Mozgó Világ, 1998. január-június (24. évfolyam, 1-6. szám)
1998 / 3. szám - -RÓL, -RŐL - Berkes Erzsébet: A vicetanár álma - Csokonai Vitéz Mihály: Az özvegy Karnyóné s két szeleburdiak, Új Színház
Csokonai után nyúljon, ha kedvtelésből akar olvasni. Még szerencse, hogy koronként előteremnek rendhagyó ifjoncok, akik föltételezik, hogy a költőt is anya szülte, s nem úgy pattant ki a nemzeti géniuszból, mint Zeusz leánya az ő atyyának fejéből. Mármost ha ezen pemahajderek nem érik be a puszta tiszteletlenkedéssel, hanem teljességgel felfogják a hajdanvolt poézist, akkor... olyan jól érezzük magunkat, mint minap az Új Színház padlásán, ahol Hargitai Iván rendezésében a Kamyónét láttuk. Tudjuk, mindjárt kétszáz esztendős ez a vígjáték; tudjuk, azért szerzette Csokonai, hogy csurgói diákjainak éppoly sikere legyen benne, mint a pár hóval korábban adott Culturában; tudjuk, javarészt nem írta, hanem diktálta, mert tüdőgyulladás miatt lázbetegen feküdt; tudjuk, másolatban lappangott, Jókay József (az író édesapja) szorgalma folytán maradt ránk Kovács Pál hagyatékában; csak azt nem tudjuk, mit csinálhattak ott, ahol írva nincsen semmi, de valami csak eshetett, különben nincsen értelme a következéseknek. A szövegkönyvet épp ezért visszafelé is el kell olvasni, s kitalálni ezt-azt, hogy odafelé is értelmes legyen. Hargitai Iván ezt tette. Kibiccentette a szövegkönyv alól az irodalomtörténeti koturnust, elképzelte a magyar rokokót Csurgó magasában, megrizsporozta cseppet korabeli operák paródiájával, aztán kiosztotta a szerepeket. A címszerep - telitalálat. Lázár Kati érces hangja, bicegő járása (lám, még egy, nyomorító balesetből is hasznot húz, aki művész!), kellemkedő bazsalygásai vastagon festik a szerelemvágyó vénasszonyt, aki mivel sem érdemli, hogy érzelmeit bárki is viszonozza. Ha a színésznő ennyivel szolgált volna, már elégedettek lehetnénk. Csakhogy Lázár Kati meglátta, hogy ennek a komikus figurának van egy teljesen tragikus pillanata: tényleg megitta az egérirtó arzénicumot, itten meg kell halni. Mi ugyan tudjuk, hogy álomitalt kapott, de Kamnyóné nem. Várván a jeges dermedésre. Csokonai és az operaparódia szabálya szerint haláláhát zeng,e, amikor kivágja a magas C-t, akkor áll meg a szíve... nem vitás. Mély levegőt vesz, válla emelkedik, keble feszül és elásítja magát. Kézenfekvő megoldás: vélt és való, átélés és elidegenítés, az alakítás és paródiája egyetlen szemvillanás alatt összeér és mind hiteles. Ehhez fogható remekléssel Schlanger András szolgál Kuruzs alakjában. A cselekmény szempontjából akár elhagyható is lehetne ez a figura, mégsem jutott eszébe eddig egyetlen rendezésnek sem, hogy megváljon tőle. Nem, mert benne a vándorpoétát állította közszemlére Csokonai, akinek széles jókedvéből arra is futotta, hogy magát és helyzetét tegye köznevetség tárgyává. Ez a Kuruzs versfaragó és svindler, mókamester és halottmosdató, csodadoktor és csodabogár - ahogy az úri közönség kívánja. Még táncol is. Schlanger a magyar irodalom sajátos helyzetéről mutat képet, amikor Kuruzsként egyszerre szteppel és csürdöngöl, cifrázza, hejre-tyu-tyutyu, és bókol francúz mintára. Talán a 101 szemem csalt meg, talán az érzéseim: nagyon szomorúnak láttam a színész arcát. Vagy Csokonaiét? Sajnos az előadás fináléja nem sikerült elég jól. Valószínű, hogy már Kamyó érkezése sincs kellő hatással megrendezve: Kamyóné hortyog, a szeleburdiak holtan szerteszét, a cselédség fosztogat, és akkor puff, színre lép a ház ura, akit már rég elsirattak. Minden eleven halál paff, Kamyó meg csak mesél, mesél, mint Ion rabbá Mantujában. A helyzet nagyon mulatságos, épp csak soká tart, ennyi ideig nem lehet szájtátva maradni. Ha viszont nagy sietve megpróbálnák eltüntetni a nyomokat - visszahúzni a gyűrűket, eldugni az ingóságokat, akkor szétmozognák Kamyó jelenetét. Bénán folyik hát az idő - laposodunk. Végpillanat: nagy csinnadrattával kéne érkezzenek a holtakat támasztó tündérek, ám ők épp csak befutnak, szavukat sem érteni, viszont hosszan szavalnak. Mire kitör az általános feltámadás, már jó