Múlt és Jövő, 2020 (31. évfolyam, 1-4. szám)
2020 / 4. szám
• Haraszti György • A KÁRPÁT-MEDENCEI ZSIDÓSÁG ANNOTÁLT KRONOLÓGIÁJA 1918 ÉS 1945 KÖZÖTT 2020/4 m. Ahogy köztudomás szerint nálunk mindenki ért a focihoz (régebben úgy mondták: Debrecenben mindenki doktor), így a korszakra visszatekintve, de akár a napi események történeti megalapozásában ma Magyarországon szinte mindenki a holokausztot (az újkeletű angolszász terminológiával kiszorítva a sokkal szemléletesebb és a valóságot is jobban tükröző, a kölcsönösséget is kifejező, vészkorszak elnevezést) tekinti hivatkozási alapnak, annak szakértője. Ha ismeretei esetleg mégsem felelnek meg a tényeknek, a régi - Hegelnek tulajdonított - mondás szerint ״ umso schlimmer für die Tatsachen". Bíznunk kell benne, hogy egyszer ez a helyzet is változni fog. A reménykedők halnak meg utoljára. A nemzetiségi feszültségek és az első világháborús vereség folyományaként a történeti Magyarország felbomlása máig ható következményekkel járt, nem csupán az immár másfélszáz éves modern Magyarország, de az egész Kárpát-medencei zsidóság további sorsának alakulására is. A külvilág számára egységesnek tűnő kora újkori magyarországi zsidóság (Natia Hebrana) legkésőbb a 19. század második harmadától már erősen megosztott volt. A befogadó nemzethez készségesen asszimilálódó, a kulturális életben egyre nagyobb szerepet játszó városi, értelmiségi réteg a zsidóság egyik arca volt, a hagyományőrző, vallásos, többnyire jiddis vagy német nyelvet beszélő, lassan magyarosodó csoport a másik, de ennek a közösségnek volt egy — az íratlan ״ társadalmi szerződés” előnyeit élvező — gazdaságilag egyre erősödő (nagy- és közép-)polgári része, sőt, a 20. században már új jelenségként egy zsidó nacionalista, cionista oldala is, a számos többi belső entitása mellett. A szétváló neológia, ortodoxia (a legkülönbözőbb irányzataival) és az egyre erősödő szekularizáció kikezdték a magyarországi zsidóság látszólagos egységét, amelynek immár legfontosabb összetartó erejévé a hajdani (történetileg ugyancsak megkérdőjelezhető) közös származáson túl immár a minden csoportot (a kitérteket is beleértve) fenyegető, számos ok miatt időről időre felparázsló, különböző formákat öltő antiszemitizmus vált. A világháborút követően hatalmas változások mentek végbe a Kárpát-medencei zsidóság életében. A háború előtti egységes országterület zsidó népességének — Horvátországot is beleszámítva — több mint fele az új határokon túlra került, a megmaradt országban a korábban enyhe többségben lévő ortodox zsidók aránya jelentősen lecsökkent, a citatuo quo ante hitközségek száma és szerepe is tovább zsugorodott; az új generációk körében az aszszimiláns szekularizáció minden korábbi mértéket meghaladt. A megváltozott politikai légkörre és az antiszemitizmus új, immár államilag támogatott hullámára a hivatalos zsidó vezetőség — bár egyre csökkenő belső meggyőződéssel — a korábbi, liberális korszak reflexeivel válaszolt; nem győzték folyamatosan bizonygatni, hogy az izraelita vallás követői mindig is a nemzethez hű, hazaszerető és a kötelességeiket felülreprezentáló közösség („Mózes-vallású magyarok”) tagjai voltak és maradnak. A zsidó felekezet létszáma már a századforduló óta megfigyelhető demográfiai hanyatlás következtében a trianoni Magyarországon az elkövetkező két évtizedben tovább csökkent, amihez hozzájárultak a kitörések és vegyesházasságok is. (Ugyanakkor az elszakított területek többségében, így Szlovákiában, Kárpátalján, Erdélyben a zsidók száma, ha korlátozott mértékben is, de tovább növekedett, mert elsősorban itt éltek a térség arculatát meghatározó, nagyobb szaporaságú ortodox zsidóság tömegei.) A trianoni Magyarország zsidósága — a magyar állameszme és kultúra összetartó ereje ellenére — 1938—1940-re egyre távolabb került az elcsatolt területeken élő hitsorsosaitól. A korábban egységesnek tekinthető hitközségi szervezetek megszűntek, a szlovákiai (és kárpátaljai), erdélyi és jugoszláviai ortodoxok és neológok a magyarországiaktól független, külön területi szövetségekbe tömörültek. Az utódállamok hatóságai megkísérelték leválasztani a korábbi nemzetiséginek számító területeken a magyarosítás eszközének tekintett zsidóságot az új országokban kisebbségbe került magyarságról. Arra törekedtek, hogy a továbbiakban a zsidók ne magyar (vagy akár a felkínált „csehszlovák”, netán román vagy délszláv), hanem (a korábban ismeretlen) zsidó nemzetiségűnek vallják magukat a népszámlálásokon. Megkísérelték megtiltani számukra a magyar tannyelvű iskolák látgatását, helyette az ország hivatalos tannyelvű oktatási intézményeit írták elő, illetve paradox módon támogatták akár még a héber tannyelvű iskolák létesítését is. Mindezek következtében az e területeken fokozatosan szekularizálódó zsidó ifjúság körében — amelynek magyar kötődése és nyelvtudása amúgy is hanyatlásnak indult — minden korábbi mértéket meghaladóan megerősödtek a cionista mozgalmak, méreteiben messze meghaladva a trianoni Magyarország zsidó fiatalságának hasonló nemzeti törekvéseit. A második világháború után hosszú évtizedekig — úgyszólván mindmáig — Magyarországon nem