Moldvai magyarság, 1998 (9. évfolyam, 92-103. szám)

1998-01-01 / 92-93. szám

BIBLIOTECA JUDEŢEANĂ „BOD PÉTER” SFÂNTU GHEORGHE Tel. 351 609, 315 577 SEPSISZENTGYÖRGY BOD PÉTER MEGYEI KÖNYVTÁR MAGYARSÁG GAZETA CEZMSIQAILOR DINI MOLDOVA MOLDVAI a t£6Ketec3BB szene László temptom - vote Adhattam volna ezt a címet is beszámolómnak: „1997. április 8-án szentmisét mondtam Szent László ki­rályról”. De ebben mi a beszámolnivaló? Hiszen illő, hogy minden magyar pap Szent László ünne­pén Szent László királyról misézzen! Csakhogy mi dunántúli barátommal együtt, olyan temp­lomban mutattunk be szentmisét, amelyben ő, Szent László király csak volt a védőszent. Patrocinumát (a védőszent „lel­ki tulajdonjoga” valamely templomhoz) ugyanis vatikáni en­gedély nélkül erőltették, nehogy ott­­ Moldvában­­ élő csán­gó magyarok az eredetileg az ő tiszteletére épült templom­ban a magyar Szent Király közbenjárását kérjék. Nem volt könnyű megtalálnunk ezt a templomot. Vizantea (a Szeret folyó és a Kárpátok között fekvő falu, Marasest vá­rostól nyugatra. Újszántó lehetett eredeti magyar neve DO­MOKOS PÁL PÉTER szerint. Vö: A moldvai magyarság 3. ki­adás 1940. Csíkszereda, 218. lap) község ugyanis a romániai Moldvában van. A Székelyföldről közelítve: Kézdivásárhely vonalában, de a Kárpátok túlsó, keleti oldalán. Autóval nem is érdemes onnan arrafelé indulni az úttalan utak miatt. Do­mokos Pál Pétertől, a csángó magyarok apostolától annyit tudtam meg, hogy Vizanteában a templom védőszentje -Va­lószínűleg­­ Szent László királyunk, és még tette hozzá: „De lehet, hogy csak volt!” 1997-ben február 3-án jutottam oda először, magyarorszá­gi mérnök barátom vezette autón, egyik csángó magyar isme­rősünk szíves kíséretében, jó nagy kerülő úton. Ojtozi szoros - Ónfalva (ma románul Oneşti) - Egyedhalom (ma Adjud, itt is megszüntették már a régi Szent Egyed püspök patricinu­­mot) - Marasest (Marasesti) - Páncsu (Páncsu( Panciu) - Vizantea. Megérkezve a faluba „néprajzosan” érdeklődtem tőlük. Vagyis úgy, hogy még véletlenül se én találtam ki he­lyettük a régi védőszent nevét. Első kérdésem ez volt hozzák (­ hozzájuk): „Mikor van itt a faluban templombúcsú?” - Na­gyon készségesen feleltek: „A 15-én augusztusban!” - tovább kérdeztem: „És régebben mikor volt?” - Gyorsan válaszoltak: „Akkor is akkor vót!” - „Na és kicsiny leányka korukban mi­kor volt?” — Erre gondolkodóba estek, majd ezt felelték: „Va­ló akkor elébb vót” - az egyikük így pontosított: „A májban, vagy a júniban vót!” - (Magamban örvendtem feleletének, mert falun ez eléggé pontos dátum és így máris közelebb ke­rültünk a valósághoz, ahogyan ők mondani szokták a hónap végét: „A fogyatékján a júninak”) - Segítettem nekik egy újabb kérdéssel: „Régen nagy búcsút szoktak-e tartani?” - Szinte lehangoltan válaszoltak: „Nem lehetett, mert akkor még kicsi volt a csirke.” - Az egyik vidámabb kedvű kiegészí­tette: „Nem a csirke vót kicsi, hanem addigra már elfogyott az őszi pálinka!” Már csaknem szégyellni kezdték, hogy a ven­dég páter kérdésére még mindig nem tudtak jól megfelelni. A beszélgetés közben még az is kiderült, hogy a régi templomot valamikor a nagy verekedés (­ a világháború) után lebontot­ták és újat építettek helyette, - így folytattam a kérdezést: „A régi templomban a védőszent kép volt-e vagy szobor?” — Élénken emlékeztek rá: „Szobor, szobor!” - „Férfi szent volt-e vagy női?” - érdeklődtem tovább. „Férfi, férfi!” mondták nagy örömmel. A rövid feleleteknek ilyen kettőzése szinte ál­talános náluk. Az igen mindig kétszer hallható tőlük így: „igen-igen!”, sőt ha erőst (­ nagyon) boldogok, akkor még ez a kettőzött forma sem ritka a beszédjükben: „igen-igen!, igen­igen!” Ekkor logikailag kissé elsiettem a kérdezést: „Volt-e a szobor fejében korona?” - ők szerencsére nem estek ki a „tempóból”: „Az nem vót, de hosszú pap-gúnya vót rajta!” És örömmel hozzátette egyikük: „Már asszony vótam és hazajöt­tem, sokszor imádkoztam előtte!” A régi védőszent neve azonban csak nem akart az eszükbe jutni! Segítségünkre sie­tett egy idős asszony: „Menjünk át a nénimhez, ő majd tug­­gya!”­­ (Náluk nem nővéremnek mondják az idősebb leány­testvért, hanem „nénimnek”.) Át is mentünk hozzák, de ő sem emlékezett rá. Ám figyel­mesen hallgató embere (­férje) közbeszólt, mégpedig romá­nul: „Sfântu Ladislau!” - majd sietve lefordította magyarra: „Szent László!” - Boldogan emlékeztek ezután már mindnyá­jan a régi védőszent nevére! - Az egyik férfi családtag még hozzátette: „Ő a legnagyobb szent a világon, mert király vót és mégis szent lett belőle! - Lehet, hogy gyermekkorában hallott prédikációt magyarázott félre! - Mire én megkérdez­tem tőle: „Hát a SZENT ISTVÁN király?” sietve megnyugtatott: „Hát az is az vót!” Szép lassan aztán az eszükbe jutott a Szent László búcsúünnep dátuma is: „Szent Péter után, vasárnap, akkor vót a régi búcsú!” (sokhelyt szokás a búcsút a követke­ző vasárnap ünnepelni. Mivel a Szent László-nap utáni vasár­nap a legtöbbször egyben a Szent Péter és Pál ünnepe utáni vasárnap is, ezért adatközlőim nem hibáztak megjegyzésük­ben.) Még egy ideig együtt maradtunk, és tovább beszélget­tünk régi védőszentjükről.­­ „Miért változtatták meg?” - kér­deztem. — Szomorúan válaszoltak: „Nekünk azt nem mond­ták meg!” „Mi lett a Szent régi szobrával?” - „Előbb átvitték egy házba, aztán az új parókiára (­plébániára) vitték. Most is ott van!”­­ Rögtön világossá vált előttünk, hogy mi lesz kö­vetkező vizauteai látogatásunk célja: lefényképezni Szent László király szobrát, és még azt is megtudni, magnetofonra venni, mit szoktak énekelni régebben június 27-én, a falu bú­csúnapján, a Védőszent ünnepén, Szent László tiszteletére. Másodszor 1997. június 17-én egy magyarországi hitoktató házaspár kíséretében érkeztem meg Vizanteába. Ez az utazás csak részben volt eredményes. Megtaláltuk ugyan a búcsú­ének szövegét, de a dallamát már egészen elfelejtették a jó vizanteai hívek. Láttuk ugyan a régvolt, kézdivásárhelyi szár­mazású deák (­kántor) énekeskönyvét, a Kájoni Kancionális harmadik, 1805-ből való kiadását, melybe SZABÓ ÁRON deák szorgalmasan bejegyezte monogramját az általa énekelt szö­vegek mellé, így a Szent László-ének mellé is. Hogy a dalla­mát is megkaphassuk - megtalálhassuk -, még előbb aprólé­kos kutatómunkát kell végeznünk, de már a közeli siker re­ményében. Hátra volt még másik célunk: a Szent László szobor lefény­képezése. Ezért bementünk a plébániára. A páter, CASIMIR BIUR valóban szívesen fogadott. Elfogadta csekély ajándéko­mat is: a csángó magyar hívek előtt kedves foszforeszkáló ró­zsafüzéreket, de Szent László szobrának fotózását megyés püspökének engedélyéhez kötötte. Hát erre valóban nem számíthattunk! Mert ez azt jelenti, nehogy a csángó magya­rok magyar szentet tiszteljenek, nemcsak a templom védő­szentjét cserélték ki, de még a szobrát is eldugták, sőt a jász­vásári megyéspüspök, Msgr. GHERGHEL (nagyapja neve még valószínűleg így van beírva a kereszteltek anyakönyvébe: Gergely, vagy esetleg román helyesírással: Gherghely) enge­délye nélkül „fényképezhetetlennek” nyilvánítják! A Biur vezetéknévről ide kívánkozik valami. Trunk község­ben, a plébános szülőfalujában, Bíró az ő családjának veze­tékneve a napi szóhasználatban. Ennek a szónak „biru”, sem románul, sem magyarul nincsen értelme, nem jelent semmit. Már a megelőző diktatúra elején megkezdődött a csángó ma­gyarok vezetéknevének kötelező és nagyon sokszor értelmet­len „átírása”, elrománosítása, nehogy évszázados magyar ve­zetéknevük emlékeztesse őket magyar származásukra! Harmadszorra 1997. július 27-én érkeztünk meg Vizantea faluba. Magyarországi plébános barátom volt a kísérőm. A fa­luban ismerős családokkal találkoztunk össze, akikkel kedve­sen elbeszélgettünk, majd becsengettünk a plébániára. A már áprilisban megismert fiatal plébános most is szíves volt hoz­zánk. Rövidesen rátértünk látogatásunk céljára: „Engedné meg nekünk, hogy szentmisét mondjunk a plébánia­temp­lomban.”­­ Azt ugyan nem mondtuk meg neki, miért éppen azon a napon érkeztünk oda. - Szent László király ünnepén -, azt sem, hogy majd a magunkkal vitt Szent László misét akarjuk ott elmondani - mégpedig magyarul. Romániában ugyanis a jászvásári püspökség területén, szemben a vatikáni döntéssel, mely megengedi a népnyelv használatát bárhol a világon, nem szabad magyarul misézni. Legfeljebb csak hívek jelenléte nélkül, csukott templomajtók mellett engedték meg. A plébános átkísért bennünket templomába, segített a liturgikus ruhák felöltésében, majd ott maradt mellettünk az oltárnál,­­ nem is titkolva el, hogy kíváncsi rá, milyen nyel­ven fogunk misézni, és hogy a szentmisét kiről (melyik szent­ről) fogjuk mondani. Hogy magyarul miséztünk, azt hallhat­ta, de nem biztos, hogy észrevette a mise szövegét: a Szent László királynak tiszteletére mondott imádságokat. A szent­mise után kedvesen elbúcsúztunk tőle, és „erőst” boldogok voltunk, hogy hosszú évtizedek igaztalan sorozatát törtük meg azzal, hogy Szent László miséje, Szent László volt temp­lomában, a Szent névünnepén magyar papok imádságával új­ra fölhangzott. P. JAKI SÁNDOR TEODÓZ BENCÉS Békés Gellért OSB Egyszerű imá­ ­m felsóhajtok hozzád, én Uram, és kitárom a szárnyas kapukat, emberségemnek tölgyfa-kapuit, — és szentélyembe beragyog a Fenség, így némán leírni, ami leírhatatlan, és fénynek lenni abban, ki a Fény, és szentnek lenni abban, ki a Szentség, — nincs szó, mi erről méltóképpen szólna. De fölszakadnak bennem, mint a visszhang, emberszegény ujjongó ámenek és csendesen csak bólintok fejemmel, — nincs szó, mi ennél méltóbb válasz volna. (1939) IX. Évfolyam • 92-93. Szám • 1998. Január-Február • Ára 2000 Lej

Next