Mozgó Világ, 2005. július-december (31. évfolyam, 7-12. szám)
2005 / 9. szám - ESSZÉ - Zsámboki András: Egy évad - két név - Vidnyánszky Attila és Balázs Zoltán
gyobb, hanem abszolút értelemben nagy színész. Vidnyánszky életművének másik jellegzetes darabja a „Csak tiszta forrásból”. A félreértések elkerülése végett érdemes felidézni: Bartók erdélyi népdalgyűjtő körútján talált rá a Kilenc csodaszarvas című román kolindára, ennek motívumait dolgozta föl a Cantata profana című zeneművében - ennek utolsó sorait idézi a Vidnyánszky-darab címe is: „A lábuk nem lép / Tűzhely hamujába, / Csak a puha avarba; /A szájuk többé / Nem iszik pohárból, / Csak tiszta forrásból.” Magyarországon ennek a sornak az a kanonizált jelentése, hogy a kultúrában vissza kell térni a tiszta néphagyományhoz. Talán érdemes megjegyezni, hogy a kolinda maga nem egészen ezt mondja - a szarvassá változó fiúk a civilizált világból térnek meg a természetbe, nem pedig valamilyen kultúrából a népi kultúrába -, de hát Vidnyánszky sem így értelmezi a címet deklaráltan önéletrajzi előadásában. A nyitó jelenetében a társulat tagjai vaskos köteteket szigszalagoznak a lábukra, éppenhogy nem eldobják a kultúrát, hanem olyan „patát” csinálnak belőle maguknak, hogy járni is alig tudnak tőle. Én ezt úgy értelmeztem: Vidnyánszky saját diákszínjátszó-önképzőkörös múltján ironizál - mindnyájan emlékszünk kamaszkori sznobizmusunkra, amikor a mindenféle kultúrában leginkább értelmiségi szerepattribútumot láttunk. Nevetgéltem a jeleneten meg a népnemzeti székszomszédomon, aki a „kisebbségi magyar rendező” meg a „csodaszarvas” szavaktól megigézve nagy komolyan bámulta a színpadot. Mint később kiderült: neki volt igaza. Az előadás „szarvasdilemmája” innentől kizárólag Vidnyánszky kétlakiságáról szólt - arról is egyre patetikusabban. Az „egyik lak” nyilván Beregszász, a másikról nem tudni: Ungvár, Kijev vagy Budapest-e, de nem is ez a lényeg. Visszatérő motívumként fel-feltűnt az anya szerepében Törőcsik Mari, és utánozhatatlanul nyílt hangjaival szólongatta a hőst: „Édes szerettem, / kedves gyermekeim, / gyertek, gyertek haza.” De a fiú csak nem megy haza. Egymást követik az egyre szimbolikusabb értelmű jelenetek, az életrajzi apropó beazonosítása egyre reménytelenebb - pedig lenniük kell nekik, mert a kecskemama csak hívogatja szarvassá lett fiacskáját. Vidnyánszkyt szemlátomást elragadja a dikció: bármilyen kép kerüljön is színre, kevésnek érzi, mígnem vastraverzekből és pallókból magasba szökő építményt eszkábáltat a társulattal, a hőst alakító Trill Zsoltot fel is mászatja rá. Alkalmasint ez a kolindabeli híd, amelyen ha végigmegy valaki, emberként haza már sose térhet. A színpadon azonban nem híd áll, hanem egy semmibe emelkedő rámpa. Meg is áll a végén a hős, zseblámpával a kezükben odagyűlnek alá a többiek, az anya megint rimánkodik egyet. A hős vár egy darabig, aztán lemászik. Ez most mit jelent? Vidnyánszky profán kantátájának a végén a fiú hazamegy a szülői házba, megvacsorázik, majd nyugovóra tér? Konkrétan: Vidnyánszky lemond róla, hogy nagy rendező legyen, lesz inkább az édesanyja kicsi fia? Vagy arról van szó, hogy a történet vége nyitva maradt, mint a rámpahíd, a hős pedig azért mászott le, mert a vastraverz tetején mégse maradhatott? Esetleg az elégedetlen rendező tovább dolgozik a darabon? A következő előadást, mondjuk, a Gellért téren tartják, ahol Trill Zsolt a többezres fáklyás nézőközönség szeme láttára felmászik majd a Szabadság-hídra, és a turulon fog lovagolni? Nem tudom. Számomra ezek a szimbólumok ha valaminek, akkor a Vidnyánszkyra leselkedő művészi veszedelmeknek a megtestesülései. Szküllák és Kharübdiszek. Az egyik a hatalmas egoja, amely szerencsésebb esetekben az alkotás művészi hajtóerejévé válik - jelen esetben azonban az alkotás egyfajta theatre d’auteur, a cél magának az egonak a színrevitele, következésképp nincs semmi, ami a rendezőt fegyelmezné-korlátozná saját maga megnyilvánít