Mozgó Világ, 2007. január-június (33. évfolyam, 1-6. szám)
2007 / 2. szám - TANULMÁNY - Farkas Zoltán: Az idegen szabadság - A magyarországi reformok Friedman szemüvegét kölcsönvéve
Farkas Zoltán Az idegen szabadság A magyarországi reformok Friedman szemüvegét kölcsönvéve (Magántermészetű bevezetés) Valamikor a történelem előtti időkben, talán 1979-ben egy hétköznap délelőtti kulturális műsor szerkesztőjétől azt a feladatot kaptam, készítsek interjút Hankiss Elemérrel. Annak idején a Magyar Rádió vezetőit még nem foglalkoztatta, mely programoknak kikből tevődik össze az úgynevezett célközönségük, no meg riválisa sem volt a Kossuthnak, csupán a Petőfi és a Bartók, nem vitatkoztam tehát, még csak nem is töprengtem azon, vajon célszerű-e elsősorban a kis- és nagymamáknak, gyesen lévő fiatal anyukáknak bemutatni az akkor megjelent és meglehetős közéleti figyelmet aratott Társadalmi csapdák című kötetet. Mindez ma már említést sem érdemelne, ha Hankiss az interjúban nem lep meg egy sajátos megállapítással. Olyasmit talált fejtegetni, hogy szerinte a tervgazdaság a kollektivizmus eszméje ellenére individuálisabb társadalom, mint a kapitalizmus. Az előbbi ugyanis a hierarchikus rendben egymás mellett, egymástól szinte függetlenül működő végrehajtókat tételez fel, míg utóbbiban önkéntes szövetségek, érdekközösségek jönnek létre, az emberek és cégek kooperálnak egymással, közös célokat fogalmaznak meg, s azokat együttműködve igyekeznek elérni (bocsánat, ha több mint negyedszázad távolából nem pontos az idézet). Meghökkentett Hankiss, nem is ment ki a fejemből ez a néhány mondat, amelyeket később, Kornai Jánosnak a bürokratikus és a piaci koordinációról szóló téziseiből véltem visszahallani. A kilencvenes évek közepén emlékeztettem Hankisst hajdani megállapítása merészségére és a benne felsejlő pontos megérzésre (álszent bókolás), azt firtatva, mit gondol erről újabban (ennek kifürkészése lett volna a cél). Semmit sem gondolt. Már nem is emlékezett rá. Ami nem csoda, hiszen részéről csupán egy rögtönzött gondolatmenet volt, vagy tán a magyarországi kapitalizmus kiépülésének éveiben már árnyaltabban látta a rendszer koordinátái közt vergődő individuum lehetőségeit. Mindegy. Csakhogy. Ha a tavaly, 94 éves korában elhunyt Milton Friedman bármely cikkébe, könyvébe, interjújába olvasok bele, abból Hankisst is, Kornait is kihallom. Tekintsük ezt személyre szóló, véletlen ajándéknak. (Köztermészetű bevezetés) Gyanítom, manapság szűk tucat közgondolkodót leszámítva senkit nem foglalkoztat a bürokratikus versus piaci koordináció dilemmája. Meg azok költségei. A jólét mint olyan. A nemzeteké, nemzetünké. Még a szabadság sem. Pedig nyakunkba szakadt az agyonadóztatott társadalom által eltartott, mindent agyonszabályozó állam a maga feltorlódott válságaival: finanszírozhatatlan kormányzati gépezet, egészség- és nyugdíjügy, oktatás, széttagolt önkormányzati rendszer. A vergődő állami szektor totális veresége ez. Reformkényszer van, ennek megfelelően reformtervekkel ékes idők köszöntöttek ránk, ám ennek méretes szépséghibája, hogy csupán a pénzügyi katasztrófa rémképe idézte elő, nem a közteher-mentesítés szabadelvű víziójának kísértése. Pedig ha a reformok végül nem több szabadságot hoznak, hanem elvesznek abból is, ami van, borítékolható a kudarc. Megjegyzem, talán akkor is, ha több szabadságot hoznak. Mert ha manapság a választói preferenciákban is megnyilvánuló többségi közvélekedés szerint a szabadság nem több annál - és nem is más -, mint hogy gazdagnak és szegénynek egyaránt szabad a híd alatt aludnia.