Műhely, 2003 (26. évfolyam, 1-6. szám)
2003 / 4. szám - RÉGI–ÚJ VERSEK 4. - Chartier, Roger: Ahol a part szakad : Történelem, nyelv, gyakorlat : Négy kérdés Hayden White-hoz
amelyek szigorú nyelvi és strukturális modellt követnek, ezért azt hihetnénk, hogy ezek az előképek automatikusan és személytelenül működnek a történetírási preferenciák szabályozásakor. Gondolatainak éppen ilyen értelmezését segítette elő Hayden White a strukturalista nyelvészek kedvenc ellentéteinek (felszín és mély, a nyilvánvaló és a bennfoglalt, nyelv és gondolat) alkalmazásával, hogy megvédje megközelítését: „Először megpróbáltam meghatározni a történelemtudományos munka nyilvánvaló - ismeretelméleti, esztétikai és erkölcsi - dimenzióit, majd megkíséreltem mélyebb szintre hatolni, ahol ezek az elméleti műveletek elnyerik bennfoglalt, kritikát megelőző szentesítésüket” (x). Ugyanezekkel a kategóriákkal kapcsolatban a nyelv kényszerítő erejét „lényeges vonásként” úgy mutatja be, hogy „a kutatás bármely területén, amely még nem szorult le az igazi tudomány szintjére (vagy emelkedett fel oda), a gondolat fogoly marad a nyelvi megnyilatkozás közegében, ahol arra törekszik, hogy megragadja az érzékelési horizontján található tárgyak körvonalát” (xi). A történettudományos diskurzusnak a kritikát és a megismerést megelőző, átvitt értelmű mátrixai tehát hatékony és fel nem ismert struktúrákként értelmezhetők, amelyek a történészek „választásait” irányítják, tekintet nélkül arra, mi a szándékuk és minek a tudatára ébredtek. Leggyakrabban így értelmezik Hayden White munkáját, amikor pártolói, illetve támadói kiemelkedő fontosságot tulajdonítanak neki olyan munkák között, amelyek a történelmet a „nyelvi fordulat” tárgyává teszik. Egyik kritikusa, Gabrielle Spiegel megjegyezte, hogy „Hayden White-nál senki sem fogalmazta meg erőteljesebben a Saussure utáni nyelvészet implikációit a történelemtudomány gyakorlata számára.” Visszatérve azonban a Metahistory előszavához, White szóhasználata (’’mélystruktúra,” „alapstruktúra,” „mélyebb szint”) nem kizárólag strukturalista, nyelvészeti vagy valami egyéb. White egy egészen más hagyomány szakszókészletéből is merít: „történelmi tudatosság” (négyszer), „választás” vagy „választani” (háromszor). Ily módon láthatóan a történészek szabadon, tudatosan (vagy egy kevésbé pozitív fordulattal élve, „többé-kevésbé öntudatosan” [xi]) választanak a White által elismert történetírói stílusok közül. Az átvitt értelmű előképek így hozzák létre azoknak a lehetséges formáknak a gyűjteményét, amelyek közül a történészek erkölcsi vagy ideológiai hajlandóságuknak megfelelően választhatnak. Ennek a szabad választásnak a valóságát Hayden White azzal illusztrálja, hogy saját döntésére utal: „Nem maradhat figyelmen kívül, hogy maga ez a könyv ironikus módozatot ölt. A benne megjelenő irónia azonban tudatos, ezért az ironikus tudatosság szembefordul magával az iróniával” (xii). A kétféle megítélés között meghúzódó ellentét nem kerülte el az értelmezők figyelmét - különösen azokét nem, akik a leglelkesebben sereglenek a nyelvészeti modell történelemmel kapcsolatos alkalmazásának védelmére. Hans Kellner így fogalmaz: „Ha a nyelv érinthetetlen,,szent’ kezdet, akkor az emberi szabadság áldozatul esik. Ha az emberek szabadon választják meg nyelvhasználati formáikat, akkor valamilyen mélyebb és régebbi erőt kell posztulálni. White azt állítja egzisztenciális paradoxonként, hogy az emberek valóban szabadok, és hogy a nyelv valóban érinthetetlen.” Ugyanerre a dilemmára figyelmeztet David Harlan. Miután egyrészt elismeri White érzékenységét az iránt, ahogy a nyelv létrehozza és feloszlatja tárgyát, Harlan elismeri „másfelől [White] erős elkötelezettségét a szabadelvű humanizmus, az emberi személy és az ismeretelméleti szabadság iránt,” ami arra indítja Harlant, némiképp meglepő módon, hogy Hayden White-ot és J. G. A. Pocockot egymáshoz rendelje. Egy cikkben, amelyben a történelemtudományi diskurzus átvitt értelmű elméletét ért ellenvetésekre válaszol. Hayden White visszatért az iménti potenciális feszültséghez, és hangsúlyozta távolságtartását mindenféle nyelvi determinizmussal szemben. Kritikusai ellenében - sőt talán túlbuzgó tanítványai ellenében is - újfent megerősíti, hogy a különféle érvelési és tárgyalási stratégiák közti választás olyan döntés, amely teljesen szabad és tudatos: „Amíg ... nem következik be kopernikuszi fordulat, a történelemtudomány olyan kutatási terület marad, amelyben a múlt kutatási módszerének és a róla íródó diskurzus módozatának megválasztása szabad marad, nem pedig korlátozott.” Ugyanebben a cikkében azt is mondja, hogy „bár [az átvitt értelem] feltételezi, hogy a képes beszéd nem nélkülözhető a diskurzusban, az elmélet távolról sem vonva be a nyelvi determinizmust - arra törekszik, hogy biztosítsa a képes beszéd különféle stratégiái közti szabad választáshoz szükséges tudást” (34). White így teljesen védelmébe veszi a gondolkodó és író alany szabadságát azáltal, hogy elmozdítja a klasszikus szellemtörténet által oly becsben tartott szabad választást a filozófiai érveléstől az átvitt értelmű szerkezetek felé. Mindez azonban a filozófiai érvelésű beállítottság és a White által elfogadott, a strukturalista nyelvészettől kölcsönzött nyelvelmélet közötti kompatibilitás problémáját két posztulátumra alapozza. Az első az, hogy minden megnyilatkozást megelőz egy kódrendszer, minden parole előtt van egy langue: „A nyelv ... úgy van e világon, mint egy ,dolog’ a többi között, és már telítve van képes, átvitt és általános tartalmakkal, mielőtt működésbe lépne bármely adott megnyilatkozásban” (23). A másik posztulátum az, hogy minden nyelv mindig működik használóinak tudtán kívül is, akaratuk ellenére és ellenőrzésükön túl, hogy váratlan és bizonytalan jelentéseket hozzon létre: „A történelemtudományos diskurzus ... a metaforikus beszédhez, a szimbolikus nyelvhasználathoz és az allegorikus reprezentációhoz hasonlóan mindig többet mond a szó szerinti jelentésnél, másabbat, mint amit látszólag jelent, és a világról csak annak árán nyilvánít ki valamit, hogy közben valami mást rejtve hagy” (25). így érkeztem el első kérdésemhez: Össze lehet-e kapcsolni komoly ellentmondás nélkül a Saussure utáni nyelvészetet és az irodalmi alkotóként megnyilvánuló történész szabadságát?