Moldvai magyarság, 1998 (9. évfolyam, 92-103. szám)
1998-01-01 / 92-93. szám
BIBLIOTECA JUDEŢEANĂ „BOD PÉTER” SFÂNTU GHEORGHE Tel. 351 609, 315 577 SEPSISZENTGYÖRGY BOD PÉTER MEGYEI KÖNYVTÁR MAGYARSÁG GAZETA CEZMSIQAILOR DINI MOLDOVA MOLDVAI a t£6Ketec3BB szene László temptom - vote Adhattam volna ezt a címet is beszámolómnak: „1997. április 8-án szentmisét mondtam Szent László királyról”. De ebben mi a beszámolnivaló? Hiszen illő, hogy minden magyar pap Szent László ünnepén Szent László királyról misézzen! Csakhogy mi dunántúli barátommal együtt, olyan templomban mutattunk be szentmisét, amelyben ő, Szent László király csak volt a védőszent. Patrocinumát (a védőszent „lelki tulajdonjoga” valamely templomhoz) ugyanis vatikáni engedély nélkül erőltették, nehogy ott Moldvában élő csángó magyarok az eredetileg az ő tiszteletére épült templomban a magyar Szent Király közbenjárását kérjék. Nem volt könnyű megtalálnunk ezt a templomot. Vizantea (a Szeret folyó és a Kárpátok között fekvő falu, Marasest várostól nyugatra. Újszántó lehetett eredeti magyar neve DOMOKOS PÁL PÉTER szerint. Vö: A moldvai magyarság 3. kiadás 1940. Csíkszereda, 218. lap) község ugyanis a romániai Moldvában van. A Székelyföldről közelítve: Kézdivásárhely vonalában, de a Kárpátok túlsó, keleti oldalán. Autóval nem is érdemes onnan arrafelé indulni az úttalan utak miatt. Domokos Pál Pétertől, a csángó magyarok apostolától annyit tudtam meg, hogy Vizanteában a templom védőszentje -Valószínűleg Szent László királyunk, és még tette hozzá: „De lehet, hogy csak volt!” 1997-ben február 3-án jutottam oda először, magyarországi mérnök barátom vezette autón, egyik csángó magyar ismerősünk szíves kíséretében, jó nagy kerülő úton. Ojtozi szoros - Ónfalva (ma románul Oneşti) - Egyedhalom (ma Adjud, itt is megszüntették már a régi Szent Egyed püspök patricinumot) - Marasest (Marasesti) - Páncsu (Páncsu( Panciu) - Vizantea. Megérkezve a faluba „néprajzosan” érdeklődtem tőlük. Vagyis úgy, hogy még véletlenül se én találtam ki helyettük a régi védőszent nevét. Első kérdésem ez volt hozzák ( hozzájuk): „Mikor van itt a faluban templombúcsú?” - Nagyon készségesen feleltek: „A 15-én augusztusban!” - tovább kérdeztem: „És régebben mikor volt?” - Gyorsan válaszoltak: „Akkor is akkor vót!” - „Na és kicsiny leányka korukban mikor volt?” — Erre gondolkodóba estek, majd ezt felelték: „Való akkor elébb vót” - az egyikük így pontosított: „A májban, vagy a júniban vót!” - (Magamban örvendtem feleletének, mert falun ez eléggé pontos dátum és így máris közelebb kerültünk a valósághoz, ahogyan ők mondani szokták a hónap végét: „A fogyatékján a júninak”) - Segítettem nekik egy újabb kérdéssel: „Régen nagy búcsút szoktak-e tartani?” - Szinte lehangoltan válaszoltak: „Nem lehetett, mert akkor még kicsi volt a csirke.” - Az egyik vidámabb kedvű kiegészítette: „Nem a csirke vót kicsi, hanem addigra már elfogyott az őszi pálinka!” Már csaknem szégyellni kezdték, hogy a vendég páter kérdésére még mindig nem tudtak jól megfelelni. A beszélgetés közben még az is kiderült, hogy a régi templomot valamikor a nagy verekedés ( a világháború) után lebontották és újat építettek helyette, - így folytattam a kérdezést: „A régi templomban a védőszent kép volt-e vagy szobor?” — Élénken emlékeztek rá: „Szobor, szobor!” - „Férfi szent volt-e vagy női?” - érdeklődtem tovább. „Férfi, férfi!” mondták nagy örömmel. A rövid feleleteknek ilyen kettőzése szinte általános náluk. Az igen mindig kétszer hallható tőlük így: „igen-igen!”, sőt ha erőst ( nagyon) boldogok, akkor még ez a kettőzött forma sem ritka a beszédjükben: „igen-igen!, igenigen!” Ekkor logikailag kissé elsiettem a kérdezést: „Volt-e a szobor fejében korona?” - ők szerencsére nem estek ki a „tempóból”: „Az nem vót, de hosszú pap-gúnya vót rajta!” És örömmel hozzátette egyikük: „Már asszony vótam és hazajöttem, sokszor imádkoztam előtte!” A régi védőszent neve azonban csak nem akart az eszükbe jutni! Segítségünkre sietett egy idős asszony: „Menjünk át a nénimhez, ő majd tuggya!” (Náluk nem nővéremnek mondják az idősebb leánytestvért, hanem „nénimnek”.) Át is mentünk hozzák, de ő sem emlékezett rá. Ám figyelmesen hallgató embere (férje) közbeszólt, mégpedig románul: „Sfântu Ladislau!” - majd sietve lefordította magyarra: „Szent László!” - Boldogan emlékeztek ezután már mindnyájan a régi védőszent nevére! - Az egyik férfi családtag még hozzátette: „Ő a legnagyobb szent a világon, mert király vót és mégis szent lett belőle! - Lehet, hogy gyermekkorában hallott prédikációt magyarázott félre! - Mire én megkérdeztem tőle: „Hát a SZENT ISTVÁN király?” sietve megnyugtatott: „Hát az is az vót!” Szép lassan aztán az eszükbe jutott a Szent László búcsúünnep dátuma is: „Szent Péter után, vasárnap, akkor vót a régi búcsú!” (sokhelyt szokás a búcsút a következő vasárnap ünnepelni. Mivel a Szent László-nap utáni vasárnap a legtöbbször egyben a Szent Péter és Pál ünnepe utáni vasárnap is, ezért adatközlőim nem hibáztak megjegyzésükben.) Még egy ideig együtt maradtunk, és tovább beszélgettünk régi védőszentjükről. „Miért változtatták meg?” - kérdeztem. — Szomorúan válaszoltak: „Nekünk azt nem mondták meg!” „Mi lett a Szent régi szobrával?” - „Előbb átvitték egy házba, aztán az új parókiára (plébániára) vitték. Most is ott van!” Rögtön világossá vált előttünk, hogy mi lesz következő vizauteai látogatásunk célja: lefényképezni Szent László király szobrát, és még azt is megtudni, magnetofonra venni, mit szoktak énekelni régebben június 27-én, a falu búcsúnapján, a Védőszent ünnepén, Szent László tiszteletére. Másodszor 1997. június 17-én egy magyarországi hitoktató házaspár kíséretében érkeztem meg Vizanteába. Ez az utazás csak részben volt eredményes. Megtaláltuk ugyan a búcsúének szövegét, de a dallamát már egészen elfelejtették a jó vizanteai hívek. Láttuk ugyan a régvolt, kézdivásárhelyi származású deák (kántor) énekeskönyvét, a Kájoni Kancionális harmadik, 1805-ből való kiadását, melybe SZABÓ ÁRON deák szorgalmasan bejegyezte monogramját az általa énekelt szövegek mellé, így a Szent László-ének mellé is. Hogy a dallamát is megkaphassuk - megtalálhassuk -, még előbb aprólékos kutatómunkát kell végeznünk, de már a közeli siker reményében. Hátra volt még másik célunk: a Szent László szobor lefényképezése. Ezért bementünk a plébániára. A páter, CASIMIR BIUR valóban szívesen fogadott. Elfogadta csekély ajándékomat is: a csángó magyar hívek előtt kedves foszforeszkáló rózsafüzéreket, de Szent László szobrának fotózását megyés püspökének engedélyéhez kötötte. Hát erre valóban nem számíthattunk! Mert ez azt jelenti, nehogy a csángó magyarok magyar szentet tiszteljenek, nemcsak a templom védőszentjét cserélték ki, de még a szobrát is eldugták, sőt a jászvásári megyéspüspök, Msgr. GHERGHEL (nagyapja neve még valószínűleg így van beírva a kereszteltek anyakönyvébe: Gergely, vagy esetleg román helyesírással: Gherghely) engedélye nélkül „fényképezhetetlennek” nyilvánítják! A Biur vezetéknévről ide kívánkozik valami. Trunk községben, a plébános szülőfalujában, Bíró az ő családjának vezetékneve a napi szóhasználatban. Ennek a szónak „biru”, sem románul, sem magyarul nincsen értelme, nem jelent semmit. Már a megelőző diktatúra elején megkezdődött a csángó magyarok vezetéknevének kötelező és nagyon sokszor értelmetlen „átírása”, elrománosítása, nehogy évszázados magyar vezetéknevük emlékeztesse őket magyar származásukra! Harmadszorra 1997. július 27-én érkeztünk meg Vizantea faluba. Magyarországi plébános barátom volt a kísérőm. A faluban ismerős családokkal találkoztunk össze, akikkel kedvesen elbeszélgettünk, majd becsengettünk a plébániára. A már áprilisban megismert fiatal plébános most is szíves volt hozzánk. Rövidesen rátértünk látogatásunk céljára: „Engedné meg nekünk, hogy szentmisét mondjunk a plébániatemplomban.” Azt ugyan nem mondtuk meg neki, miért éppen azon a napon érkeztünk oda. - Szent László király ünnepén -, azt sem, hogy majd a magunkkal vitt Szent László misét akarjuk ott elmondani - mégpedig magyarul. Romániában ugyanis a jászvásári püspökség területén, szemben a vatikáni döntéssel, mely megengedi a népnyelv használatát bárhol a világon, nem szabad magyarul misézni. Legfeljebb csak hívek jelenléte nélkül, csukott templomajtók mellett engedték meg. A plébános átkísért bennünket templomába, segített a liturgikus ruhák felöltésében, majd ott maradt mellettünk az oltárnál, nem is titkolva el, hogy kíváncsi rá, milyen nyelven fogunk misézni, és hogy a szentmisét kiről (melyik szentről) fogjuk mondani. Hogy magyarul miséztünk, azt hallhatta, de nem biztos, hogy észrevette a mise szövegét: a Szent László királynak tiszteletére mondott imádságokat. A szentmise után kedvesen elbúcsúztunk tőle, és „erőst” boldogok voltunk, hogy hosszú évtizedek igaztalan sorozatát törtük meg azzal, hogy Szent László miséje, Szent László volt templomában, a Szent névünnepén magyar papok imádságával újra fölhangzott. P. JAKI SÁNDOR TEODÓZ BENCÉS Békés Gellért OSB Egyszerű imá m felsóhajtok hozzád, én Uram, és kitárom a szárnyas kapukat, emberségemnek tölgyfa-kapuit, — és szentélyembe beragyog a Fenség, így némán leírni, ami leírhatatlan, és fénynek lenni abban, ki a Fény, és szentnek lenni abban, ki a Szentség, — nincs szó, mi erről méltóképpen szólna. De fölszakadnak bennem, mint a visszhang, emberszegény ujjongó ámenek és csendesen csak bólintok fejemmel, — nincs szó, mi ennél méltóbb válasz volna. (1939) IX. Évfolyam • 92-93. Szám • 1998. Január-Február • Ára 2000 Lej