Mozgó Világ, 2006. július-december (32. évfolyam, 7-12. szám)
2006 / 9. szám - HÓNAPLÓ - Grendel Lajos: Irodalom, bor, katarzis
rokkói férfi és egy idősebb német nő házasságáról szóló filmjét nézem, miközben azon töprengek, hogy miért jönnek jól Teresia Mara és Christina Viragh, a két fiatal szerzőnő művei. Tabukat kérdőjeleznek meg. Saját tabuinkat lépik át egy idegen nyelven. Érzékeljük-e az ulyssesi mondatot? És milyen is lenne magyarul az ulyssesi mondat? Grendel Lajos Irodalom, bor, katarzis Rosszkedvem naplója, 2006. július Itt a nyár! Kánikula minden áldott nap, uborkaszezon viszont nincs. Szlovákiában is, hála az előrehozott választásoknak, áll a bál. Ján Slota azt nyilatkozza a Die Pressének, hogy ő azért olyan, amilyen, mert neki ami a szívén, az a száján. Hogy ő, a többi politikussal ellentétben, legalább nem képmutató. Duray Miklós, amint azt tőle már megszokhattuk, Magyarországról üzen. Lesz itt még min szórakozni. A fejekben máris emelkedik a vízállás. Fiatal és tehetséges szlovákiai magyar íróismerősömnek azt magyarázom, hogy nem elég jó műveket írni, ha érvényesülni is akar. Tersánszky Józsi Jenőt például - hiába az egyik legnagyobb magyar író - egész életében mellőzték, és manapság sem gyakran ragozzák a nevét. Mert nem tartozott klikkekhez, brancsokhoz, szekértáborokhoz. Pedig ha a 20. században nálunk valakit, hát őt teremtette a Jóisten száz százalékig írónak a sok vátesz, nemzet- és társadalommegváltó, a sok rögeszmés ideológus, idült és neuraszténiás alkoholista és hasonlók mellett. Fiatal és tehetséges kollégám (ismerősöm, öcsémuram, bajtársam, honfitársam stb.) bizalmatlanul hallgatja dörgedelmemet, a Kakuk Marci is beugrik neki (persze a Kakuk Marci és más semmi. Hát a vágyam csak ennyi?), s amikor kapcsolatokról, összeköttetésekről, nyomulásról beszélek neki, kezdem Lucifernek érezni magam. Mért akarom olyasmire rávenni, amit szívből utálok? Higgye csak továbbra is azt, hogy az irodalomban minden tisztességesen működik, hogy az írók egytől egyig Grál-lovagok, az irodalomkritikusokról már nem is beszélve, akik olyan alázattal szolgálják az irodalom szent ügyét, hogy érte akár az életüket is feláldoznák. Tulajdonképpen a saját egykori naivitásom az, ami fiatal kollégám nézeteiből visszaköszön, ez az, ami ennyire elviselhetetlen most a számomra. A hír, hogy a Ferencváros ezentúl a második osztályban fogja öregbíteni a magyar labdarúgás rossz hírét, hogy a Debrecen vagy az Újpest helyett most Baktalórántházával és Tuzsérral fog küzdeni a kiesés ellen, megrendített. Nem vagyok fradista, s amikor csapatom, a szintén szebb napokat is látott Honvéd néhány évvel ezelőtt kiesett az első osztályból, csak szomorúan legyintettem. Régóta várható volt, hogy így lesz. Már József Attila is megmondta, hogy az ember végül homokos, vizes stb. síkra ér... A Fradi nélkül viszont olyan ez az első osztály, mint a kórházi koszt. Mint az osztrák-magyar kiegyezés Kossuth apánk áldása nélkül. Vagy mintha kipusztulnának a medvék a tátrai erdőkből. Vagy mintha egy reggel azt a hírt olvasnám a hírlapokban, hogy a fizetésképtelenné lett Budapest helyett ezentúl Mezőkovácsháza lesz Magyarország fővárosa.