Moldvai Magyarság, 2018 (Új sorozat, 28. évfolyam, 1-4. szám)

2018 / 1. szám

IN MEMÓRIÁM Kallós Zoltán nem éppen váratlan, de fájdalmas halálá­val 2018. február 14-én a magyar nemzet jelentős személyt veszített, olyan gyűjtőt, aki életét a közösségnek, a magyar folklórnak, a népzenei kutatásoknak szentelte. „Nem az a magyar, akinek a nagyszülője magyar volt, hanem akinek az unokája is magyar lesz” - ez volt Kallós Zoltán életének mozgatórúgója. Már egy év telt el azóta, hogy Zoli bácsi ezt nekem utoljára, személyesen elmondta saját otthonában. 2017 februárjában meglátogattuk Zoli bácsit, mint mindig, kijött az ajtaja elé és a tornácnak dőlve várt. Beléptem otthonába, amelyet mezőségi, kalotaszegi, gyimesi és nem utolsósorban a moldvai szőttesek, tárgyak töltöttek meg. Olyan színes, élettel teli volt a háza, a kultúrák úgy össze­fonódtak Zoli bácsi otthonában, akár az életben. Ezeket a tárgyakat egész életén keresztül gyűjtötte, vásárolta. Leült az ágy szélére és sajátos nyugodtságával, ősz hajával, nagy kikerekedett szemeivel és remegő hangjával kérdezett, me­sélt, érdeklődött moldvai ismerőseiről. Ez volt Zoli bácsi! Felidéztük azokat a történeteket, amikor kicsi voltam és részt vettem a válaszúti táborban, megtanultam a mezőségi táncokat, csintalankodtam, mozgékony, rossz alvó voltam. Emlékszem a csűrben való, hálózsákos alvásokra, arra, ahogyan ellenőrizték, alszunk-e, de mi gyerekként mindig álmatlanságban szenvedtünk. Felejthetetlen reg­gelek voltak ott a táborban: Zoli bácsi csak lentről figyelt minket, mi fenn a dombon futkorásztunk, készülődtünk a hosszú napra. Mintha csak most lett volna az a tábor, mintha azok a napok csak most múltak volna el. Pedig én már nagylány lettem, Zoli bácsi pedig most itthagyott bennünket. Elment, és soha nem fog visszajönni. Az egyik ilyen táborban tanultam meg az egyik kedvenc dalát, ami nem más, mint egy bujdosóének. Válaszai­ra, Zoli bácsira ezek a sorok emlékeztetnek: „Fordulj, kedves lovam nap szent ület felé, / Úgysem jövünk többet soha visszafelé...” Nem, nem jön vissza soha. Élete során minden tájegységhez tudott egy-egy kedves dalt kötni, de azt sem hagyhatom ki, hogy minden tájegység emberei is tudnak valamit Zoli bácsihoz kötni. Ha csak egyszer is találkozott vele az ember, sokat tanulhatott tőle, soha rossz szót nem mondott senkiről, mindig igyekezett jó kapcsolatot ápolni az emberekkel. Rég nem járt fizikailag Moldvában, de lélekben mindig ott volt, a szíve mindig is Moldvához és a Mezőséghez húzott. Középiskolás koromban Csíkszeredából sokszor ellá­togattam Válaszatra, nagyon szerettem odajárni, hiszen már akkor érdeklődtem a gyűjtései iránt. Ott szereztem meg talán a legtöbb hangfelvételét, a könyveit, és akkor ismertem meg közelebbről, akkor tanultam a legtöbb népdalt, balladát. Olyan gyűjtő volt, aki tudását, anyagait másokkal is megosztotta, és bátorította a fiatalokat, ener­giát és ötleteket adott. Mindig azt mondta, hogy mindent lehet, csak akarni kell. Zoli bácsi büszke volt rám, hogy tanulmányaimat ma­gyar egyetemen folytattam, mindig bátorított, különösen hogy néprajzot hallgattam. Másodéves voltam, amikor elmondtam neki, hogy néprajzot tanulok a Kolozsvári Néprajz Tanszéken, nagyon örült ennek és minden al­kalommal megkérdezte, hogy ugye majd hazamegyek tanítani? A tavaly februárban is ez volt az egyik fő kérdése: ugye már tanítónő vagyok? Bátran mondhatom, hogy Zoli bácsi szeme előtt nőttem fel, hiszen gyerekkoromtól kezdve részt vettem a válaszúti táborokon, rendezvénye­ken, tánctáborokon. Most is tisztán emlékszem a mély nyugodtságára, a szigorú nézésére, őszinte szavaira. Már középiskolás voltam, amikor a 85. születésnapját ünne­peltük. Meghívtak minket, pusztinaiakat is, de én már „kirepültem” volt otthonról, Csíkszeredában voltam tizedik osztályos. Elmentem Válaszútra, és az ünnepen elszavaltam a Lakatos Demeter Messze, ott, hol a nap szentül le... című verset és elénekeltem a Mikor Csíkból kiindultam népdalt. Nagyon boldog volt Zoli bácsi, még a könnyei is kiestek, soha el nem felejtem mély sóhajtásait, széles mosolyát és bátorító szavait. Megható volt hallani, hogy mennyien tudják a kedvenc dalát. 90. születésnapján a kultúrák ismét összefonódtak, minden harag elmúlt, mindenki kibékült mindenkivel és ez alkalommal is feszengett a bujdosóének. Ha csak vissza­gondolok, elsírom magam, mert elképesztő, milyen nagy kovácsolóereje volt Zoli bácsi munkájának, szeretetének és jóságának. Amikor megismertem, még kicsi voltam, nem értettem, miről beszél, csak felnéztem rá, ő megfogta a vállamat és beszélt. Most, hogy megnőttem, megértettem, és még jobban felnézek rá, hálás vagyok mindazért, amit tett a moldvaiakért, hálás vagyok a sok szép, értékes gyűjtéséért, a sok jó tanácsért, és mély fájdalommal tudom megélni, hogy már nincs köztünk Zoli bácsi. Nem fogja meg a vál­lamat, nem esnek ki könnyei, amikor énekelek, már nem látogat el Pusztinára, nem érdeklődik a régi ismerősei iránt, nem vár nekidőlve a tornác oszlopának. Ma már csak azt tudom, hogy a fényes nap immár elnyugodott... Isten bocsássa meg bűneit! Nyugodjon békében, Zoli bácsi!

Next