Moldvai Magyarság, 2001 (Új sorozat, 11. évfolyam, 1-12. szám)

2001-01-01 / 1. szám

Magyarországi diákok Csángóföldön, avagy gondolatok Csángóföldről Magyarországon A budapesti egyetem diákjai közül néhányan lehetőséget kaptunk egy moldvai „tanulmányútra”: a csángók beszédét, életét megérteni. Tapasztalataink mottójául a következő rövid történetet választottuk. Ragyogó pusztinal délutánt zárt le a szabadban elköltött vacsora a sebescsorba-levessel és a csángó­ kenyérrel. A miénktől olyan távoli vidék élményeivel telítődve poroszkáltunk aznap esti szállásunk felé. A templommal átellenben levő takaros kis házat úgy építette Marika néni és Döme bácsi - hogy őket idézzük mint „fecske a fészkét”. Házigazdánk fürge léptekkel haladt előttünk, és mesélt, mesélt... elbeszéléséből hirtelen a tizenhetes villamos csengője csilingelt ránk: „...voltam én Magyarba is, dolgoztam Budapesten. Hévvel meg tizenhetes villamossal mentem Szentandreára, mert engem sokfelé elhívtak, mert jó kőműves voltam én ott.” Nem értettük. Hogy kerül a tizenhetes villamos Pusztina elő áztatta, napszárította földútjára, s hogy kerül a pusztinai Döme bácsi kőművesként „Budapestára”? Nem mintha nem lettünk volna felvértezve az egyetemről magunkkal cipelt főbb nyelvészeti szótárakkal, a csángó történetet tárgyaló könyvekkel és órai jegyzetekkel, de már utunk elején rá kellett jönnünk, hogy mindez milyen komikusan fest a moldvai való­ságban, és ahhoz képest, amit az itteniekről tanultunk. Tovább hallgattuk hát Döme bácsit. Meséi az életükről szóltak, a megőrizni próbált „magyar hitről”, és szóltak a magyarországi vendég­munkáról, a Moszkva tér általunk alig ismert hajnali arcáról. A budapesti Eötvös Lóránd Tudományegyetem Bölcsészet­tudományi Karán minden évben számban és lelkesedésben meg­erősödve dolgozik B. Fodor Katalin vezetésével szerveződött csángó-szeminárium. A minden félévben induló kurzus A csángók és nyelvük címet viseli, a magyar nyelv és irodalom szak szak­­szemináriuma. A közös munkában részt vevő hallgatók csoportja lassan-lassan valódi műhellyé alakul. Ezt a munkaközösséget megerősíteni és az elméletben megtanultakat a valóságban is megtapasztalni indultunk el 2000. április 26-án hajnalban a Kárpátokon túlra. (...)Észak felé fordultunk, hogy a csángók legrégiesebb, északi csoportját látogassuk meg Szabófalván. Amint leszálltunk a buszról, szabófalviak jöttek oda hozzánk, beszélgetni próbáltunk. (Tanáraink felkészítettek bennünket, hogy nehézségeink lesznek a beszélgetésben, mert az északi csángók archaikus nyelvét a legnehezebb megérteni.) Ketten-hárman egy fekete kendős asszonnyal találkoztunk, és bizony megrémültünk, mert szédületes iramban kezdett beszélni hozzánk, és egy árva szót nem értettünk. Kétségbeesetten keresgéltük emlékeinkben a régi szemináriumi foglalkozások emlékeit. Zavarodottságunkat csak fokozta, hogy az asszony minduntalan kérdezgetett. Miért, értenünk kellene? Egyre gyanúsabbá vált, hogy nem csángó szöveget hallunk. Egyre több szót és kifejezést értettünk meg - töredékes román és valamivel jobb újlatin nyelvismeretünkkel. A néni végig románul" beszélt hozzánk. Nem csoda, hogy nem értettük. Magnófelvételünket már csángó asszonnyal készítettük el, és az előbbi rémület után megkönnyebbültünk, mert mindent értettünk. Továbbutazva, az aznapi vacsoránkat néhányan Bogdán­­falván, mások Klézsén, déli csángó családoknál költöttük el. Vendéglátóinkkal éjszakába nyúlóan beszélgettünk, és csak néhány tájszó vagy román jövevényszó elhangzásakor tűnt fel, hogy nem ugyanazt a „nyelvjárást” beszéljük. (...) Volt alkalmuk megfigyelni a kötött szövegek, pl. imádságok és a spontán beszéd közti, főként hangtani különbségeket is. Délután külsőre ke­­csinben esküvőn voltunk. Lakodalmi szokásokat alig-alig figyelhettünk meg, de a román nyelvű katolikus mise után a temp­lomkertben sok érdekességet tudhattunk meg a fényképezkedésre várakozó asszonyoktól. Vasárnap utaztunk tovább a csángók harmadik csoportjához, az ún. székelyes csángókhoz, Pusztinára. Tiszteletünkre hatalmas mulatságot rendeztek, még utoljára ehettünk a máshol már megkóstolt „geluskából”, a hagyomány­­őrző csoport csángó népdalokkal kedveskedett nekünk, és késő estére a zenészek is megérkeztek. Felnőttekkel, gyerekekkel, időssel és fiatallal mind jól megértettük egymást. A hazaúton Gyimesfelsőlokon és a Hargitán pihentünk meg. Messze volt már szabófalvi rémületünk, mindkét este felszabadul­tan meséltük egymásnak a gyűjtés során megesett mulatságos történeteket. Egy életre megtanultuk, mi a nunta és hogy a sumérok nem egy errefelé lakó kisebbségi népcsoport. Ezek csak szavak, melyek a nyelvbe bekerülnek, változnak vagy kihullanak. Értjük, ahogyan a csángók beszélnek. És ők is értenek minket. Jelen írás szerzői úgy gondolják, a Csángóföldre tett utazás döntő hatással volt valamennyiünk életszemléletére. Nemcsak a nyelvüket értettük meg e néhány nap alatt. Távol áll tőlünk, hogy az értelmiség vidék iránti romantikus vonzódását belevetítsük a moldvai világba. De meg kellett éreznünk - ha leírni nem is könnyű - a cinizmussal átitatott nyugati életritmus, s ezen egysze­rű, természetes emberek felfogása között a metsző különbséget. Ahol mi élünk, annyi a pátosz, annyi az íratlan és írott illemszabály, hogy a túlzások eleve mesterkélt, hamis magatartást sejtetnek. Ahol a csángók élnek, oda még nem jutott el a „túlszocializáltság” mételye: ha valaki egy pohár vizet kér, nem kezdik el kínálgatni a különböző üdítőket, hanem inni adnak, ami a szomjazónak sokkal többet jelent. Viszonyuk egymáshoz és a körülményeikhez alakoskodás nélküli, vendégszeretetük, figyelmességük mindenre kiterjed, de nem tolakodó. (..)Tapasz­talatainkat azonban nehéz élménybeszámoló formájában előadni, hiszen az útirajz nem tud a csángók helyett beszélni. Nem akarunk hamis képet festeni a moldvai magyarokról, ezért semmiképpen sem a falusi idillben élő lelkes arcokat hoztuk el magunkkal. Ez nem reális, ez csak önáltatás, álszent magatartás lenne. A csángó falvak kiábrándultak. (...) A lelket náluk nem a cinizmus öli meg, hanem az elfojtódás. Többen panaszkodnak közülük arról, hogy „be vannak kerítve”. Falvaikban román településektől körülvéve keresik a megélhetés számukra nem könnyű útjait. (...) Elszigetelten létező népcsoportjaink közül nem a mold­vai az első, amelyen megfelelő odafigyelés hiányában úrrá lesz az elkeseredés. Az egyébként is lélekölő körülmények között ez a legveszélyesebb életérzés, mivel ez a valaha nagyon is viruló ágak elszáradásához vezethet. Moldvai utunk során a legtöbbünkben felébredt a tettvágy, az őszinte segíteni akarás. Székelyföld! Csángóország! Azt reméljük, megértettünk! KRÉMER ZSÓFIA-TARSOLY ESZTER MOLDVAI MAGYARSÁG__________________________________ _____________________________________________________________________________________________________3 ISMERKEDÉS

Next