Műhely, 2005 (28. évfolyam, 1-6. szám)
2005 / 3. szám - Szigeti Kovács Viktor: Regény a regényről : Márton László: A követjárás nehézségei (Testvériség I., II., III.)
széléshez. Ebbe a problémakörbe tartozik a történelmi vagy (ál)történelmi regények kérdése körül kialakult vita is. Ugyanis a kritikai irodalom a kilencvenes évektől újra megszülető, gyakran történelmi témájú „nagyregényekben” véli felfedezni egyik bizonyítékát a történetek visszatérésének. A történelmi regények számának növekedésével azonban láthatóvá vált, hogy nem lehet egységes korpuszról beszélni és emellett felvetődött a kérdés is, hogy valóban történelmi regények-e ezek a historizáló elbeszélések. Láng Zsolt, Háy János, Darvasi László, Rakovszky Zsuzsa, Márton László műveiben csak egy lényeges közös pontot lehet találni, azt, hogy mindegyik műben van egy olyan poétikai funkció, mely destruálja a történelmi regényként való olvasás lehetőségét. A prózapoétikai funkció mellett még szembetűnő, hogy a legtöbb regény, így Márton László trilógiája is, tematikailag a magyar történelemnek a középkori szakaszába kalauzolja el az olvasót. Márton László történelmi regénytrilógiája legalább annyira szól a történelem és a regény íródásáról, mint a Károlyi család történetéről. A három kötet alcíme: Testvériség, mely a történet központi témájára, Károlyi Sándor és Károlyi István viszonyára utal. Azonban az alcímben megjelölt téma viszonylag szűk korlátok közé szorul a regényben. A Károlyi család nagy narratívájából mindössze annyi mesélődik el, hogy Károlyi László fia Károlyi István eltűnik a zentai ütközetben, majd több éves szmirnai raboskodás után hazakerül. Károlyi Sándor elutazik érte Bécsbe, Collonich bíboroshoz és hazaviszi a családi birtokra. Károlyi István személyazonossága (különös viselkedése folytán) azonban egyre bizonytalanabbá válik. Károlyi Sándor pert indít Mostani Pista (Károlyi István) ellen, mely per tétje annak megválaszolása, hogy ki is tért haza Szmirnából. A Károlyi család történetéből mindössze egy per emelődik ki, aminek következtében a regény fő szervezőeleme nem egy előrehaladó történetmesélés lesz, hanem egy sokfelé kitekintő nyomozás. A nyomozás célja mindig az igazság kiderítése. A regényben ez a kiderítendő igazság a Károlyi Istvánnak (Mostani Pista) nevezett személy hitelességének a megállapítása, de mivel a történet a történelmi múltban játszódik, így nem csupán egy személy hitelessége, hanem a történelem hitelessége után is folyik a nyomozás. A regény azért kerülheti ki az (ál)történelmi kategóriájába való egyértelmű besorolást, mert a történet számos pontja referencializálható. Az elbeszélés marginális vonalai, mint a korabeli szokások vagy útleírások, a dokumentáló olvasás lehetőségét kínálják fel. Kálmán C. György az előző kötetek kapcsán megállapította, hogy a regény szó szerint idéz kordokumentumokat: okleveleket, útleírásokat, bírósági perek iratait. Ez a harmadik kötetben sincs másként, a regény keretvilága dokumentumszerű pontossággal idézi meg a korabeli Magyarország életét. A dokumentáló olvasat lehetőségét azonban több szinten is aláássa a keretvilágába beépülő központi történet, illetőleg az elbeszélés módja. Az elbeszélő olvasási utasításai folyamatosan felhívják a figyelmet arra, hogy a narrátor az, aki irányítja a történet szálait. Nem egyszerű krónikás ő, aki csak beszámol az eseményekről, mintegy lejegyezve/dokumentálva azokat, hanem joga van válogatni a különböző történések elbeszélése közt. pl.: „Hagyjuk hazatérni, mi pedig nézzünk olyan irányból a történet szövedékére, ahonnét látszanak a főhős, Károlyi Sándor kezében összefutó szálak.”*„Regényünknek ezen alapján semmi szín alatt nem érkezik meg, de ha rajtunk múlik, még a következő lapon sem. Talán csak a fejezet legvégén lép a betegágy mellé, amikor már késő lesz, noha elbeszélői hatalmunknál fogva mi lennénk a legboldogabbak, ha Lacika megérhetné a férfikort.”„ Fontos, hogy a narrátor hatalma csak az események közti válogatásra terjed ki, de nem költhet hozzá a már meglévő, „valóságosan megtörtént” eseményekhez. Eldöntheti, hogy mit mesél el és mit nem, így tőle függ, hogy a lehetséges történetek közül melyik történet valósul meg a könyv lapjain. Ez az elbeszélési mód (illetőleg ennek jelzése) nem azt jelenti, hogy az elbeszélt történet teljes egészében fiktívvé válik, csupán azt, hogy lesz benne egy fiktív mozzanat: a válogatás lehetősége. Szükségszerűen minden regény él a válogatás aktusával, a Testvériség kötetei csupán jelzik ezt a regényeket szervező alapvető poétikai funkciót. A válogatás gesztusa erősen emlékeztet arra, amit Hayden White a történeti munkák kapcsán „cselekményesítésnek” hív. Ezzel ő sem azt mondja, hogy a történelem teljes egészében fikció volna, csak azt, hogy a „válogatással” létrejön benne egy a művészetekre is jellemző mozzanat. Ehhez a fajta narrátori funkcióhoz tartozik a meg nem írt részek motívuma is, mely szintén mindhárom kötetet végigkíséri. A regény arról beszél, amit nem állt módjában elmondani, valamint arról, hogy mit beszélt volna el, ha nem most, hanem 130 évvel korábban íródott volna, pl.: „Regényünk százharminc évvel ezelőtt meg nem írt változatában Sennyei részletesen elbeszélte volna életének és azon belül barátságának történetét...”1 „Százharminc évvel ezelőtt szemtanúk lettünk volna az olvasóval együtt az olyasféle vitás kérdések elrendezésekor, mint például a folyami határszakaszon hajózó kereskedők és halászok biztonsága...”* A meg nem írt részek motívuma a XIX. századi regényirodalom narrációs technikáira utal, elhelyezve magát így egy hagyományban, mellyel azonban egyszerre vitapozíciót is létrehoz. A metanarratív elszólások a XIX. századi regényben leggyakrabban olvasási utasítások voltak. A narrátor a „gyakorlatlan” olvasó tekintetét vezette, hogy az megfelelően értelmezze a történetet. Megmagyarázott neki dolgokat, felhívta figyelmét a fontosabb epizódokra. Irányította az olvasót a történet értelmezésében, ezzel a mindentudó narrátori pozíciót erősítette, miszerint a történet elbeszélője teljesen birtokában van az elmesélendő történetnek. Ezeket az elbeszélői módokat írja felül Márton László azzal, hogy megváltoztatja a narrátor önreflexiós retorikáját és az elbeszélői pozíció erősítése helyett annak elbizonytalanítását tűzi ki célul. A narrátor önreflexiói sokkal hangsúlyosabbá válnak. Míg a XIX. századi regényekben az elszólások belesimulnak, illetőleg alárendelődnek a regény szövegének, addig Mártonnál megfordul a helyzet, a történet pillérei rendelődnek alá a metanarratív funkcióknak, mintha az önreflexiós részek adnák meg a történet kereteit. A narrátor kijelöli a történet elbeszélésének módját, valamint kijelöli azt is, hogy mit és miért beszél el. Míg a XIX. századi regényben az önreflexió elsősorban csak segítség az olvasónak, addig Mártonnál a történet egészét irányító alakzattá válik. A Testvériségben az önreflexió másik fajtáját képviselik a regény és a valóság kapcsolatáról beszélő részek, melyekkel így direkten kijelölődik a regénynek a regényről való felfogása. pl.: „Hallott ő sokféle szóbeszédet római fabulákról és román históriákról, hogy újabban tudósok és államférfiak is, kötelességük teljesítése címén, efféle műveket hordanak össze; de más dolog hallani az előrenyomuló regényről, és megint más közelről tartani szemlét Menander művének sorai fölött, amelyek foglyul ejtik mind az olvasó tekintetét, mind pedig magát a szereplőt. ” „Benkovics Ágoston (...) sehogyan sem jött rá, hol végződik a római fabula és hol kezdődik a hivatalos jelentés.”10 Ezen részek mindegyike a valóság és az irodalom átjárhatóságáról beszél, melynek eredményeképpen az irodalomnak a valóságba való beemelése történik meg. A regény és a való 52