Móser Zoltán: Puszták - népek. Emlék- és képsorok Tolnáról és Illyés Gyuláról (1996)
nyei, mint a már kifejlődött elmének. S én boldogan zsúfolódtam a legsűrűbb emberi közösségbe, és nemcsak az embertelen körülmények közt élő cselédnépek között éreztem kitűnően magamat, de az, hogy a pusztán bárki hozzánk nyúlhatott, tehát minden felnőttnek joga volt minden gyereket akár megnevelni, még tettlegességgel is, mindez, hogyha egy másik oldalról nézve kín és szenvedés volt, lélekfejlődés szempontjából pótolhatatlan, hatalmas élmény. A pusztának minden felnőttjét majdnem rokonomnak, az apám, az anyám rangján élő lénynek tekintettem, a legkisebb bajommal hozzájuk fordulhattam, és nagyon jól tudtam, hogy azok éppúgy kezelnek engem, mint a saját gyermeküket. Tehát amit itten Csősz Gyula barátom elmond, hogy hogyan nyargaltunk mi az ököristállóból ki és be, a juhász-aklakban, a padlásokon, a dohányszárítókban, hogyan vett fel a szekerére akármelyik béres bennünket, és vitt el a puszta óriási távolságra eső szigeteire, ez olyan gyerekszoba volt, amit boldogan ajánlanék minden nagyon gazdag, vagy jó módban élő ember gyerekének, hogyha igazi emberségre akarna nevelődni. De újra elismétlem: elsősorban a gyermek kívánja ilyen mértékben a közösséget. Vagyis a gyerek akkor érzi jól magát, ha nem egy testvére van, hanem legalább öt. Az utcán harminc gyerekkel tud együtt futkosni. A magányos ember akkor alakul ki, amikor már megérett, amikor az élettel magával áll szemben, amikor már egyéni feladata van. De az életre való készülődés csak társas, azt lehet mondani, nyüzsgő tömegében nevel egészséges egyedeket is. Beszélhetnénk itt arról, hogy akadnak, akik engem - felnőtten, azaz manapság - magányosnak tartanak. Ha magányos vagyok, azért vagyok az, mert nem találok megfelelő számú embert, akikkel boldogan együtt lennék. Mindenki magányos valamiképp. És megint azt mondom: nem voltam magányos.“