Mozgó Világ, 2003. január-június (29. évfolyam, 1-6. szám)
2003 / 4. szám - ESSZÉ - Hegyi Gyula: Volt egyszer egy Jugoszlávia
Hegyi Gyula Volt egyszer egy Jugoszlávia Egy pohárka dalmáciai Sligovica. Forró olajban kisütött csevaprudacskák, mellé karikára szeletelt hagyma, sütőben felmelegített pita-kenyérrel, ahogy Szarajevóban adják. Felteszel hozzá valami szerb népzenét, rockosítva, amint az egykor Szegedtől a tengerig járta. Egy hosszú autóútra gondolsz, amikor még egészben volt az ország. Szabadka, Mitrovica (a szerémségi, s nem a koszovói, amelyről akkor még nem is hallottál), Szarajevó, Mosztár, s aztán az Adria kékje, Split és a komp Hvar szigetére. Útközben Mitrovicán szálltunk meg egy ismerős családnál, s lefekvés előtt végigsétáltunk a lampionokkal díszített Száva-parton. Akkor jártam először a Szávánál, s a gyermekkor mélyéről elő is hívódott egy pillanatra a „Duna, Tisza, Dráva, Száva” mondóka. A Száva-parton teraszos kávéházak sorakoztak, mindenütt szólt a zene, fürtökben tódultak a fiatalok, és a roston sült hús illata töltötte be az estét. A tenger még messze volt, de mi már megérkeztünk „Jugóba”. Ismertük persze a történelmet, tudtuk, hogy Mitrovica és a Szerémség az ősidőkben a „miénk” volt, Szarajevóban pedig megöltek egy trónörököst, de ez akkor múltabb múltnak tűnt, mint a fáraók kora. Jugó volt az egész ország mindenestül, Jugoszlávia, ahogy az indulónak is beillő sláger üvöltötte azon a nyáron, végig a tengerpart diszkóiban. S még előtte egyszer, huszonegy évesen, Dubrovnikban. Egy negyvenéves aszszonnyal nyaraltam ott, az utat ő fizette, és szeretett kényeztetni, s ezt nagyon irodalmias helyzetnek értékeltem akkor, kevés szerelmi tapasztalattal és annál több szerepjátszó fantáziával megáldva. Délelőtt vettem egy amerikai hírmagazint, rendeltem egy holland sört, és rágyújtottam az arany Kentre. Fehér egyenruhába öltözött rendőrök sétáltak a téren, nyugati turisták hada hömpölygött mindenütt, én meg ültem a kávézó teraszán, és a Time magazint olvasgattam. Lazán, mintha minden héten ezt tenném. Életemben először európainak éreztem magam, minden megszorító jelző nélkül. Az ember nyáron lemegy a tengerhez, használja a nyugati civilizáció kellékeit, angolul beszél az idegenekkel, és nem ártja magát a vendéglátó ország belügyeibe. Biztosan csempésztünk ki feketén is valami valutát, jó magyar módra vásároltunk ezt-azt, amit otthon nem árultak, de ezek a részletek régen kihullottak az emlékezetből. De a délelőtt a Time magazinnal, a holland sörrel és a napfényben ragyogó térrel örökre megmarad. A szűkösségből kiléptem a szabadságba, ahol minden olyan volt, ahogy azt olvasmányaimból és a nyugati filmekből régen elképzeltem magamnak. Olyan volt, vagy csak olyannak látszott? Évtizedekig nem kellett ezzel a kérdéssel foglalkoznom, s csak utólag értettem meg, milyen reménytelen egyértelmű választ találni rá. Legközelebb huszonhét évvel később jutottam el Dubrovnikba. Tudjman elnök különgépével repültünk le Zágrábból, egy-két hónappal a koszovói háború befejezése után. Akkor már garantáltan európai voltam, neves európai intézmény kiküldötteként utaztam jó vaskos nyugati napidíjért, úgymond a „helyzetet tanulmányozni”. Egy dán kolléga volt velem, derék vidéki tanárember, akit a politika szeszélye előbb a koppenhágai parlamentbe, majd Strasbourgba sodort, s ott „balkáni szakértővé” ütött. Dubrovnikban a város polgármestere megmutatta a romokat. A középkori városközpontot a fölé magasodó romantikus hegyekről lőtték a montenegrói katonák. Onnan, ahova a békeidőben még drótkötélpályán utaztak fel a turisták. Másnap hajnalban autóra szálltunk, s rövidesen a horvát-montenegrói határra értünk. Itt átszálltunk a nagy fekete autóba, amelyet a montenegrói