Mozgó Világ, 2001. július-december (27. évfolyam, 7-12. szám)
2001 / 10. szám - ESSZÉ - Hegyi Gyula: A régi-új Berlin
Hegyi Gyula A régi-új Berlin Az új Berlin központja a Potsdamer Platz. Ez a mondat normális történelmű város esetében annyit jelentene, amennyit szó szerint jelent. A város épül, fejlődik, s a régi centrum helyett új központ köré szerveződik az élet. Berlinben a városközpont változása is tömény politika, a huszadik századi történelem esszenciája. A régi Berlinnek egészen a második világháborúig a Potsdamer Platz volt a központja. A tér számtalan régi filmfelvételen tűnik fel a nagyvárosi életforma sűrített jelképeként. Emeletes buszok, fürge villamosok, kávéházi teraszok előtt nyüzsgő tömeg, villanyrendőr, nőies férfiak és férfias nők, egy négymilliós nagyváros erőt és dekadenciát sugárzó hangulata. Hagyományos szerzők méhkashoz hasonlították a metropolis nyüzsgését, de a régi felvételeket elnézve volt benne valami a mechanikus játék suta bájából is. Mintha egy titokzatos lendkerékkel húzták volna fel az egész fémes menazsériát, hogy polgár, szolga és rendőr, automobil és villódzó fémreklám eljátssza a moziban ülő falusi suttyóknak és kisvárosi nagyságoknak a „mondén nagyvárost”. Fritz Lang Metropolis című némafilmjének makettvárosa és a régi Potsdamer Platz makettesített élőképe meglepően hasonlít egymáshoz - s nem csak azért, mert az eredeti kópia és a régi tér egyaránt elpusztult a második világháború viharában. Ama régi Berlint a századfordulón mesterségesen duzzasztották fel a diadalmas német császárság fővárosává, s az 1918-as vereség után a császárát és porosz királyi státusát vesztett város jobb példa híján Amerikát kezdte utánozni. 57 Dekadenciában és toleranciában valószínűleg túl is szárnyalta a nagy példaképét, amelyet visszafogott a maga álszent értékrendje. A weimari idők Berlinjéről az Anhalter Bahnhofon leszálló kelet-európaiaknak automatikusan az „amerikaiság” jutott eszükbe, noha legtöbbjük Amerikát csak a mozgóképekből ismerte. Ez a Berlin a szerelem szabadságával, a test kultuszával, a szociális gondoskodás biztató kezdeteivel, a Bauhaus rációt álmodó, kék-fehér funkcionalizmusával a huszadik századi demokrácia egyik legrokonszenvesebb kísérlete volt. De valahogy a kezdetektől beleépült a rontás is. Talán egyetlen más városban sem hittek annyian és olyan szenvedélyesen a szélsőséges politikai eszmékben, mint a húszas-harmincas évek Berlinjében. S minél szenvedélyesebben hittek, annál kevésbé viselték el a demokráciát. A náci verselő, Horst Wessel és kommunista ellenfelei utcai összecsapása a weimari Berlin egyik legjellegzetesebb története. Rohamosztagosok közé keveredett fiatal költő, romantikus társaságban félvilági nőkkel és kurvákkal, szent áhítatban masírozva és sörözgetve a horogkereszt jegyében - s velük szemben másféle szent áhítattal szervezkedő munkások és értelmiségiek, a nemzetköziség vörös lobogója alatt. Kocsmák és pártházak közt hullámzó tömeg, amely abban mindenesetre egységes, hogy ami van, az elviselhetetlen. Horst Wessel és a hasonlóképp meggyilkolt kommunista aktivisták történetében egyedül a rendőr és kórboncnok képviselte, hivatalból, a demokráciát. S ennyi kevés volt a fennmaradásához. A szélsőséges erők győzelméről kisebb könyvtárat összeírtak már, de kevesebben tűnődnek el azon, hogy miért nem hittek a demokráciában a weimari Berlin demokratái. S ha hittek, miért nem tudtak ugyanolyan szenvedélyesen kiállni és harcolni a demokrácia jegyében, mint ellenfeleik tették a parádék és szónoklatok eufóriájában? A régi, dekadensnek és toleránsnak nevezett, de leginkább csak szégyenlős szemérmességgel demokrata Berlint előbb a fel-