Mozgó Világ, 1996. július-december (22. évfolyam, 7-12. szám)
1996 / 7. szám - ESSZÉ - Lengyel László: Összeesküvés
Politikai konspiráció „Mi több, azt állítom, annak tudata, hogy egyáltalán nincs erőnk segíteni vagy a legkisebb hasznot is hajtani a szenvedő emberiségnek, miközben jól tudjuk, hogy szenved - az emberiség iránti szeretetünket gyűlöletté is változtathatja." Dosztojevszkij: Karamazov testvérek Az első világháború után a világöszszeesküvés hite állami rangra emelkedett. A vesztes országok a versailles-i összeesküvésről emlékeztek meg, a győztesek meg voltak győződve a vörös bolseviki összeesküvés mételyként terjedéséről. Azt hihettük volna, hogy a nemzetiszocialista végsőkig vitt judeoplutokrata és judeobolsevista összeesküvés képzete és a nácizmus összeomlása után eltűnik a konspiráció kísértete. Nem így történt. A kialakuló kétpólusú világrendben - ahol magának a világrendnek a kialakulása is visszavezethető volt a felek azon gyanakvására, hogy együttműködés esetén egy kiválóan szőtt összeesküvés csapdájáig ha zuhannak - az éltető elv az összeesküvés és a konspirátorok, szabotőrök keresése. Ebben nemcsak a szovjet sztálini rendszer, de az amerikai mccartizmus is jeleskedett. A sztálinizmus utáni korszakban is kiderült, hogy mindkét póluson szükség van az összeesküvés feltevésére, méghozzá „szakértői” alapon. A kremlinológia nem fukarkodott a szovjet tudatosság - tudatos konspiráció - feltérképezésével, másrészt a szovjet blokkban valamennyi nyugati lépés, legyen az az emberi jogok számonkérése, a disszidensek támogatása, a nyugati kölcsönök politikai intézményeket befolyásoló hatása, a német vagy a vatikáni keleti politika úgy jelent meg, mint a Tőke Központi Bizottsága által előre kitervelt, menetrendbe foglalt „imperialista fellazítás”. A reagani jellemzés a szovjet Rossz Birodalmáról, amelyet nem egyszerűen elrettenteni, hanem „helyére kell szorítani”, nagyon is egy vörös világkonspiráció szellemében fogant. Képzelhettük volna, hogy a szovjet külső és belső birodalom összeomlása véget vetett a világösszeesküvés képzetének. Nem így van. A kétpólusú globális politikai és katonai rendszer összeomlása után zavar mutatkozik a nemzetközi kérdések kezelésében. Az egyik zavar mindjárt az összeomlás okainak keresésében rejlik. Hogyan lehet magyarázni a szovjet külső - a kelet-európai országok - és belső birodalom összeomlását, ha nem valamiféle politikai konspirációval, azaz önkéntes és gyanús hatalomátadással, amely mögött titkos politikai, gazdasági és katonai szándékok lapulnak? Vajon nem azért omlasztották össze magukat, hogy azután más mezben, más hálózatban újra megjelenjenek? Nincsenek-e titkos külső és belső megállapodások? A politikai összeesküvés képzete arra vezethető vissza, hogy a váratlanul fellépő káoszban, alaktalanságban milliók számára véget ért a politika monologikus története, amelynek biztosan tudható elbeszélője, szerzője van. A politikai Történelem megbicsaklott. A korábbi Szerző a Párt, a Haza, az Eszme, a Vezér, az Isten, a Tudományos Tan bizonytalanná vált. A kétpólusú világban a mi kis életünk előre megíródott, a történet eleje, közepe és vége egyetlen monológ része volt. Tudtuk, hogy mit kell a Rossz Birodalmáról, s mit a Jóéról gondolnunk. A „fogoly” dilemmája megoldódott, a „felszabadító” álma megvalósult. Innen a „káoszba” értünk.