Múlt és Jövő, 2004 (15. évfolyam, 1/2-4. szám)
2004 / 1-2. szám
• Pelle János • FELSZÁLLOTT A PÁVA... utca körül. Vámos Tibor, aki az 1990-ben alakult Auschwitz magánalapítvány kuratóriumának is elnöke volt, s már a rendszerváltás előtt jelentős befolyással rendelkezett „zsidó ügyben”, rögtön Darányi Andrást jelölte a Holokauszt Múzeum és Emlékhely igazgatójának. A kuratórium ezt először leszavazta, arra való hivatkozással, hogy fiatal, tapasztalatlan emberről van szó, akinek akkor (2002 májusában) még egyetemi diplomája sem volt (azóta Miskolcon, levelezőn elvégezte a jogot). Vámos és Verő Tibor, a „régi gárda” két oszlopos tagja azonban keresztülvitte, hogy pályázatot írjanak ki erre a posztra, melyet Darányi személyére szabtak, arra való hivatkozással, ״ hogy fiataloknak kell átadniuk a kezdeményezésük ügyét, mert erre bőven van utalás a dokumentumokban — őt jelentős számú fiatal, vagy egy, a dokumentumokban további körvonalazást nem nyert kör támogatja", írja Kőbányai János. Akkoriban azt beszélték, Darányi azért nyerte el a havi 400 000 forintos fizetéssel járó állást minden szakirányú képzettség (muzeológusi, illetve levéltárosi képesítés) és tapasztalat nélkül, mert olyan látszatot keltett, mint akinek jó kapcsolata van Tom Lantos amerikai kongresszusi képviselővel, s az ő révén 150 millió forint (dollár?) támogatást tud szerezni a múzeum építéséhez. Ebből egyetlen fillér (cent?) sem folyt be, viszont az őt támogató kör tagjai közül számosan jutottak álláshoz az általa vezetett ״ Megvalósítási irodában”. Mivel az építkezés nem a kinevezett igazgató dolga volt, joggal tehető fel a kérdés: mi valósult meg az eltelt húsz hónap alatt a ״ Darányiprogramból”? Mindezek után nem tűnik túlzásnak Kőbányai kifejezése a Páva utca körül eddig történtekről: "szellemi és anyagi pilótajáték". Talán ezt ismerte fel a történészbizottság elnöke, Sipos Péter, amikor lemondott, szembesülve azzal, hogy a Holokauszt Múzeumban nemigen lesz lehetőség a nyomasztó múlttal való tárgyilagos és széles körű szembenézésre. Példáját még 2003 őszén Vámos Tibor, a kuratórium elnöke is követte, nyilvánvalóan más, nem ismert okból. (Ez természetesen nem gátolja abban, hogy az újonnan létrejött, de csak protokolláris jellegű Holokauszt Emlékbizottságban továbbra is szerepet vállaljon.) Vámos utódául Székely Gábort, a Szerencsejáték Rt. igazgatóját jelölte a Nemzeti Kulturális Minisztérium, aki új irányba, az ״ esztétikai narratíva” felé mozdította el a Holokauszt Múzeum ügyét. Ennek ״ házon belüli" képviselője Jerger Krisztina, a kiállítás főrendezője, akit újabban ״ kurátorként” is emlegetnek. Ő esztéta szakértőket hívott segítségül, akiket György Péter és Babarczy Eszter személyében talált meg. A november negyediki kuratóriumi ülésen szó volt róla, hogy az ő ״ képzőművészeti koncepciójukat” már 2004 áprilisában átültetik a gyakorlatba, azaz a Páva utca eleve egy, „a holokauszt témájának szentelt” ideiglenes művészeti kiállítással nyit, de ez a terv a január 21-i sajtótájékoztató szerint mégis lekerült a napirendről. Maradnak tehát a csupasz falak, rajtuk a felnagyított, valóban megrázó, de Izraelből importált és csak csekély mértékben magyar vonatkozású fényképekkel. Térjünk most vissza röviden arra a kérdésre: milyen szerepe lehet az esztétikának a holokauszt feldolgozásában? Kertész Imre nagyszerű regénye, a Sorstalanság mutatja, hogy az egészen kivételes tehetség képes lehet arra, hogy akkor is maradandó művészeti alkotást hozzon létre abból az életanyagból, melyet személyesen átélt, ha a kor uralkodó ideológiája — vagy ha úgy tetszik, „narratívája” — éppen ennek a múltnak az elfojtásán munkálkodik, vagyis a legkevésbé sem kedvez a művészi alkotásnak. De honfitársaink többségének, mielőtt képes érzelmileg megközelíteni egy műalkotást a holokausztról, előbb a racionális feldolgozásra van szüksége. Vagyis választ kellene kapnia olyan alapvető kérdésekre a magyar holokauszttal kapcsolatban, mint hogy: milyen tényezők okozták ezt a páratlan népirtást? ki a felelős a mintegy 535 ezer, azaz több mint félmillió magyar zsidó áldozat haláláért? van-e esély arra, hogy egy ilyen népirtás megismétlődjön, s miben különbözik, illetve miben hasonlít a holokauszt a világban zajló többi népirtásra? Ezekre a kérdésekre azonban a posztmodern esztéták nemhogy nem hajlandók felelni, de még azt is elutasítják, hogy nyilvánosan feltegyék. Magam éppen a Népszabadság hasábjain keveredtem erről a témáról vitába Babarczy Eszterrel Kertész Imre Nobel-díjáról írt provokatív cikke után, sőt még a Napkeltében is vitatkoztam vele. Cikkemben utaltam rá, hogy a magyarul is kiadott és méltatott Hayden White történetfilozófiai nézetei a „történelmi tények” tagadásáról, vagyis hogy kizárólag narratívák léteznek, a holokauszttagadás sajátos, filozófiailag megalapozott formájának tekinthetők, s mint ilyen elfogadhatatlanok. Kőbányai János idézi a Szombat 2003/8-as számából Babarczy szavait egy, a Holokauszt Múzeumról szóló beszélgetésből, melyben sajátos módon egészíti ki az amerikai ״ sztár-filozófust": ״ nincs szükség múzeumra, azaz állami pénzen való emlékezésre. Merthogy »történelmi tények« nem léteznek — csak interpretációk vannak, azaz politizálás.” Ezek után álmomban sem gondoltam volna arra, hogy az egyébként valóban művelt és széleskörűen tájékozott Babarczynak meghatározó szerepe lehet a Páva utcai állandó kiállítás koncepciójának kidolgozásában...