Mozgó Világ, 1983. július-december (9. évfolyam, 7-12. szám)
1983 / 8. szám - ESSZÉ - Alexa Károly: "Kertetek egyenesen Istennel határos"
(a keleti selyem G. számára szimbolikus anyag: „minden selyem nőnemű” - „maga az előző életében Indiában, a Gangesz vizében élt, mint lótuszvirág”), „selyemkönnyű fehér vállkendő”, a „stójaszerűen keskeny fehér kendő végei az ölébe simulnak”, „sárga-kék reggeli köntös”, „fényes lakkcipő”, egyik ruháján biedermeier hímzés, „fekete ruha, melegfehér stójaszerűen viselt krepdesin hosszú kendő, térdig érő, színes virágokkal díszített kendővégek”, „Könnyű vidám libertyselyemből való hosszú keskeny kendő a nyakán, a dereka körül lebegnek ágai”. Parfüm, gyémánt, smaragd, rubin, zafír, egy szép jáspisgyöngy füzér, fehér csipkék, akvamarinkőbe faragott skarabeusz (G. ajándéka), berillgyűrű, ezüstlánc, melyet a legenda szerint a cigányok közt élő művész, Bembó kovácsolt az ősi időkben (G. ajándéka - a lélekvándorlást illusztrálandó). Amikor a fehérneműs szekrény „hűvös zsebkendőire” tér ki a szó, G. előtt felvillan a vérpadra lépő Marie Antoinette, a művész, aki fekete csipkeruháját a nyakrész fehér batisztjával és egy fehér csipkekendővel hangsúlyozta. Aztán a szó elkanyarodik a veneziai és flandriai csipke zsebkendők és a szultánok fehér sáfrányszínű, smaragdzöld, égőpiros, halványkék, aranysárga, krizoprázzöld kendői felé („a zsebkendőnek is van lelke”). És A. zongorázik, „kicsi puskájával” célba lő, teát tölt, macskásan elnyúlik a díványon, verset mond, levelet olvas, s fekvő helyzetből föl tud ülni, anélkül, hogy a karjaira támaszkodnék... A. akinek nem látjuk az arcát és mégis elhisszük, hogy ő Istár, Mária Magdaléna, Szappho, Titania, Annabell Lee, Kleopatra („Ő és Antonius királyai voltak az életnek”), ő Hent-Mekil hercegnő Ó-Egyiptomból, akinek élete „a hangok hullámain” folyt le, ő Izrafel angyal az arab mitológiából, akinek szíve helyén egy „mandolinszerű hangszer” van, s mikor Izrafel szíve megszólal, „a vele rokon lelkek zenét éreznek a lelkükben és boldogok.” (És mindenütt képek.) A. házának falain, a végigjárt múzeumokban, a „négerfejű házalónál”, G. gyűjteményében, a levelek műelemző lapjain, s ez természetes is: „A művészet mindig többet mond, mint az élet.” A kép A. és G. számára egyszerű nemes dekoráció, díszlet és spirituális felhívás. Gyűjteményeikből, a megvitatott festészeti témákból pontosan feltárhatók a századvégi műpártolás és műélvezet irányai. A stíluspluralizmus kora ez, minden „szeráfja" a művészetnek közel áll hozzájuk, de néhány korszak, stílus és műfaj fokozottabban: a gót, a bizánci, a reneszánsz, a rokokó, a japán művészet, a biedermeier, a szimbolizmus és az iparművészet néhány ágazata. Nem lehet nem hangsúlyozni a gyűjtés szenvedélyét - minden álmodozó kor divata ez. G. sehol nem mulasztja el a magángyűjtemények emlegetését: egy tékozló főúr feleségének szép bécsi, meisseni, berlini, petersburgi, sèvres-i porcelánjairól beszél, a budapesti „milliomos Ludwig” képeiről és porcelánjairól, dr. Franz kapitány japán ritkasággyűjteményéről. Többször említi Ernst Lajost, a „zseniális gyűjtőt”. (Az Ernst Múzeum biedermeier kiállításán A. is, G. is kiállít saját gyűjteményéből!) Egyszer egy unalmasnak induló délutánon A. és G. leltárba veszi A. képeit. Egy „pompás öreg diófából készült biedermeier asztalon” méricskélik a képek szélét-hosszát, megvizsgálják