Moldvai magyarság, 1994 (5. évfolyam, 44-55. szám)

1994-01-01 / 44. szám

­ AZÉT A CEANGĂILOR DIN MOLDOVA UJ ESZTENDŐRE VALÓ ÉNEK Ó, Szép Jézus, ez új esztendőben végy seregedben. Ó, Mária, Istennek Szent Anyja, legyünk kedvedben. Esedezzél érettünk, igaz szívvel legyünk Jézus nevének dicséretében. Ó, szép Jézus, drága szent nevedért, kelj fel népedért. Ó, Mária, tekints híveidre Jézus nevéért. Hogy ez új esztendőben, teljes életünkben, Legyünk Jézusnak drága kedvében. ó, szép Jézus, kik félik nevedet, vigyázz azokra, ó, Mária, Jézusnak Szent Anyja, földünk virága. Könyörögj a népedért, a te seregedért, Te szent Fiadnak örök életért. Ámen. (Kájoni, 1676) PRODEST? în ultima vreme presa occidentală a dat in vileag o ştire -aparent incredibilă dar în fond adevarată —, precum că arhiepiscopul romano-catolic Ioan Robu s-a născut în oraşul Tg. Secuiesc (fostul judeţ Trei Scaune). După ce această ştire a fost preluată şi de către organele de presă catolică din ţara noastră sus­­numitul arhiepiscop a încercat să nege foarte vehe­ment această „acuzare” cu ocazia unei vizite la Alba Iulia, ca fiind fără nici un temei cu date concrete, ca­lificând această ştire drept o falsificare. Nici­decum nu putem înţelege negarea vehementă. Oare i-ar fi ruşine înaltului prelat de locul lui de naştere? Verifi­când şi controlând documentele scriptice ale parohiei romano-catolice din Tg. Secuiesc iată ce s-a aflat: în registrul parohiei romano-catol­ice (Matriculae Baptizatorum) din KANTA (suburbie a oraşului Tg. Secuiesc) la pagina 69 sub nr. 109 în limba latină stă scrise următoarele:­­Joannes rom. cath. Kézdivásár­­hely (adică Tg. Secuiesc), str. Kanta, nr. 6, numele părinţilor PETRUS ROBU rom. cath. poliţist; Bar­bara Duma rom. cath. Naşii: Stephanus’ CSEKE rom. cath. poliţist şi SUSANNA LUKACS rom. cath. Botezul­ a fost oficiat de către p.BANFFY MIKLÓS preot franciscan din Ordinul Minoriţilor. “Vlăstarul antimaghear de mai târziu al ceangăilor s-a născut, deci în oraşul Tg. Secuiesc la 6 octombrie 1944, (continuarea pe pag 2.) Ioan Robu Kézdivásárhelyen született Nemrégen a nyugati sajtó világgá röpítet­te a hírt: Ioan Robu, a bukaresti római kato­likus érsekség főpapja Kézdivásárhelyen született Miután a hírt a hazai katolikus la­pok is átvették, a csángó érsek Gyulafehér­váron hevesen tiltakozott e “vád” ellen. Hamisításnak minősítette. Igen ám, de mi is utánanéztünk. A kantai római katolikus plébánián őrzött regiszerben, a 69. oldal 109. bejegyzésénél latinul ez áll: “Joannes rom. cath. Kézdi­­vásárhely, Kanta utca 6. szám, szülök: Petrus Robu rom. cath. rendőr, Barbara Dumia rom. cath. (valószínűleg elírás, Var­varáról, azaz Borbáláról lévén szó — I.I. megj.) Keresztszülök: Cseke Stephanus rom cath. rendőr és Lukács Susana rom. cath. Keresztelte Bánffy Miklós minorita pap.” A későbbi magyargyűlölő csángó iva­dék 1944. november 6-án született (tehát) Kézdivásárhelyen , születését 8-án jelentet­ték be az állami hatóságoknál, s 12-én ke­ HIHETETLEN, DE IGAZ James, a csángók barátja Mintegy ötven csángó gyermek tanul a Csíkszeredai József Attila általános iskolában. Az V-VIII. osztályosok iskolai munkájuk mellette táncolni is tanulnak: saját csángó táncaikat egy brit tanártól, aki második éve tanít angolt a város iskoláiban. (Újsághír) Sokan ismerik már a moldvai magyar falvakban Több mint egy esztendő alatt ő is számos helyen járt, sok barátot szerzett Bákó megyében. Érdemes tudni ró­la egyet s mást. Bár sok hozzá hasonló nyugati értelmi­ségi volnál James! A magyar ember számára nehezen ejthető angol név, magyarul Jakab volna. Megközelítő­­leg Dzséjmsz-nek ejtik ezt az angol nevet. Barátunk a távoli szigetországból jött a mi tájainkra; úgy is mond­hatjuk, hogy húsz és valahány esztendősen "hazaláto­gatott". Édesanyja (Patrícia Bache) tősgyökeres walesi (velszi) falusi lány, aki nagyon büszke származására. Angol barátunk gyermekkorát egy walesi faluban töltöt­te (Barth) bátyjával (Marc-Atila) és öccsével (Nicky­ Sándor). Évekig nem tudta, hogy apja révén ő magyar is, nem csak angol. Apja sokáig nem beszélt gyerme­keinek az ő szomorú múltjáról, gyermekkoráról, kalan­dos életéről. Aztán egyszer csak, emlékezik vissza ez a fiatalember, megjelent a magyar nagymama a Miskolc melletti Detek faluból. Szerető édesanyai szíve hozta Angliába, hogy meglátogassa a rég nem látott fiát s an­nak családját. A három unoka ekkor ismerte meg a ma­gyar nagymamát. Döbbenetes volt ez a gyerekkori élménye­n, emlékezik James. Akkor tudta meg, hogy ő (folytatása a 2. oldalon) ^ Spioiszistr­ójába tapodják le a csángó nemzetseget. Népszámlálás Lészpeden Baló Marika Kormán (Balau Maria Corman): Esszeszámláltak münket és szépen, és úgy írtak be, hogy ro­­mány. Mit montak, de nem akart magyarnak beírni. Mondtuk neki, hogy ha belő egy cigány a házába, hogy mondja maga neki? Nem mondja, hogy romány, hanem hogy cigány. Münket beír román­nak, de ma nem tudunk rományul. Magával még beszélgetünk va­lahogy valamicskét, de ma magyarul beszélünk a házba. Hogy tudjuk mondani akkor, hogy ma romány­ok vagyunk? Na, azt mondja a román számláló: — Ha a papotok hogy mondta nektök? Nem azt mondta, hogy mondjátok mind, hogy rományok vagytok? — Mondom neki. — Jába mongja nekem a pap, hogy én romány vagyok, amikor nekem anyám amikor megszülettem, nem mondta hogy vinyin ko­­ácsé (gyere ide!) Azt mondta és mindig azt hallottam anyámtól, hogy: jere ide! S most hogy a pap nem tud magyarul, akkor mond­jam én el, hogy romány vagyok? Há­t es tud, csak nem akar. Vót itt egy öregasszon, hogy egy szót sem tudott rományid, és méges románynak írták be. A páter felolvasott egy levelet a templomban, hogy teli szűntem roman catolici (mind román katolikusok vagyunk). Azt mondta, hogy a püspöktől kapta. Aztán jött a recsenszor (népszámláló), egy buhusi román ember. Mikor mongyuk, hogy műk magyarok va­gyunk, mongya, hogy itt nincsenek magyarok, rá hogy-hogy magik magyarok. Ha mondom, műk így beszélgettünk mindig magyarul, m­irományul. Azt mongja, nem lehet, hogy mongyuk hogy ma­­azok vagyunk, mert Rományijába vagyunk. Ezek a fiatalabbak járnak szervicsba (szolgálatba), ott mind ro­­mnyul beszélnek, úgyhogy műk és el fogunk rományosodni. De még a gyermekek sem beszélnek idehaza rományid. Rományul tórnak, de mikor kiönnek a szünetre, mint azt mongyák, gyere te,­d ide a loptát! Nem mongyák, hogy minge. Add ide a cipőmet, pucsomot. De azér romolnak el, műk annyiszor meg ke szóliccsuk: — Te gyermek te, ne mongyad hogy numeráljam meg, hanem gy olvassam (­számoljam) meg. Ne mongyad, hogy tarában va­nak, hanem hogy az országban. — Műk úgy tuggyuk, hogy tara! — azt mongyák. —És szeretik, hogyha kijavítják? — Mű kijaviccsuk, de néznek, kacagnak a gyermékek. — Mit így es tudunk, úgy es tudunk. Magyarul es tudunk, romá­ul es tudunk... Vannak osztán akik már nem taniccsák a kicsikéket magyarul,­ind azt mongyák: — Vinyi-n coace dragul mami (Gyere ide drágám!) — Mondatod magyarul es, met van mikor megtanuljon romá­­l. Tani esd meg eccer magyarul, s aztán ügyes megtanul romá­ul... Met látod­ é grésistak (hibáztak) evvel, met a románnyal lakik. Ha elmegyen az iskolába, mind rományt tanul, vagy kato­nák, ott és mind csak rományul beszél. — Hát ebben az országban vagyunk. Rományiába vagyunk!... Ha mongya meg maga, ha így csinálunk, nem el vagyunk romol­va? El vagyunk egészen. ^Fiatalság van itt? Azok tudnak magyarul? — Ha hogyne vóna. És azok és mind magyarul beszélnek magik között Csak ha valaki elmegyen, hogy annak odaszólnak, ha ide­gen. Csak azokat a kicsiket gyúrják mind, hogy rományul tanulja­nak. Mondjuk nekik, hogy azt hiszitek, hogy nem éritek meg, hogy megtanulanak? Mintha nem lenne mikor, míg katonának mennek! —A páter szereti, hogy maguk magyarul beszélnek? — Eleget küz­d ellene, de hát ő és szaboványi (szabófalvi). Tudnak ezek magyarul, csak nem beszélnek... Én húsz éves vótam 1942-ben, amikor özvegy maradtam, és nem mentem férjhez többet. Sokat kellett szénveggyek egyedül. A testvéreim még kicsike b­ánkák vótak, hallgattam én és közü­k. Ak­kor olyan nyomorúságosak vótunk, mentünk napszámba kapálni, aratni, szőlőt szedni. Ahol csak dógozni kellett mindenüvé men­tünk. Nincs pénz, nincs pénszra. (nyugdíj): —így éltünk... Zöld János (Zeldiu boan): Jöttek a népszámlálók, s én még viccelődtem velük, hogy “hol van az igazolványod?!” Mutatta az ekuszont. Mondom, hogy ez nem érdemes (érvényes) nekem. Bemegyünk, leülünk az asztal­hoz, s kezdi írni a nevet, a születési esztendőt, leírja a háznak a méreteit. —Állampolgár? — Román!—mondom. — Nemzetiség? Mondom, hogy: — Tűk hogy mongjátok nekünk? — Há ungur. — Na mondom, akkor úgy tödd föl! — Há nem tudom, mer nem lehet! — Há hogy nem lehet?! Ha így insztrultak (oktattak ki tükrö­­ket), hogy nem lehet? Hát hogy van ez? Te úgy tödd föl, ahogy én mondom neked, mer én utoljára alá kell újam. Nekem kell aláírni. Te csak tödd föl, ahogy tűk mongyátok nekünk! Hogy mongyátok? (Folytatása a 2. oldalon)

Next