Múlt és Jövő, 2003 (14. évfolyam, 1-4. szám)
2003 / 1. szám
• Sidra DeKoven Ezrahi • KÖTELESSÉG I. B. Singer, s a végén Philip Roth a vezetőim. Singer számomra: múzeum. Az ő írása úgy őrizte meg a stetlt, mintha nem lett volna a soá. Ez ellentétes Appelfelddel — ő úgy írja azt le, hogy átérződik rajta a soá tapasztalata. Pedig ő is a soá után írt, mégis megőrizte a távolságot a soától. Most egy kis könyvet szeretnék írni a három előadásomból, amit Berkleyben adtam 2000- ben A szentség mimikája címen. Ebben a szentségtől való távolság és közelség problémáját elemzem a soá prizmáján keresztül. A múlt szemeszterünk témáját rendezem egységgé, amit Id Life Beautiful?, The Holocaust and The Limita of Reprezentation (Az élet valóban szép? A holokauszt és az ábrázolás határai) címmel adtam. . A munkám során részévé váltam a diskurzusnak, ami a soá témájáról folyik. Ennek meghatározó fordulópontja az a konferencia volt, amelyet Saul Friedländer történész szervezett 1991-ben Los Angelesben. Saullal sokat beszéltem Jeruzsálemben, ő mondta, hogy a soá túlságosan is megmaradt a zsidó diszkutálás keretében, s ezt fel kell emelni az általános diszkusszióba. Ezért olyanokat is meghívott, akik korábban nem voltak involválva a témában. Mint például Jacques Derridát, Dominick LaCaprát, Hayden White-ot. Azt akarta, hogy ezek a fontos szellemi emberek felfigyeljenek a soára, mint egy megkülönböztetett intellektuális problémára. A beszélgetés központjába az ábrázolás határai kerültek. Ez a téma már a levegőben lógott. Tehát nézzük a sort, mint egy olyan szűrőt, amelyen le lehet mérni az olyan új teóriák, mint a posztstrukturalizmus, a dekonstrukció érvényességét. Hayden White beszélt a Narrativ Theory in Historyjáról. Eddig ezt az elméletét nem alkalmazta a soára, s most letesztelte ezen a „vizsgán”. Több meghívott a konferencia után rendszeresen írt és foglalkozott a soával. Nekem és sokaknak ez új ablakokat nyitott. Egyrészről az interdiszciplináris megközelíthetőség okán, másrészről ezek az eszmék már más tárgyakon keresztül forogtak a szellemi erőtérben, de most a soához kapcsoltuk őket, s ott nézzük meg, hogy működnek-e. A soá elfoglalja a diskurzust, vagy a diskurzus foglalja el a soát? — ez nézőpont kérdése, mindenesetre megtörtént az áttörés. Ha az ember ezzel a témával foglalkozik hosszú éveken keresztül , ki kell fejleszteni magából egy klinikai távolságot, ahogy a boncolóorvos közömbös a munkája tárgya: az emberi hullával szemben. Talán nem pontos ez a hasonlat sem, mert teljes szívvel nem lehet beleártani magát e témába állandóan. Ez vezetett el a vicchez és a humorhoz. Azokhoz a távolságokhoz vagy fejlődési fokokhoz, ahol a társadalom már megküzdött a soá emlékével, és a gyógyuló szakasz képét mutatja. Hosszú-hosszú ideig dolgoztam a soá tematikájában, és soha nem gondoltam Madzsával történt beszélgetésünkre, ami tulajdonképpen elindított erre az útra-pályára. Mert nekem nyugodt, kellemes gyerekkorom volt, s dacára, hogy a soá földjén kellett volna születnem, mégsem onnan jöttem: nem ez lett a hordám, mert én nem voltam ott. Ezért ez közeledség a részemről. Az első években rémálmaim voltak, amint átmentem az anyagon, utána eltávolodtam kicsit tőle. A teória azonban új utakra és területekre vezényelt. S ennél is lényegesebb volt szembesülni azzal, hogy a soával küzdő társadalmak állandóan változnak, s csak a második generációban kerültek be egy-egy ország belső diskurzusába, mint például Jurek Becker Németországban vagy Paul Celan Franciaországban. Izraelben Agnonon, Appelfelden és Pagison keresztül került be a kultúrába a soá. Évekkel ezelőtt — mint a legtöbb kollégám — nagyon kritikus voltam azzal szemben, hogy Izrael államát — a visszatérést — a soának köszönhetjük. Hogy Izrael megszületése a soára volt válasz. (Nagyjából a mai napig így gondolom, hogy ez igaz.) Az is azonban, hogy a halottak és a pusztítás meggyászolása helyett túl gyorsan építettük fel az államot. Ez pszichológiai, szociopszichológiai értelemben hiba volt. Tudjuk, hogy mivé fejlődik a trauma, amelyet nem beszélnek, kezelnek ki. Az visszatér. Szerintem a palesztin konfliktusban. Nem csak Joshua Sobol látta a zsidó—náci kapcsolatot, hogy ha bizonyos helyzetekben nem lennénk zsidók, akkor nácik lennénk. Ez igen foglalkoztat a jelenlegi helyzetben. S persze mindez behatolt a lelkembe, ami nem hagy nyugton. Mert a jelenlegi helyzet Izraelben próbára teszi az erkölcsi tartást. Ezzel nem kell egyetérteni, de mint zsidónak az erkölcsi álláspontja jóval alacsonyabban áll, mint húsz évvel ezelőtt. (Egyik kollégám sem ért egyet velem, még Laurence L. Langer sem.) A mi közös témánk őket a másik oldalra állította. Igaz, hogy ők nem Izraelben élnek. Nincsenek barátaim a szakmában, akik erről úgy gondolkodnának, mint én. A soá ügye ugyanis rengeteg rétegben dolgozik. •14•