtizede még dicsekedtek statisztikai kiadványaink, hogy a színmagyar vidékeken örvendetesen nagy a termékenység. Akkoriban volt, hogy míg Franciaországban 1 millió lakosra évenként 24.080 születés és Ausztria német részében 38.000 születés esett, addig Magyarországon 1 millió lakos után 45.000 volt az újszülöttek száma. Szereti-e a magyar ma is a gyermeket ? Ha nem, az nagy nemzeti veszedelem lenne, sírja nemzeti nagylétünknek, dicsőségünknek, jövő évezredekre fönmaradásunknak. A Tisza partján ma is azt vallják a magyar családok: „a bögre és a gyerek soha se sok.“ Van is arrafelé istenáldás, a statisztika szürke adataiból szinte himnuszi fölmagasztosulással szól hozzánk a fajföntartáson őrködő nemzeti géniusz. De nem úgy a Duna mentén, amint az erre mifelénk kanyarog, nem úgy tovább befelé, Pannónia szive irányában. Szittya-ősök tiszta maradékai a mi mohácsi és baranyai reformátusaink. Szép, értelmes fajta. A magyar nép szine-javához tartozó. Bár sokkal több lenne belőle, kivált ezen a tájon, hol az alföldi és tuladunai nagy magyar medencék összefüggését német és szláv helységek meglazították s ahol a magyarság két nagy tömege közt csak erős erőtlen szigetképződmények alkotják a laza összekötő rétegzetet. E szigetképződmények közé kell soroznunk Baranya vármegye keleti és déli részének kálvánista népét. A vármegyénkbeli idegenajkú lakosság megmagyarosodása nehéz munka lesz, ha ez a szerteágazó magyar réteg erőteljessé nem válhatik, ha ez a rétegzet omlataggá és dülékennyé gyöngül. Pedig a református magyar nép, nemzeti létünknek — a kától, magyarság mellett — ez az erős vára, ami vidékünkön megingott. Élete fájának gyökereit kór támadta meg, törzsét a szueszi, virágja hervadó, gyümölcse fonnyadt. Ami jó kálvinista magyar népünk, a nemzeti jellem és szellem sok-sok törzsökös erényével ékes, — immár hűtlen lett az ősök egyik erényéhez: a fajfentartó ösztönhöz. A baranyai és mohácsi reformátusban ma már nincs meg fajunk régi ereje, a termékenység fázik a népes családtól, fél a gyerekáldástól, alig is van gyermeke, egy-kettő legföljebb. Ha az első gyermek fiú, annak már nem igen lesz testvére. „Ahány telek, annyi gyerek.“ A mi református magyarunk fél a kis birtoka fölaprózásától, aztán a menyecskének is kiég a szeme, ha az utoljóbeli öreg asszonyok csúfot űznek belőle, amiért egynél-kettőnél több gyereke született. Végig mehetünk a baranyai református falvak nagy tömegén és nem akadunk olyan tűzhelyre, amelyet — derék alföldi szokás szerint — 6—8 — 10—12 gyerek rajzana körül. Pedig a szaporaság mesterséges korlátozása, ha ez általánossá válnék, tönkretenné, elbuktatná nemzetünket. Nézzük meg elsőben Mohácson a reformált felekezet híveit. Hiteles számadatok panaszos siráma szófagyásukról, pusztulásnak indulásukról. Mohácsnak 1840-ben — miként ezt Fényes Elek derék földrajza tanúsítja — 1765 református lakosa volt. Az ország népének átlagos szaporodási arányszáma alapján 60 év alatt ez 1765 léleknek körülbelül 2900- 3000 lélekre kellett volna növekednie. De mi történt ? A mohácsi kálvinisták nemcsak az általános szaporodásnak evvel a mértékével nem sokasodtak meg, hanem egyáltalán nem szaporodtak, de sőt — minden igaz hazafi mély búbánatára — megfogytak. Az 1900. évi népszámláláskor ugyanis számuk csak 1 502 főre rúgott; veszteségük tehát 263 lélek, holott voltaképpen 1.200 főnyi nyereségük lehetne. Hullámzásuk 60 év alatt is ez. Számuk volt. Fogynak, következetesen, egyre fogynak. Ha a népmozgalomnak ez az iránya a jövőre is állandó maradna, azon valamennyiünknek kétségbe kellene esnünk, mert megroppanna vele a mohácsi magyarság dereka és 150—200 év múlva begyöpösödnék a református templom küszöbe: hírmondó se maradna a mohácsi református eklézsiából. * Hogy ez ekkora erővesztesége a magyar fajnak, azt fölös és részletesen taglalni. Tudnivaló ugyanis, hogy elszomorítóak viszonyaink a szomszédban is, ahol reformátusok laknak, egész vidékünkön kerekátaljában. Ruccanjunk át Kölkedre, szép szál magyarjaink közé. Nézzük meg, van-e látható eredménye közö Itt szerkesztői tollal közbevetőleg megjegyezzük, hogy református körökből eredő híradás szerint a mohácsi viszonyok legújabban javulásnak indultak. A pécsi katolikus egyházmegyének 1906. évben megjelent sematizmusa szerint is mintha elszűnőben lenne a reformátusok elnéptelenedése , ugyanis most 1521 református lakosa van városunknak; ez az 1900. évi népszámlálás eredményéhez képest — az esetleges vándorlások beszámításával — 19 főnyi növekedést jelent. Nagyon kevés javulás, de akarjuk remélni, hogy a stagnálás után a közeljövőben gyarapodás fog következni. A szerke tűk a fajszeretetnek. Statisztikájuk szomorú. Volt ugyanis Kölkeden református: 1840-ben........................................786 1880-ban........................................785 1890-ben........................................718 1900-ban........................................668 A születések szám Kölkeden haladványszerűen csökken, maholnap talán egészen is divatját múlja és a kölkedi cigányokra hárul a falu becsületének megmentése. Kölkeden ijesztően kevés a gyermek. Az egész 867 főnyi lakosságból 1900. évben 504 házas és 93 özvegy embert számláltak összes ezen aránylag nagy számmal szemben nőtlen s hajadon egyén csak 270 akadt! Példátlan gyermekszegénység! Volt ugyanis: 6 évnél fiatalabb gyermek ... 64 és 6 —12 éves gyermek . . . 65. Hogy a fejletlen korú gyermeknek ez a 129-re rugó száma mennyire kirívóan csekély, azt szembetűnővé teszi a más hasonló nagyságú falvak gyermekbőségével való összehasonlítás. Találomra ime néhány helység az ország ama tájairól, ahol a termékenység elfojtása széltére még nem divatozik. Megjegyzendő, hogy e falvak tiszta magyar lakosságúak, egyik részük református, másik részük katolikus, valamennyi akkora, mint Kölked, 800-nál több, de 900-nál kevesebb lélekszámmal. Van 12 évesnél fiatalabb gyermek: Kölkeden............................... . 129 Olcsván (Szatmár) .... . 324 Bekölcén (Heves) .... . 303 Makrancon (Abaúj) .... . 302 Komorón (Szabolcs) .... . 352 Péterfalván (Ugocsa) . . . . 301 Pétermonostoron (Pest) . . . 305 Gergelyiben (Bereg) . . . . 334 Erdőtarcsán (Nógrád) . . . . 300 Andódon (Nyitra) .... 314 Újhután (Borsod) .... 342 A mohácsi járásban még csak egy faluban vannak kálvinisták jelentékenyebb számmal: Babarcon. Sajnos, innen nemsokára kipusztul a reformátusság. Volt t. i. Babarcon református: 1840-ben.........................................223 1880-ban........................................174 1890-ben.........................................159 1900-ban.........................................120 Ez az enyészet útja. Az egész mohácsi járásban a reformátusok népmozgalmának képe a következő összeiratott református: 1880-ban ............................... 2854 1890-ben ...............................2690 1900-ban ...............................2 517 Bárhogy csoportosítjuk tehát a statisztika beszédes adatait, Mohácson és a mohácsi járásban a református lakosság tért veszít, visszaesik, pusztulásnak ered. Saját maga öli el faját. Vajjon kijózanodik-e öngyilkos indulatából és megállva a 1840-ben ........ 1 765 1880-ban....................................1.661 1890-ben.........................................1.546 1900-ban ...............................1.502 újévet. A villamos telepről irányított elsötétítés kissé zavarba hozta a kis társaságot, de a lámpák kigyulása után annál iigabban folytatták és három órán is jelezték az újév beállását. Ezzel az előadások sorozatának vége szakadt s kezdetét vette a vidám tánc, mely csak a reggeli órákban ért véget. A mulatságon megjelent a Kaszinó közönségének szine-java s az ott töltött estét bizonyára legkedvesebb emlékei közé fogja sorozni és hálásan fog megemlékezni a Kaszinó derék igazgatójáról, dr. Andrits Tivadarról, aki fáradhatatlanul dolgozott az est sikere érdekében. Befejezésül megemlítjük, hogy a következő hölgyek voltak jelen, mégpedig asszonyok : dr. Andrits Tivadarné, Auber Istvánné, dr. Auber Tivadarné, Armuth Mórné, Bálint Mórné, özv. Bárány Gézáné, Beck Mariska, Brand Edéné, Eötvös Gusztávné, dr. Flesch Árminné, Freund Sándorné, özv. Frommer Miksáné, Guoth Lajosné, özv. Jurcsek Gézáné, Kammerer Miksáné, dr. Kaufmann Józsefné, övz. Keller Antalné, Klomnbauer Antalné, dr. Koncz Adolfné, Kovács Károlyné, Krivitz Tamásné, özv. Landauer Józsefné, Margitai Péterné, Mayer Vilmosné, Milassin Ignácné (Szabadka), Miskolczy Sándorné, Német Károlyné, Német Lipótné, Neubrunn Tóbiásné, dr. Philipp Ferencné, dr. Radnai Emilné (Pécs), dr. Réder Károlyné, Reisz Bertalanná, ifj. Schmidt Károlyné, özv. Schuller Mórné, Szirmay Béláné, Szinkovich Károlyné, Tauszik Antalné, Turkovics Jánosné, Vida Gyuláné, dr. Vida Lajosné, Weisz Lajosné és Wolf Zsigmodné; leányok: Blauhorn Margit (Pécs), Flesch Irma, Jámbor Ella, Kaufmann Blanka, Krivitz Mariska, Kugyerny Terus, Milassin Mariska (Szabadka), Mayer Irén, Mayer Mariska, Schelly Böske, Turkovics Annuska, Wolf Gitta, Wolf Melitta, Jávorka Adám Ixiuuauqua viue&a Kabaré-nyögések. — A „Mohács és Vidéke“ eredeti tárnéja. — Irta: Sikerült Hümér. Akik nem ismernek, tudják, hogy humorista vagyok. De akik ismernek, azok se sejtik — óh Egek! — hogy humoristaságom mindjárt zsenge kezdetén — óh Borzalom! — kettős tragédiával kólintott fejbe. Vidámnak rágalmazott pályafutásomat két sötét folt gyászosítja. A sors sújtó ökle.i. arra a komiszságra kárhoztatott, hogy megfosszam szenvedő embertársaimat két olyan csábgyönyörtől, melyek mindegyike elegendő lett volna, hogy akárki cserébe adja érte a lelke üdvösségét, — a földi kincsek hivságairól nem is beszélve. Vétkes mulasztásom mardosó önváddal harapdál és a lelkiismeret nádpálcája kényszerit rá, hogy bűnömből jóvá tegyek annyit, amennyit a könyörületes megbocsátása engedélyez. Az áldott kabaré zúdította fejemre a fejvesztő vétket. A bájos kicsike maga talán ártatlan benne. De a papái feleljenek érte majd az Úr ítélőszéke előtt. Bűnöm őket is terheli. Ők voltak hozzá a cimboráim. A fölbujtóim. A nevüket még máglyán se gyónom meg. Annyit kikottyantok, hogy fölkent tagjai a „Gyorsaság nem boszorkányság“ nevű érdemdús társaságnak, mely egyetlen alkotó „Legyen!“ szóval teremt mulatságot, hozzá műsort, szereplőket és minden kelléket. Lábbal tapossák a hagyományokat. Megvetik Lassú Gáspár, Késő Menyhért, Nesiess Boldizsár avult szokását, akik őrült, konok rabjai voltak az előítéletnek, hogy előadásokat nem lehet kábító egy-kettővel a föld alól előteremteni. Ők albérletbe vették a fürgeséget, árendába kapták a kutyafuttát és darabokra szaggatva minden teketóriát, máról hónapra a sziklából parancsolnak elő üdítő, buderiten csörgedező forrásokat. Mágikus erővel hipnotizálnak és a médiumnak engedelmeskednie kell. Sokkal lágyabb gyermek vagyok, semhogy szembe mernék helyezkedni. Sokkal szerepelnivágyóbb vagyok, semhogy ne rohannék a furulyaszó után. Sokkal nagyobb malasztnak tartom elmém szüleményeit, a világ elé tárhatni, semhogy lesújtó „nem“-mel tudnék válaszolni, ha feketézés közben, egy-két könyörgő, szirénhangú „az se lesz baj“-jal megbabonáznak, így pottyantam abba a szédítő szerencsébe, hogy megadatott nékem a kegyes engedetem, vasárnap éjjel írni és megtanulni egy prológust a hétfői vigalomra. Fascinálva, bűbájozva a Gondvrelés e példátlan kegyétől, észveszejtően megírtam és csodálatosan megtanultam a nagylelkűen engedélyezett prológust. De mikor a pódiumon reszkedve eszembe ötlött, hogy ez örökre szóló művet egyetlen féléjjel negyednyi idejében tudtam nyélbesütni, e kábító gondolattól annyira megszeppentem, hogy csak üggyel bajjal tudtam a nagy művet betetőzni. Kicsinységem tudata nyomasztólag gyötört és kevés híjjá: a páratlan föladat megoldatlan marad. Ennek, csakis ennek az öntudatbeli ijedelemnek lett következménye az a rettendő csapás, hogy műremekem csak csorbítva került a közönség lábai elé. Ett pár gyöngyszem legurult a zsinórról és — Regyülem ! — agyontapostam. Sokkal jobban érzem a veszteség horderejé, semhogy abba könnyű szerrel bele tudnék nyugodni. Áthatva az áhitatos meggyőződéstől, hogy az emberiség kára, örök mulasztása lenne minden szó, ami munkámból veszendőbe menne, ezennel kénytelen vagyok az egészet itt átadni a halhatatlanságnak. Nem szívesen teszem, de nem vehetem évi jauuamot.