Mozgó Világ, 2019. július-december (45. évfolyam, 7-12. szám)

2019 / 9. szám - -RÓL, -RŐL - Csengery Kristóf: Új bor régi tömlőben - Dimitrij Sosztakovics: Zongoraötös

nők fejét, szűk a zakóm, mert már túl vagyok a legszexibb napjaimon. Vagy én vagyok Cracanel, az utazó ügynök, akit félreértés áldozataként összevernek, sárga a zakóm és zöld a kalapom, mint egy igazi, kiöltözkö­dött bucuresti illetőségű kereskedő­nek. És vicces szeretnék lenni, ezért pöszén beszélek, mintha kiverték volna a frontfogaimat, és a karneváli színben római katonának öltözve azt kiabálom az embereknek, hogy én vagyok a Smund­k­. Mennek a pró­bák, és mindenki reménykedik, hogy ennek sikerré kell válnia, ettől behal a nép, egymás vállát fogják csapkod­Sokan gondolták a zenetörténet nagy alkotói közül, hogy az új ko­rok új tartalmakat kívánnak, az új tartalmaknak pedig új forma dukál. A 18. század bécsi klasszikája na­gyobbrészt Istennel és a közösséggel foglalkozott, ezután a 19. század ro­mantikus zenéje az Emberrel és az individuummal, s a korábbi formai kereteket is átértelmezte: a négytéte­les szimfóniából egytételes, irodalmi „programmal” ellátott szimfonikus költeményt, az operából zenedrámát csinált, de a versenyművet meg a szonátát is jelentősen átalakította, a szimfóniához hasonlóan e kettőt is a koherens, egytételes (bár bensőleg tagolt) szerkezet felé mozdítva el. A többi kor is eljátszotta a „mindent a saját képemre formálok” játékát. Persze a művészetben az egyetlen igazság, hogy nincs egyetlen igazság, a­, hogy ő a Smund­li. Aztán jön a bemutató, és nem. Jönnek a szürke, hétköznapi előadások, és még min­dig nem. Aztán jön a nyári vendég­játék, és csendesek az éjszakák, nem veri föl hahota a Városmajor meghitt csendjét. És azt mondják, de rosszak a színészek. És utálják is őket. Azt nem tudom eldönteni, hogy mindezt csinálni szörnyűbb, vagy nézni. Ion Luca Caragiale: Karnebál. Rendezte Ber­zsenyi Bellangh Ádám. Játsszák Bregyán Péter, Márton András, Spolarics Andrea, Ilyés Róbert, Böröndi Bence. Budaörsi La­­tinovits Színház Az „új bort új tömlőbe” evangéliumi elve sem tetszett mindig mindenki­nek. A zenetörténet leghatalmasabb életművei között nem is egy olyan akad, amelynek fő jellegzetessége nem az újítás, hanem az összefogla­lás és egy fejezet lezárása (Palestri­na, Bach). Minden korban akadtak olyanok, akik úgy vélték, a régi for­mákkal is lehet még kezdeni vala­mit, és meg is mutatták, hogy ezek még sok izgalmas, korábban felfe­dezetlen lehetőséget tartogatnak (Brahms). A 20. század egyik leg­nagyobb zeneszerzője, Dmitrij Sosz­­takovics (1906-1975) például egy emberöltővel Schönberg után vál­lalta, hogy zenéjével a Schönbergnél másfél évtizeddel idősebb Mahlerig nyúl vissza, s az ő stílusát tovább­fejlesztve teremt saját zenei nyelvet, amelyben felismerhetők a hatások. Csengery Kristóf Új bor régi tömlőben 111

Next