Műemlékvédelem, 2011 (55. évfolyam, 1-6. szám)

2011 / 5. szám - MONUMENTA DEPERDITA - Angyal Tibor: A Szabadság híd felújításának esztétikája és műemléki hitelessége

A SZABADSÁG HÍD MINT TARTÓ­­SZERKEZET A Szabadság híd szigorúan véve tartószer­kezeti szempontból sem „őszinte”. Már maga Feketeházy János hídépítő mérnök lé­tére sem pusztán csak az erőtani követelmé­nyeket tartotta szem előtt a tervezéskor, ha­nem a szépséget legalább annyira. Talán épp ez tette őt kiemelkedő tervezővé. A hídnak csupán a koncepcióterve szár­mazik Feketeházy János nyugalmazott MÁV-főmérnöktől, mert a Kereskedelem­ügyi Minisztérium a megvásárolt II. díjas pályaműve nyomán csaknem teljesen házon belül intézte a híd tervezését. A nemzetközi bírálóbizottság, amelyben ott ült Hausz­­mann Alajos, Steindl Imre, valamint Zala György is, Feketeházy pályatervét találta az összes közül a legszebbnek. A terv lendüle­tes ívei egy függőhíd illúzióját keltették, noha a rácsos szerkezet némileg más alakot kívánt volna erőtani szempontból. A bíráló­­bizottság ezt szóvá is tette, valamint még a kapuzatok kiképzését is kifogások érték. Ugyanakkor az MÁV Gépgyár szintén kon­zoltartós hídtervét szerkezeti szempontból jól kidolgozottnak találták, viszont ebben az esetben a Schickedanz Albert által terve­zett esztétikai megoldását nem találták megfelelőnek. Mivel úgy értékelték, hogy átdolgozás nélkül egyik terv sem alkalmas kivitelezésre, a minisztériumon belül meg­szervezték a Dunahíd-osztályt Czekelius Aurél vezetésével. Feketeházy János, vala­mint az MÁV Gépgyár pályatervét is meg­vásárolták, hogy e kettőből gyárjanak egy használható hídtervet. Az építészeti kialakí­tást a hídosztály 35 éves főmérnökére, Nagy Virgil építészre bízták, a szerkezeti tervek elkészítését és a gyártást pedig kiad­ták a MÁV Gépgyárnak. Feketeházyt a kiviteli tervek elkészítésé­be nem vonták be, később még a nevét is el­elfelejtették megemlíteni a Ferenc József híd koncepciótervének szerzőjeként. Ez jog­gal töltötte el keserűséggel, sőt dühvel a hi­vatalosan soha igazán meg nem becsült, el nem ismert mérnököt, hiszen már másod­szor akarták elvitatni a szerzőségét. (Az 1883-ban épült szegedi közúti Tisza-hidat is kénytelen volt az Eiffel cég neve mögött megalkotni, s csak hét évvel a halála után, 1935-ben írták fel egyáltalán a nevét a híd táblájára. Abban az esetben is megvásárol­ták a tervét, hogy a kivitelező a maga neve alatt szerezzen dicsőséget vele. 1896-ban a Magyar Mérnök- és Építész-Egylet Heti Ér­tesítőjében elkeseredve tisztázta szerzőségét mindkét híd esetében, de 1933-ig így is min­denki Eiffel remekművének tartotta a szege­di hidat.4) A szerkezet geometriájának főbb pontjai adottak voltak. A legrövidebb Duna-híd me­derpilléreinek legkisebb távolságát a hajóz­hatóság és a szabad jégzajlás biztosításának szempontjai szabták meg 175 méterben. Ezt a fesztávot egyetlen kéttámaszú tartóval nem lett volna célszerű áthidalni, mert az középen, a mértékadó legnagyobb hajlító­nyomaték helyén olyan nagy szerkezeti ma­gasságot igényelt volna, ami a hídról a sza­bad kilátást zavarta volna: már a pályázati kiírásban kívánatosnak tartották, hogy a há­romnyílású konstrukciók hasonlítsanak a Lánchíd beosztására. A későbbi Petőfi híd­hoz hasonló, négytámaszú szerkezet esetén a támaszok feletti negatív nyomatékok a nyílások igénybevételét csökkentették vol­na, gazdaságosabb szerkezet lett volna ki­alakítható, de ennek elmélete kevésbé volt tisztázott az építés idején. Közismert, hogy a Szabadság híd Heinrich Gottfried Gerber (1832-1912) né­met mérnök szerkezeti rendszerét alkalmaz­za, ami akkor már nem volt újdonság, mert Gerber a dassfurti Majna-hidat ilyen rend­szerrel építette 1867-ben. A partokra és a mederpillérekre támaszkodóan 1-1 konzo­los kéttámaszú tartó található, amelyek egy­más felé néző, túlnyújtott végeire középen egy harmadik, 46,9 m hosszú kéttámaszú tartó van helyezve. A parti nyílásokat a fel­­billenés ellen a hídfők felé eső két keret kö­zött, az útpálya alatti szekrényben elhelye­zett 609-609 tonna öntöttvas ellensúly egyensúlyozza. Gerber konstrukciója bizto­sította azt, hogy a többtámaszú szerkezetek­hez hasonló egyenletesebb nyomaték elosz­tását, és a kéttámaszú, statikailag határozott tartók egyszerűbb méretezését mint előnyö­ket egyidejűleg valósíthassák meg. Ezt úgy érte el, hogy a támaszok feletti negatív nyo­matékok és a középnyílás pozitív nyomaté­­kának előjelváltásához, ahol a nyomaték értéke amúgy is nulla, egy-egy csuklót he­lyezett. Ezzel statikailag határozottá tette a tartószerkezetet, amelyet így kéttámaszú

Next