Mozgó Világ, 1994. január-június (20. évfolyam, 1-6. szám)

1994 / 6. szám - INTERJÚ - Baló György: Az átmenet állandósága - Beszélgetés Eörsi Istvánnal, Lengyel Lászlóval és Sárközy Tamással

Az átmenet állandósága Eörsi Istvánnal, Lengyel Lászlóval és Sárközy Tamással beszélget Baló György­ ­ Egy évszámot kérnék: önök szerint mi­kor ér el oda Magyarország, hogy az ember akkor is jól érezhesse magát, ha nem azok kormányozzák az országot, akiket szeretne, hogy kormányozzanak. Eörsi István: A valóságérzékem azt mondja, hogy 2040 körül. Reményeim sze­rint 1998-ban. Lengyel László: Én azt hiszem, hogy ez reális remény lehet 1998-ban. Sárközy Tamás: Előrebocsátva, hogy én természetesen jelenleg is elég jól érzem magam, a 2010-et mondanám.­­ 1994-ben az ember szabadabbnak érzi-e magát Magyarországon, mint 1990-ben? Lengyel: Először is az a kérdés, hogy mit jelent szabadabbnak lenni. Miben lettünk szabadabbak, és miben nem? Vitathatat­lan, hogy bizonyos dolgokban szabadabbak lettünk. Más dolgokban viszont megfosz­tottak bennünket a korábbi szabadsága­inktól, vagy legalábbis nem nőttek a sza­badságaink. Szabadabbak vagyunk, mert nincsenek szovjet rakéták a fenekünk alatt. Egy kicsit megszabadultunk a ha­gyományos paternális kis diktatúráktól is. Részben csökkent viszont a szabadságunk a gazdaságban. És csalódnunk kellett - kü­lönösen az utolsó időszakban -, hogy azt hittük, sajtó- és gondolatszabadság van. Sajnos ez nem egészen így működik. Hogy egy példát mondjak: pénteken megpróbá­lok valamit beolvasni a rádióban, azt be­tiltják, és hétfőre nyugdíjazzák a rádióst, aki a műsort fölvette. Eörsi: Én körülbelül olyan szabad vagyok, mint voltam 1990-ben. A szabadság ugyan­is viszonyfogalom: azt csinálok, amit aka­rok­­ az adott lehetőségek közt. Na most a lehetőségek 1990 és 1994 között az én szempontomból csak annyiban változtak, hogy a tévé és a rádió lényegében becsukó­dott előttem, és én is előttük, de mivel 1977 és 1989 között is el voltam tiltva, ez nem újdonság nekem. Ha viszont a szegénység szempontját is belekeverjük a szabadság fogalmába, akkor azt kell mondanom, hogy szabadságdeficit támadt az országban 1990 óta. Egy hajléktalan például vajmi kevéssé szabad, hiszen még azt sem dönt­heti el, hogy mikor és hol szarhat. Márpe­dig a szabadság elképzelhetetlen az anyag­csere szabadsága nélkül. Na most vissza­térve egy értelmiségibb szempontra, annyi­ban szabadabb vagyok, hogy sokkal tisz­tábban látom Magyarország lehetőségeit és a korlátokat, mint 1990-ben. 1990-ben terjengett egy olyasfajta általános illúzió, hogy a kádárista rendszer összeomlik, és utána különféle demokratikus erők egy­más között kialkusznak valamilyen elfo­gadható gazdasági-politikai modellt. Mára kiderült, hogy a szabadságunk annyiban rendkívül korlátozott, hogy nem nagyon sok út között választhatunk. Például most a választások előtt két héttel csak aközött választhatunk, hogy még négy évet adunk az Orbán Viktor által is pártfogolt Boros­­séknak, s ezzel utat nyitunk egy keresz­­tény-konzervatív-népi ideológiájú pártálla­mi fejlődésnek, vagy belemegyünk a másik kockázatba, abba tudniillik, hogy bizonyos liberális erők együtt kormányoznak a ká­dárista utódpárttal, amit az ország lakos­sága és kivált az újra hatalomra kerülő szocialista párt úgy foghat föl, mint a ká­dárizmus erkölcsi és politikai megdicsőülé­sét. Sárközy: Szerintem nem szükségszerű, hogy így fogjuk fel a szocialisták sikerét. Eörsi: Félreértések elkerülése végett: én például az SZDSZ-en belül azon az állás­ponton vagyok, hogyha a szocialista párt nem kapja meg az abszolút többséget, igen­is koalícióra kell lépni vele. Nem mintha én ezt nem tartanám nagy kockázatnak. Persze hogy kockázatos. Csakhogy a másik lehetőséget, nevezetesen, hogy Boross kor­mányoz tovább, egyáltalán nem tartom koc­kázatnak. Ott tutira megyünk: visszajön egy horthysta jellegű kvázi-többpártrendszeres pártállami struktúra, amelyben a kor­mánypolitikának lesz alávetve nemcsak a sajtó és az igazságszolgáltatás, hanem a gazdasági élet is, és a demokratikus sza­badságok összezsugorodnak, még akkor is.

Next